Baska Barbara édesanyja és édesapja fényképéről mesélt stábunknak (Fotó: Bobovszky Dániel/hirado.hu)– Többgenerációs művészcsaládban felnőni áldás?
– Nagyapám, Rényi Tamás filmrendező volt, édesanyám, Rényi Katalin, és édesapám, Baska József festőművészként dolgoztak, illetve a bátyám, Baska Balázs grafikusművész lett. Egész gyerekkoromban úgy gondoltam, hogy ennyi művész egy családban bőven elég. Éppen ezért biológus akartam lenni, és a szüleim maximálisan támogattak ebben. Rengeteg állatunk volt, mintha egy állatkertben élnénk. Sokáig nem is derült ki, hogy tehetségem van a rajzoláshoz, próbáltam titkolni. Tisztában voltam vele, hogy sosem tudnám túlszárnyalni a szüleim festői tehetségét, ezért más terület felé kacsingattam. Tizenegy évesen megtanultam az összes grafikai programot kezelni a számítógépen – ami olyan fiatalon kuriózumnak számított –, és onnantól egyenes út vezetett a grafikai pálya felé. Már tizenöt éves koromtól kezdve megbízásaim voltak és dolgoztam. Édesapám egyszer azt mondta, hogy a tehetség: felelősség. Szóval inkább azt mondanám, hogy művészcsaládban felnőni felelősséggel jár.
– Nagyon komplex látásmód az öné, sok területen alkot egyszerre: grafikusművész, költő, operatőr és filmrendező. Melyik műfaj áll a szívéhez leginkább közel, vagy ezek egymást erősítve haladnak előre?
– A ceruza, a festék, a film, a fotó mind csak eszköz, hogy megfogalmazzuk, ami bennünk van. Mindegyik én vagyok, nem tudnék választani. Jól mutatja ezt az is, hogy párhuzamosan végeztem a képzőművészeti és a Színház- és Filmművészeti Egyetemet. Már elkezdtem a képzőművészetit, amikor ráébredtem, hogy akkor vagyok igazán boldog, ha kamerát foghatok a kezemben, így belevágtam a színművészetibe is.
Baska Barbara (Fotó: Bobovszky Dániel/hirado.hu)– A nagyapja nyomdokait követve…
– Igen, akit sajnos nem ismerhettem, mert nagyon korán, 51 évesen hagyta itt a családot. Egyébként azt gondolom, hogy egy filmben óriási szerepe van az operatőrnek, hisz minden az ő szűrőjén át érkezik meg a nézőkhöz. Valahogy úgy éreztem, hogy technikailag is ismernem kell a filmalkotást ahhoz, hogy később filmet tudjak rendezni.
– Az édesapja a családjával 1947-ben mindenét hátrahagyva egy szénásszekéren Magyarországra menekült a Felvidékről, nehogy kényszermunkára deportálják őket. Mindez azért, mert magyarnak vallották magukat. Később úgy fogalmazott, hogy ezt a traumát kidolgozta, kifestette magából, neki a művészet adott enyhülést. Önnek mit jelent a művészet?
– Engem a művészet a boldogságra tanít. Nem azért, mert mindig a szépről vagy a jóról szól, hanem épp ellenkezőleg. A dráma, a fájdalom, ami visszaköszön a rajzok, a verssorok vagy a képkockák mögül, ráeszméltet minket arra, hogy mennyire jó dolgunk van, mennyire boldogok vagyunk, csak nem is fogjuk fel, mert természetesnek vesszük.
Baska Barbara (Fotó: Bobovszky Dániel/hirado.hu)– 2022 nyarán drámai történéseken ment keresztül. Ez a halálközeli helyzet felerősítette, elmélyítette a művészetét, hisz ezután jelent meg az első verseskötete, és elkezdte az első dokumentumfilmjét is forgatni, szóval több fronton is termékenyebb lett.
– Hét hónapos terhesen elkaptam a koronavírust, nyolc hónapos várandósan volt egy autóbalesetem, aminek következményeként epeműtéten estem át, majd tüdőgyulladással az intenzív osztályra kerültem. Mindez néhány hét leforgása alatt. Fordulópont volt ez a nyár az életemben, minden szempontból. Haikukat (japán kötött versforma, műfaj – a szerk.) ugyan egész kiskorom óta írtam, de ekkor nyertek igazán értelmet, ugyanis ebben a kiszolgáltatott, ágyhoz és lélegeztetőgépre kötött helyzetben nem is szólhattam máshogy, mint ebben a kötött versformában. Édesanyámmal csak így tudtam kommunikálni az állapotomról.
– Akkor valójában ez egy segélykiáltás volt felé.
– Igen, az volt…
Baska Barbara Deux ex machina című verseskötete (Fotó: Bobovszky Dániel/hirado.hu)– A megjelent verseskötet címe Deux ex machina, azaz isteni beavatkozás lett, egyfajta, hálakönyv volt ez. Akkor talált rá Istenre, vagy csak megerősödött még jobban a hitében?
– Mindig is közel éreztem magam Istenhez, de ekkor döbbentem rá, hogy mennyire jelen van az életemben. Rettegtem, hogy a szívem alatt hordott második kisbabámnak, Alexnek valami baja lesz, és csodaként éltem meg, hogy egészségesen jött a világra. Ezekben a versekben, haikukban megpróbáltam kikiabálni a világnak, hogy egy ilyen helyzetben mit él át az ember, és mennyire egyedül lenne, ha nincsen az Úr és az orvosok. Én hiszem egyébként, hogy az orvosok sokkal közelebb vannak az Istenhez, mint mi halandó emberek. Amit ők tesznek, az maga a deus ex machina…
– Gyökerestül megváltozik az ember egy ilyen helyzet után?
– Azóta hálás vagyok mindenért. Főleg a családommal együtt töltött percekért. Nagy tanulság volt nekem, hogy ne úgy vegyem, hogy nekem alapvetően járnak ezek a dolgok.
Baska Barbara a gyermekeivel, Leonnal és Alexszel (Fotó: Bobovszky Dániel/hirado.hu)– Más szemszögből nézi a világot, mióta édesanya lett?
– Hát hogyne! Amikor megszületett az első fiam, Leon, minden, amit addig tettem, ami addig történt velem visszamenőleg, értelmet nyert. Onnantól számolom az „időszámításunk előtt”-öt és „után”-t, nekem onnantól indult el valójában az életem.
– Korábban többször is beszélt róla, hogy édesapját a rozsnyói iskolában a csehszlovák tanára csak azért verte meg mindennap, mert magyarul beszélt, innen a filmcím is, a Baska magyarul beszél. Mikor fogalmazódott meg önben, hogy a dokumentumfilmnek az édesapja drámájáról el kell készülnie?
– Mindig is ott dolgozott bennem az indulat egész életemben, mélyen átszőtte a mindennapjaimat, de nem értettem, hogy mi az. Majd a film készítése közben, a pszichológus magyarázta el, hogy ez egy transzgenerációs trauma, amit hordozok magammal. Egy édesapámtól átörökített trauma. Innentől pedig az volt a küldetésem ezzel a filmmel, hogy a világba kiáltsam ezt a fájdalmat. Ez a film, az 1947-es csehszlovák kényszerkitelepítésekről, nemcsak az én történetem vagy az édesapámé, hanem tízezreké, százezreké, gyermekeké és unokáké, akik mind cipelik magukkal ezt a terhet. És a végtelenbe tartanak a fájdalmaik… Az utódok ezt a feloldhatatlan lelki tusát megörökölték, hol kimondva, hol csak a családi legendárium mélyén elásva, de a feszültség bennük van. Szóval egyszer csak úgy éreztem, hogy beszélnem kell, itt a kitárulkozás ideje!
– Mennyire volt nehéz ez a kitárulkozás egy olyan embernek, aki általában a kamera másik oldalán áll, ráadásul ez egy személyes történet, amiről mindig nehezebb beszélni…
– El is sírtam magam a végén… nem terveztem meg, hogy ez az egész hogyan fog rám hatni, csak csináltam, mert hittem a valóság erejében. Szubjektív lett, az én szűrőmön át mutattam meg ezt a fájdalmat, és bár a kamera túloldalára születtem, itt szükséges volt a jelenlétem.
– Többször nyilatkozta, hogy ez a traumaélmény nem is áttételes önben, hanem mintha önnel történt volna. Az édesapja azzal, hogy mindennap erről beszélt, hogy mindenhol a menekülés festményei lógtak a falon, akarva-akaratlanul, de óriási terhet rótt önre. Hogyan tudta feldolgozni ezt a nyomást egy gyerek?
– Nekem ez nem tűnt tehernek, mert szervesen beízült az életembe, a részemmé lett. Apu kifestette, kiírta magából, én pedig kifilmeztem magamból ezt a traumát. És minden egyes interjúban, amikor erről beszélek, az felszabadítólag hat rám. Úgy érzem, hogy minden egyes nyilatkozatommal felszabadul egy lélek, felszabadul egy megnyomorított család, egy szétszakított rokonság. Jóvátételt ad mindig, amikor erről beszélek, és innentől nem teher, hanem küldetés.
– A dokumentumfilm egyik alapkérdése, hogy lehet-e gyógyítani a transzgenerációs traumát a művészettel; hogy egy gyermek, akit mindennap megvertek, mert magyarul beszélt, túl tudja-e tenni magát ezen a megszégyenítésen. Visszatekintve az édesapja életére, hogy látja, neki sikerült feloldania a traumákat?
– Ő gyönyörűen megfogalmazta a lényeget: „A menekülő lelke, az ó- és az új haza között, állandóan bolyong.”
– És önnél feloldódott?
– Nálam a nagy kérdés inkább az, hogy mit adok át ebből a gyermekeimnek, hogy mikor és hogyan mesélem tovább a történetünket, és eleget beszélek-e róla.
(Fotó: Bobovszky Dániel/hirado.hu)– A Baska magyarul beszél című munkája elnyerte az idei filmszemlén a legjobb rövid dokumentumfilmnek járó díjat. Lehet ez egy elégtétel?
– Nagyon büszke vagyok erre a díjra, rettenetesen sokat jelent. Helyretett bennem valamit, talán kezd begyógyulni az én sebem is…
Baska Barbara a legjobb rövid dokumentumfilmnek járó díjjal a kezében, amit a Baska magyarul beszél című filmjéért kapott, a 2024-es Magyar Mozgókép Fesztiválon. A háttérben édesanyja, Rényi Katalin Koszovó – INRI című festménye (Fotó: Bobovszky Dániel/hirado.hu)A képre kattintva megtekintheti a galéria képeit.
Kiemelt kép: Baska Barbara, a háttérben édesanyja, Rényi Katalin Kalitkában című festményének részlete (Fotó: Bobovszky Dániel/hirado.hu)