Hallgassa vissza Demeter Szilárd jegyzetét:

Ha múzeumban dolgozol, naponta kapsz emlékeztetőt az emberi élet végességéről. Ha nagyon filozofikus akarnék lenni, akkor a muzeológus legnagyobb mentális kihívása az, hogy folyamatosan visszavettetődik „az autentikus létbe”. Olyan tárgyi valóság vesz körül bennünket, ami minden apró részletében túlmutat önmagán. A tárgyak utalásegészét nevezzük emberi teremtésnek.

Egy múzeumban megtanulod, hogy a mégoly nagy birodalmak napja is leáldozhat egyszer.

Megtanulod, hogy

egy nép, nemzet örökre eltűnhet a Föld színéről, és nincs az a múzeum, ami újra jövőt adhatna annak, akit felmorzsolt az idő.

Megtanulod, hogy a történelmet nem a győztesek, hanem a túlélők írják. És hogy a történetekből csak akkor áll össze történelem, ha nem az egyén, hanem a közösség szempontjából fonjuk egybe azokat.

Megtanulod tehát, hogy mi a különbség a folyamatos jelenben élés amnéziás állapota és a történelem között.

És megtanulod értékelni a tárgyakat, mint a történelem medrének jelzőoszlopait.

Van valami sorsszerű abban, ahogyan eljutottam a tárgyakra való figyelésig.

Olvasó emberként évtizedeken át úgy gondoltam, hogy mindegy, milyen a könyvespolc, az a lényeg, hogy milyen könyvek találhatóak rajta.

Cipeltem is magammal életem sok állomásán a folyamatosan bővülő könyvtáramat, mint csiga a házát. Aztán évekkel ezelőtt elkezdett zavarni valami: bárhová mentem, a lakásokban – már amelyikben egyáltalán még található könyv – ugyanolyan könyvespolcot láttam, mint amilyen nekem is volt. Külföldi gyártó terméke, ugyanabból az áruházból vásárol a fél világ. Édesapám a vasüzem bezárása után esztergályos mesterből kényszervállalkozóként asztalossá képezte át magát, ott töltöttem az ifjúságomat a műhelyében. Annyi azért ragadt rám, hogy meg tudtam ítélni: ama könyvespolc minősége nem jó, nem szolgál ki bennünket egy életen át, nem lehet költöztetni stb. Mégis pénzt adunk érte.

Majd baráti és üzleti vacsorákon kezdett zavarni, hogy Európa-szerte ugyanolyan tányérokban szervíroztak, ugyanolyan poharakból ittunk, mindenhol ugyanaz a tárgyi környezet vett körül bennünket. Nincs bajom a skandináv dizájnnal, letisztult, még szépnek is tudom látni. A feleségem praktikus érveit is jogosnak találom: a konyhában nem mindegy – pláne kisgyerekes családoknál –, hogy egy étkészlet törékeny részeit hogyan és mennyiért tudod pótolni. Szóval morogtam ugyan, de feltettem a kezem.

Egészen addig, amíg múzeumban nem kezdtem el dolgozni. Tamási Áron íróasztala mögé ülhettem be nap, mint nap. Mellettem a székely írófejedelem úgynevezett „gondolkodószéke”, faragott háttámlás kényelmetlen ülőalkalmatosság. Cérnakesztyűben lapoztam többszáz éves kiadványokat, közelről néztem Pilinszky rádióját. Minden egyes tárgynak története van, ezeket a történeteket lelkiismeretes muzeológusok mesélik lelkesen. Aztán megismerkedtem a restaurátorokkal, akik az anyagról tudnak sokkal többet, mint bárki más, ráadásul egy jó restaurátor tucatnyi szakma feketeöves mestere. Nem csak ismerik az anyagot, formálják is, tudják, hogyan készült a restaurálandó tárgy.

A múzeumban megtanulsz többezer éves távlatban gondolkodni, szóval akaratlanul is felmerült bennem a kérdés: ha kései utódaink a mai tárgykultúrából akarnának megismerni minket, milyen következtetéseket vonhatnának le pusztán a hétköznapi tárgyaink alapján?

A nyugati civilizáció országairól durván leegyszerűsítve nagyjából azt láthatják, hogy az egész fejlett világot egy nép lakta, ami két törzsre oszlott: voltak az almások, meg a többiek.

A mai tárgykultúránk az akárkiről mesél. Semmit nem mond rólunk, pontosabban, amit megmutat, az nem mi vagyunk, hanem éppen ennek az elkülöníthető, saját karakterű identitásnak a hiányát mutatja meg.

Adjátok vissza a tárgyainkat!