„Van-e fogyatékos a családban? Van-e tartós beteg a családban?” – kérdezik az űrlapok, amikor valami olyan ügyben kell nyilatkozni, ahol a családi háttér is fontos. Nos, az én családomban mind a kettő van, mint ahogyan tudom, nagyon sok családban szintén.

„Mennyire volt nehéz egy értelmi fogyatékos testvér mellett felnőni?” – kérdezték sokszor gyerekkoromban, de felnőttként is. Én azt hiszem, hogy a szüleimnek lehetett igazán nehéz elfogadni, fiatal szülőként, hogy az egyik gyermekük beteg, fogyatékos. Nekünk annak idején – nekem és a testvéreimnek  –  ez mondhatni természetes volt, hiszen ebben nőttünk fel. Persze ez nem azt jelenti, hogy gyermekkorunk minden percét élveztük.

Sőt, emlékszem, sokszor voltam nagyon dühös Istenre és emberekre, hogy miért pont az én családomban van egy ilyen testvér? Nagyon sokszor kellett gúnyolódást, csúfolódást elszenvednünk, csak azért, mert a testvérem nem olyan volt és nem olyan, mint ami a normális.

Eszmélésem azzal kezdődött, amikor föl tudtam tenni magamban először azt a kérdést, hogy ki dönti el, hogy mi a normális? A kérdés azért fogalmazódott meg bennem, mert láttam nagyon sok olyan életet, olyan családot, ahol nem voltak fogyatékosok, értelmi fogyatékosok az emberek, de mégis úgy éltek, ami számomra megmagyarázhatatlan volt.

Hajdú Szabolcs Koppány (Fotó: hirado.hu)

Láttam embereket olyan lelki sivárságban élni és éltetni a saját gyermekeiket, mint egy sivatag. Láttam embereket, akik saját igénytelenségükkel tönkretették magukat, az egészségüket és gyermekeiket is. Láttam embereket, akik állandóan mindig mindenki mást hibáztattak a saját életük kisiklásáért, soha nem volt jó nekik semmi, állandóan morgolódtak. És emlékszem, eszmélő kamaszként nem értettem. „Ez nem normális! Hogy lehet így élni?” – mondtam.

Eszmélésem azzal folytatódott, amikor azt a kérdést is meg tudtam fogalmazni, hogy, mi adja az emberi élet értékét?

Mi az emberi élet értéke? Ki dönti el azt, hogy valaki értékes vagy sem?

Természetesen a testvérem életét látva a világ szemszögéből nézve, erre egy nagyon egyszerű választ lehet adni.

Az én testvérem semmivel nem járul hozzá, mondjuk az ország GDP-jéhez. Nem dolgozik. Az én testvérem nem járul hozzá semmivel annak a közösségnek az életéhez, aminek a tagja. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a testvérem sokkal többet visz, mint amit hoz, a köz javára. Visz álmokat, visz vágyakat, visz erőt, visz erőforrást. Nos, akkor mennyire értékes az ő élete? És sokszor a világ erre könnyen rámondja: semennyire.

De mi van akkor, hogyha van egy olyan valóság, ezzel a látható világgal párhuzamosan, ami ugyanolyan valós, ugyanolyan megélhető valóság? Mi van akkor, hogyha ennek a valóságnak egészen más a mérőfoka, mint amit mi, emberek megszoktunk?

Mi van akkor, ha ennek a világnak az alkotója szemében az én testvérem élete pontosan ugyanannyit ér, mint az enyém, mert másképpen mér, mert az ő szemében az adja az emberi élet értékét, hogy van, hogy létezik, és nem kell más mérőfok.

Amikor ezt felismertem, hatalmas megkönnyebbülés vett erőt rajtam, és úgy éreztem, hogy van igazság ezen a földön.

Itt vagyok életem közepén. Van szerető feleségem, vannak gyermekeim, van közösségem, vannak barátaim, és sokkal több hálára adó ok van az életemben, mint, amit sokszor észreveszek.

Hálás lehetek azért is, mert volt a családomban valaki, aki puszta létével tanítómesteremmé vált.

Igen, ma már így tudok fogalmazni. Azáltal, hogy neki nem adatott meg az értelem, a döntési képesség, a saját életének az előmozdítása, azáltal számomra ezek a dolgok roppant értékesek lettek.

Hálás vagyok, hogy a testvérem ebben tanítómesteremmé lehetett, és tudom, hogy ő ebből sokat nem tud, de azt is tudom, hogy egyszer mindezt majd elmondhatom neki!

Hajdú Szabolcs Koppány jegyzete