Az ember leginkább az ismeretlentől tart, szokás mondani. És mivel egyre többet hallani a mesterséges intelligenciáról (MI), a nyári szabadság alatt úgy döntöttem, hogy egyfajta bátorságpróbaként megnézem, mi ez a valami, ami megy valahová.
Két olyan területen próbálgattam a különböző modelleket, amelyeket befogadóként jobban ismerek, azt már nem merem állítani, hogy értek is hozzá: a zene és az irodalom.
A zenén belül is a könnyűzenei műfajt választottam, mert abban van a több pénz, és hogy ez miért fontos, arra nemsokára visszatérek.
Előszedtem tehát a megboldogult dalszövegírói korszakomban született zsengéket, felkerestem a felhasználói és tesztelői értékelések alapján legjobbaknak ítélt MI-dalgenerátorokat, betöltöttem a textust, beírtam a szükséges utasításokat (ezeket hívják szaknyelven promptoknak), majd megnyomtam a generálás gombot. Az eredmény: némi kísérletezgetés után lett nagyjából tíz kész (tehát bármiféle platformon lejátszható) dalom, amiről avatatlan fül meg nem mondaná, hogy nem emberek alkották, játszották fel stúdióban. Olyan dalok, amiket simán be lehetne rakni egy rádiós rotációba, nem kapcsolnának el róla a hallgatók. És nem véletlen ez a szempont.
Hallgassa vissza Demeter Szilárd MI című jegyzetét:
/
Az irodalom terén kissé nehezebb dolgom volt, szerencsénkre (?) rokon nélküli nyelvként a magyar nem az elsődleges célterülete a fejlesztőknek. A költészet tehát indulásból bukta, lássuk a prózát. Magyarul az is döcög, ki-kidobja az olvasót a szöveg. Ezért fordítottam a kísérleten, angolul írattam fantasyt, mert abban több pénz van, mint a szépirodalomban. A mesterséges intelligencia ügyesen végigvezette Fehérlófiát a magyar történelmen, minden történelmi korszakhoz jól választott szereplőket, mellékszereplőket, beépített magyar mitológiai lényeket, a dramaturgiai ív is rendben volt.
Van tehát tíz hallgatható dalom és egy közepesnél jobb 400 oldalas angol nyelvű, magyar témájú fantasym. Ha már így, akkor egy képgenerátor mesterséges intelligenciával megterveztettem a borítókat is. Mindez nagyjából ötven eurómba került, vagyis olyan húszezer forintnál megállt a költség.
Az első, megnyugtató következtetés: a mesterséges intelligencia csinálmányaiból hiányzik ama „isteni szikra”, ami a műalkotást egyszerivé és megismételhetetlenné, vagyis önértékké teszi. A kérdés csak az, hogy ez elvárása-e a célközönségnek.
Nem vagyok benne biztos, hogy a fogyasztói társadalomban ezt az isteni szikrát keresik az emberek. Például a rádiós lejátszási listákat úgy állítják össze, hogy fókuszcsoportokon tesztelik, milyen dalokról kapcsolnak el, melyekről nem, majd azokból állítják össze a játszandó dalokat, amikről nem kapcsolnak el a hallgatók, mert így lesz értéke a reklámidőnek. Ugyanez érvényes a kiadói politikára is: nem azokat a műveket preferálják a könyvpiaci szereplők, amiket valamiért szeretnek az olvasók, hanem azokat, amelyeket nagy példányszámban el lehet adni. Ezért jogos zeneiparról és könyvpiacról beszélni, bármennyire is nem szeretem ezeket a fogalmakat.
A mesterséges intelligencia meg pont ezeket a – és itt sem véletlen a megfogalmazás – termékeket tudja szállítani. Nem okosabb vagy kreatívabb, mint az ember, hanem nagyobb adatbázisból azokat a mintákat, elemeket keresi ki, amelyek valahol valamikor már sikeresnek bizonyultak, és ezeket gyúrja egybe a fogyasztó számára elfogadható minőségben.
És akkor számoljunk: ha összeadom, hogy mennyibe kerül a szerzői jog, egy zenekar fenntartása, a dalok megírására, kicsiszolására szánt idő, a stúdióbérlés, az utómunkák stb., vagy egy adott szerző alkotói ideje, a szerkesztők, korrektorok, kiadói stáb stb. bére, ezt összevetem a párezer forintnyi befektetéssel, akkor kapitalistaként nem nehéz megítélni, mi hoz nagyobb profitot. A kreatíviparban tehát előreláthatóan a mesterséges intelligencia ki fogja váltani a középszert. Ez elég nagy tömeg elég nagy egóval, szóval lesz ebből még balhé. Ezzel egyébként nincs is bajom, az már régóta látszik, hogy a nyugati kultúra ötlethiányban szenved, a konzumidiotizmus kinyírta a kreativitást. És ez már a jelen: a hivatalos adatok szerint az egyik legnépszerűbb zenei streamplatformra naponta (!) százezer új dal kerül fel. Lehet tippelni, ezekből hány készült így.
Ezért az igazi kérdés az az, hogy az időtálló művekre lesz-e elég kereslet. Magyarán: hajlandóak leszünk-e többet fizetni az emberi alkotásokért.
Ha nem, akkor a másik fontos kérdés, hogy a kereslettől függetlenül az államnak mekkora szerepet kell vállalnia az értékközvetítő alkotások fenntartásában. És hogy ki dönti el, melyek ezek.
A kiemelt kép illusztráció.