– Vessünk egy pillantást a pályája elejére.
– Nem vagyok múltba tekintgető, nosztalgiázó alkat. Élni szeretnék még 500–100 év múlva is, mert kíváncsi vagyok a jövőre.
– Adja a Jóisten. Egyes nézetek szerint akár 140 évig is élhetnénk, de valamit elrontunk.
– Szerintem mindent. Sok a stressz, rosszul táplálkozunk, össze-vissza fogyasztunk mindent.
– Ügyel a helyes életmódra?
– A családtagjaimmal jobban törődöm, mint magammal. 1–2 évig még dohányoztam is, de aztán rájöttem, hogy ez teljesen felesleges rossz szokás, ráadásul visszaköszönt a párnámból és a ruházatomból a cigarettázás szaga, régen mindenhol lehetett füstölni, ma már fegyelmezettebbek az emberek. Előadás előtt nem szoktam enni és fellépés napján sem nagyon, de aztán bepótolom éjjel kettőkor vagy háromkor, és olykor még mérgező szellemi táplálékokat is fogyasztok.
– Mire gondol?
– Például az európai parlamenti közvetítésekre.
– Figyelemmel kíséri a nemzetközi politikát?
– Még ha fél szemmel és fél füllel is, de követem a fontosabb vitákat egy darabig… Harcolunk az elemekkel, nagyon nehéz dolga van Magyarországnak, gyakran olyanok fogalmaznak meg rólunk kritikákat, akik nem is ismernek minket és sosem jártak itt. Azért sem foglalkozom politikával, mert ezek nagyon nem tetszenek nekem. Azt sem tartom helyesnek, hogy mentelmi jogot élvezhet Európában az, aki erőszakos bűncselekményt követ el, és ilyen emberek mondhatnak véleményt Magyarországról.
– Ritkán foglal állást közéleti kérdésekben.
– Egyáltalán nem szoktam. Egy kivétel volt, néhány éve felismertek Budakeszin a Tesco előtt, ahol Menczer Tamás kért tőlem egy közös fotót. Ebből még újságcikk is lett. De nem politizálok. Csak a zenével foglalkozom, és szívesen vagyok a családom körében. Igaz, kicsit képzetlen vagyok a számítástechnikai vívmányok tekintetében, sokat dolgozom, így nem érek rá behozni ezt a lemaradást, ezért picit szégyellem is magam a családunkban lévő gyerekek előtt, hisz az unokaöcséim már három éves korukban profin kezelték az okos telefonokat. Nagy a családunk, 30–34-en vagyunk, mikor összejövünk, a karácsonyt viszont több részletben tartjuk.
– Miért tartózkodik a politikától?
– Dolgoztam két évig orvosi rendelőben, injekciókat adtam be, vérnyomást mértem, akkor alakítottam ki azt az álláspontom, miszerint az orvosnak és az asszisztensnek nem szabad politikai nézeteket közvetíteni, hanem gyógyítani kell. Ezt a felfogást átmentettem a zenei karrierembe is.
– A zenét is gyógyírnek tartja?
– Hogyne! A zene természetes orvosság, lélekgyógyító, hiszen emlékeket ébreszt, és át tud formálni hangulatokat. A zene fényt és melegséget hoz a hideg, borús reggelekbe is. Mindenkinek szüksége van zenére, kedvelem, mikor a gyerekek énekelnek.
Azért vagyok énekes, mert így színt viszek az emberek életébe,
nagyon szeretek ajándékozni. Természetesen a politika nagy kérdéseiről is van saját véleményem, és átgondoltan szavazok. Azt elárulhatom, hogy az okos, intelligens, szellemes, jó humorú közszereplőkkel szimpatizálok. De a zenében nem akarok pártoskodást, nem szeretnék senki mellett vagy ellen érvelni vagy vitákat szítani. Egyébként is békebíró alkat vagyok, attól is bocsánatot kérek, aki engem megbántott a nyugalom érdekében.
– Hogy vált békebíróvá?
– Hárman vagyunk testvérek, négyen voltunk. Gyermekkoromban én voltam otthon a családfő, amíg édesanyám dolgozott, aki mindig azt hangoztatta, hogy nekünk nem szabad veszekednünk, össze kell tartanunk és segítenünk egymást. Ez az útmutatás meghatározza a személyiségem, most is így élek, ilyen vagyok.
– És a zene iránti rajongása, hogy kezdődött?
– Én voltam a legszorgalmasabb a családban a zenetanulás tekintetében, pedig a testvéreimnek szerintem jobb fülük van, de én voltam a legkitartóbb. Édesanyám hozott nekünk fedél nélküli magnót, ami párszor megrázott, mert folyton oda-vissza tekergettem. Már egészen kicsi koromban lekötött a zene, még az iskolában is mindig énekeltem, folyamatosan gyakoroltam, de soha nem akartam énekesnő lenni. Tizennégy éves voltam, amikor Budapesten a Thököly úti Építőipari Technikumba jelentkeztem, ahova nem vettek föl, mert nem voltam a KISZ-nek a tagja.
„Politikailag megbízhatatlan”
– ez állt a nevem melletti megjegyzésben.
– Miért nem lépett be?
– Mert butaságnak tartottam. Szerintem
én voltam az egyetlen olyan lány Egerben, aki nem volt a KISZ-nek tagja.
Kötelező jelleggel részt vettem egy-két eseményen és láttam, hogy ennek semmi értelme, fölösleges eljárni olyan találkozókra, gyűlésekre, ahol nem történik semmi, inkább hazamentem énekelni, gyakorolni. Édesanyám rengeteget dolgozott, mellette otthon főzött-mosott mindent csinált. Nagyon hálás vagyok neki, ő volt az, aki a Ki mit tud nevű versenyen anno elindított.
– Hogy történt?
– Az egri Gárdonyi Géza Gimnázium nevezett be arra a Ki mit tudra, ahonnan kitették a szűrömet. Nehéz spirituális dalt énekeltem, de a versenyt egy nagyon könnyű számot előadó lány nyerte, akit bevallom, nem is tartottam méltó vagy komoly ellenfélnek.
– Lehet, hogy KISZ-tag volt.
– Hát az könnyen lehet, nem tudom. Ez nagyon elvette a kedvem, eldöntöttem, hogy soha többet nem veszek részt semmilyen versenyen. De édesanyám titokban, a hátam mögött beadta a jelentkezésem a következő Ki mit tud?-ra, ahová el kellett mennem, mert elvárta tőlem a családom. Ennek a versenynek a zsűrije pedig értékelte, hogy sokkal nehezebb terepet választottam, mint az átlag. Spirituálékat énekeltem, és többek között Maria Callas és Édith Piaf dalait adtam elő.
– És a színészet?
– Felfigyelt rám egy rendező, aki állítólag azt mondta, neki az a lány kell, aki olyan vadóc módon énekelt a Ki mit tud? versenyen. Aztán mindig megkerestek azok a rendezők, aki velem képzeltek el egy előadást vagy filmet. Szinkronizáltam és játszottam is filmekben, inkább filmszínész alkat vagyok. Szerepeltem darabokban is, de rájöttem, hogy a színház nem nekem való.
– Miért?
– Nem biztosít elég szabadságot. A színészek lenyűgözően alázatosan viseltetnek a darabbal, a rendezővel, a színházzal szemben. Nagyon tisztelem őket, de én hozzászoktam ahhoz, hogy szabadon döntök, utazom, szeretem ezt az életformát, amit sokan nem bírnának, hiszen megesik, hogy egyik nap Szerbiában lépünk fel, másnap meg már Sopronban járunk, de én imádom ezt a pályánkra jellemző összevisszaságot. Óriási kaland így az élet!
– Bejárta már az egész világot.
– Igen, de mindig Magyarországot népszerűsítettem mindenhol, és ez most is így van. Hamar rájöttem, hogy szinte semmit sem tudnak Nyugaton a hazámról és sok a rólunk keringő hamis információ. Emlékszem, mennyi vitám volt Amerikában még a taxisofőrökkel is, akik tőlem tudták meg, hogy mi nem Oroszországhoz tartozunk, hanem ezeréves önálló állam vagyunk.
– Volt olyan filmszerep, amiben nagyon jól érezte magát?
– Nem volt ilyen. Mind nagyon nagy fegyelmet igényelt, hiszen nem voltam színész. Azt tudtam, hogy a kőszínházasok nagyobb gesztusokkal alakítanak, mint a filmesek, hiszen a monitor közel van és egy apró grimasznak is nagy a jelentősége. Arra ügyeltem, mikor filmekben szerepeltem, hogy ne játsszam túl a szerepemet. Mindig minden rendezőnek elmondtam, hogy nem vagyok színész, csak eljátszom a szerepet. Latinovits Zoltánnak azt mondtam, énekes vagyok, mikor megkérdezte, hogy színész vagy filmszínész akarok-e lenni. Egyébként soha nem mondtam le egyetlen előadást sem, mint ahogy nyaralni sem voltam soha.
– Hogyhogy?
– Az egész életem egy nagy nyaralás, ide megyek, oda megyek, Japánba utazom vagy Írországban járok, ahol már rutinosan a baloldali közlekedés szerint vezetek.
– Magabiztos a volán mögött?
– Soha nem csináltam semmi kalamajkát. Egyszer mentem neki az Árpád-hídnál egy kamionnak, mivel elé ugrott egy gyalogos, az meg légfékezett. Egyszer pedig egy veszélyes helyzetben, mikor kijöttem a sodromból csúnyán rászóltam a szabálytalankodó sofőrre, akkor még velem volt az édesanyám, aki azt mondta, jegyezd meg fiam, te nem beszélhetsz így, neked mindig visszafogottan kell viselkedned. Jó nevelést kaptam az édesanyámtól.
– Kiknek a dalszövegei állnak a legközelebb önhöz?
– Szenes Iván szövegei a legkönnyebben énekelhetők. Én magam pedig azért írtam többet is, mert a szövegírók vajmi kevés juttatást kaptak a külföldi dalok után. Így, amikor el akartam például énekelni Vangelis egyik dalát, akkor írtam rá szöveget. Vangelis egyébként el volt ragadtatva, gratulált a szerzői jogvédőn keresztül, azt írta, nagyon szép a szövegem, és hogy szívesen írna ajánlást a következő lemezemhez.
– Hogy éli meg a nemzetközi sikereket?
– Már egészen fiatalon is népszerű voltam az NDK-ban, ahol lemezeket is készítettünk, de meghívtak Nyugat-Németországba is, ott pedig olyan zeneszerzővel dolgozhattam, akinek már 40 nagylemeze volt akkor, amikor Magyarországon még mindez gyerekcipőben járt. Amikor befutott az Egy szeptemberi nap című dalom, a Led Zeppelin együttes volt előttem a hamburgi stúdióban, de közölte velük a zeneszerző, hogy el kell menniük, mert egy magyar kislány fog most énekelni. Mikor kijöttek, szemügyre vettek és megtapogatták még ruhámat is, mert sosem láttak még Magyarországról érkező énekest, és meg is hallgattak. A sikerek után ott akartak tartani Németországban, lakást is kínáltak, azt mondták, most már elhagyhatom Magyarországot, Hamburgban fogok élni. De én visszatértem, mert várt rám egy balatoni turné.
Németországban mindent megadtak volna nekem,
ezért nem értették, miért jöttem vissza.
– Kicsit sem hezitált?
– Nem, mert megígértem, hogy itt leszek a balatoni turnén, ezért hazajöttem, és egyébként is szeretek itthon lenni. Nemrég voltunk egy nagykőrösi műsorban, ahol énekeltem 15 dalt, és mindegyik során más dobos gyermek kísért. Ez óriási élmény volt nekik is, nekem is, szívesen csatlakozom jó ügyekhez, ilyenkor az anyagi megfontolások nálam nem számítanak. Szeretek itthon az emberek között járni-kelni, gyakran vásárolok, nincs nekem személyzetem.
– Számos díjat elismerést kapott. Sose szállt a siker a fejébe?
– A bátyám mindig arra nevelt, hogy soha ne legyek nagyképű.
– Van még lámpaláza?
– Mindig van, hiszen a körülmények mindig újak, nincs két egyforma hangzás. Mindig izgulok, mert jó erősítés kell az énekléshez. Ez csapatmunka. Egy produkción minimum tíz-húsz ember dolgozik. Ha jól szól a berendezés, jó a kontroll, akkor jó lesz a műsor is.
– És kedvenc dala?
– Nincs ilyen. Amit elénekeltem valaha, azokat kivétel nélkül mind szeretem,
minden számnak története van, mind az én gyermekem.
Nagyon sok dalt énekeltem, már 500 felett vagyok, írtam vagy 70 szöveget is, és sok szerzőnek is besegítettem. Azok, akik mostanában befutottak, fiatal sztárok, mind merítettek az én repertoáromból, ez jó érzéssel tölt el, erre nagyon büszke vagyok.
– Mit kíván magának és az országnak a következő 50–100 évre?
– Az anyukámat szeretném visszakapni, ha ez megtörténne, minden más jönne magától. Az országnak pedig békét, nyugalmat és jólétet kívánok.
Kiemelt kép: Kovács Kati Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas előadóművész, énekesnő, dalszövegíró, színésznő, Eger díszpolgára a tiszteletére elhelyezett díszkő avatásán az egri Érsek utcában kialakított Egri Csillagok Sétányán 2018. október 4-én. (Fotó: MTI/Komka Péter)