Ritkán adatik meg egy funkcionárius életében, hogy részese lehet egy kisebbfajta csodának, de mi ezt a hét elején megélhettük: megnyitottuk a rockegyetemünk első tanévét. A történet dióhéjban: évtizedekkel ezelőtt Póka Egon néhány harcostársával megalapította a Kőbányai Zenei Stúdiót, amibe nem csak a tudásukat, hanem a lelküket is beletették. Az elmúlt évtizedekben ennek köszönhetően sok száz hihetetlenül tehetséges és képzett zenész került ki a magyar és nemzetközi popkulturális szcénába, kőbányásnak lenni minőségvédjeggyé vált. Sokukkal zenéltem együtt, mai napig a zenekarom – fogalmazzak diplomatikusan – zenélni tudó része kőbányás.
Néhány évvel ezelőtt, amikor kineveztek a magyar könnyűzene miniszteri biztosának, Egon megkeresett egy felsőfokú képzés ötletével. Vagyis már több volt, mint ötlet, egy kész koncepciót tett le az asztalra.
Azonnal melléálltam. Két okból is kiemelten fontosnak tartottam a kezdeményezést.
Demeter Szilárd Felsőfok című jegyzetét itt hallgathatja vissza:
/
Az első kultúrpolitikai. Bár ezt a gondolatomat a Parnasszuson nem szeretik, de szerény véleményem szerint bő fél évszázada a magyarok elsődleges kultúrája az, amit az elefántcsonttornyokból tömegkultúrának, popkultúrának vagy szórakoztatóiparnak neveznek. Ha az elmúlt évtizedekben megkérdeztünk volna véletlenszerűen kiválasztott tíz embert az utcán, hogy határhelyzetekben (elhagyta a szerelme, meghalt valakije stb.) milyen lélekmankót használ, akkor tízből kilencen biztosan nem József Attilát vagy Mozartot említik, hanem valamelyik „könnyűnek” neveztetett alkotást.
A tizediket, aki esetleg Rilke vagy Liszt művét jelölte volna meg, eléggé megnéztük volna magunknak. Ebből következően nagyon nem mindegy, hogy milyen minőségű ez a közeg. Ugyanis lehet erre tekinteni iparként (beszélnek is zeneiparról), de az ebben megszületett termékek csereszabatosak. És ahogy elnézem, ezeket nemsokára kiváltja a mesterséges intelligencia által jóval olcsóbban előállított termékcsomag. Vagy tekinthetünk rá művészetként. Mi így nézünk rá, a rockzenészben is ott kell lennie a leprogramozhatatlan isteni szikrának. Ott is van.
A másik ok a zenélés öröme. Gyermekkoromban három dolgot tanultam meg kezdő fuvolistaként és gitárosként: 1. a siker nem jön azonnal, eléréséhez rengeteg munka kell. Ahhoz, hogy az a hangszer úgy szólaljon meg, gyakorolni kell, és gyakorolni, és gyakorolni. 2. Ha egy zenekarban elrontasz valamit, akkor azt hallják és tudják, hogy te rontottad el. 3. De ha nem rontod el, és összhangban játszol a zenekari társaiddal, akkor megszületik a csoda, ami nem csak nektek csoda, hanem a hallgatóságnak is az.
Valami ilyesmit éreztem a tanévnyitónkon, amikor a rengeteg munka és küzdés után az elsősök a tanévnyitón megmutattak valamit a tudásukból. Örömzene volt a javából. Még a nap is kisütött. Valószínűleg Egon nem bírt magával, félrehajtotta a felhőket, hogy Babos Gyuláék jobban lássák a dalimánkat.
Kiemelt kép: (MTI/EPA/Victor Lerena)