Sok neve volt, hívták előfutárnak vagy az Úr útja előkészítőjének, legtöbbször azonban „csak” keresztelőnek, aki a „pusztába kiáltó szóként” hirdette a Messiás közeli eljövetelét. Máté evangélista tanúsága szerint Jézus egy ízben azt mondta róla: „asszonyok szülöttjei közt nem született nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Máté 11, 11), akire a katolikus egyház a főünnepén, vagyis június 24-én emlékezik.
Jahve (Isten) egyik legnagyobb prófétája volt, Ézsaiás rá utalva mondta: „Kiáltó szava hangzik a pusztában” (Ézsaiás 40, 3-4). Ugyanakkor Jézus közeli rokona is volt, kiről az Újszövetség több könyvében is olvashatunk. Születése történetét Lukács evangélista írta le. A szent szerző ezt hagyta örökül: „Mária pedig útra kelt azokban a napokban, és sietve elment a hegyek közé, Júda városába. Bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. És történt, hogy amint Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, felujjongott méhében a magzat, és Erzsébet eltelt Szentlélekkel. Hangosan felkiáltott: áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám? Mert íme, amint fülemben felhangzott köszöntésed szava, felujjongott a magzat méhemben. És boldog vagy te, aki hittél, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neked.” (Lukács 1,39-45).
Ez a magzat pedig Erzsébet méhében nem más volt, mint
Keresztelő Szent János, a „pusztába kiáltó szó”, ki még vízzel keresztelt, de már arról prédikált, hogy közel a Megváltó eljövetele, addig pedig tartsunk bűnbánatot.
Lukács evangéliumából azt is tudjuk, hogy apját, a pap Zakariást némasággal büntette Isten, mert nem akarta elhinni a hírt hozó angyalnak, hogy hamarosan fia születik.
Amikor felnőtt, kiment a pusztába, hogy ott hirdesse Isten országát. Máté evangélista szerint „teveszőrből készült ruhát viselt, csípőjét pedig bőröv vette körül, sáska és vadméz volt az eledele” (Máté 3,4). A Jordán folyó mentén prédikált a népnek, a vízben pedig a lelki megtisztulás jeleként megmerítette a bűnbánó embereket. Lukács evangélista tanúsága szerint „János így válaszolt mindenkinek: Én ugyan vízzel keresztellek titeket, de eljön az, aki erősebb nálam, és én még arra sem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam. Ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel titeket.” (Lukács 3,16).
A Megváltó nyilvános munkássága azzal kezdődött, hogy felkereste unokatestvérét és megkeresztelkedett általa.
Máté evangélista így írja le találkozásukat: „Akkor eljött Jézus Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy keresztelje meg őt. János azonban megpróbálta visszatartani őt: Nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám? Jézus ezt válaszolta: Engedj most, mert így illik minden igazságot betöltenünk. Akkor engedett neki. Amikor pedig Jézus megkeresztelkedett, azonnal kijött a vízből, és íme, megnyílt az ég, és látta, hogy Isten Lelke mint egy galamb aláereszkedik, és őreá száll. És íme, hang hallatszott a mennyből: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” (Máté 3,13-17).
János evangéliuma Betániát, később a Szalim közelében lévő Ainont nevezi meg János működési helyéül. A terület ura akkortájt Heródes király fia, Heródes Antipász volt, aki azt követően, hogy Augusztus római császár rendelkezése alapján Galilea és Perea negyedes fejedelme lett, elcsábította féltestvére, Heródes Fülöp feleségét, Heródiást. Korábbi feleségét, IV. Aretász nabateus király leányát pedig visszaküldte atyjához.
János, mint egy igaz próféta, felemelte ez ellen szavát, s nyilvánosan bűnösnek nevezte Heródes Antipászt, ami viszont felszította a Heródiással szembeni gyűlöletet.
Nemsokára az alkalom is eljött arra, hogy Jánost elveszejtsék.
Márk evangélista mindezt így írta le: „Heródiás megharagudott rá, el szerette volna tétetni láb alól, de nem tudta. Heródes ugyanis félt Jánostól. Tudta, hogy igaz és szent ember, ezért védelmezte. (…) Közben Heródiásnak a leánya bement és táncolt nekik, s Heródes és vendégei előtt nagy tetszést aratott. A király így szólt a leányhoz: Kérj tőlem, amit akarsz, és megadom neked. Meg is esküdött neki: Bármit kérsz, megadom, akár országom felét is. Az kiment és megkérdezte anyját: Mit kérjek? Keresztelő János fejét – válaszolta. Visszasietett a királyhoz és előadta kérését: Azt akarom, hogy most mindjárt add nekem egy tálon Keresztelő János fejét! A király igen szomorú lett, de az esküre és a vendégekre való tekintettel nem akarta elutasítani. Azon nyomban küldte a hóhért, azzal a paranccsal, hogy hozza el János fejét. Az ment, és lefejezte a börtönben, és tálcára téve elhozta a fejét, odaadta a leánynak, a leány pedig átnyújtotta anyjának. Amikor tanítványai meghallották, eljöttek, a holttestet elvitték és eltemették egy sírboltba.” (Márk 6, 17-29).
Heródes Antipászról az Újszövetség akkor beszél legközelebb, amikor Pilátus hozzáküldi Jézust az ellene zajló per részeként. A fejedelem csodát szeretett volna látni, de amikor Jézus nem tett ilyet, visszaküldte Pilátushoz.
Az Újszövetségből tudni: János Jézus előtt született, ráadásul anyai ágon közeli rokonok, unokatestvérek voltak.
De miért lényeges ez, és hogyan köti össze őket az egyházi liturgikus évkör szakrális rendje?
Abban az időben a fény, a láng, a tűz, isteni jelképnek számított. Jézus több alkalommal is azt mondta magáról, hogy ő a világ világossága. János evangélista például egy ízben ezt adja Jézus szájába: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (János 8,12).
Kapcsolódó tartalom
Jézus születését mégis az év legsötétebb időszakában, a téli napfordulókor ünnepeljük, amikor is a leghosszabb az éjszakai sötétség és a legrövidebb a nappali világosság. Csakhogy: ha tyúklépésekkel is, de
a Megváltó világra jötte után már napról napra növekszik a világosság, a nappalt mindinkább uralja a fény, ami azt is jelképezi, hogy az isteni világosság lassan betölti a világot.
A világ világossága pedig nem más, mint Jézus Krisztus, Keresztelő Szent János pedig ennek az előképe. János evangélista ezt írta: „Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról” (János 1,8). Abban áll a Keresztelő üdvtörténetileg páratlan jelentősége, hogy Jézus az ő kezei által keresztelkedett meg a Jordán folyóban, majd a Szentlélek galamb képében reászállott, az Atya pedig kijelentette: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem” (Márk 1,9).
János tehát a világ világosságának a legigazabb tanúja, előképe. Nem véletlen, hogy a római katolikus egyház Jézuson és Szűz Márián kívül csak Keresztelő Szent Jánosnak ünnepli a test szerint való születése napját. Utóbbit a nyári napfordulókor, vagyis Szent Iván napján.
Pontosabban Szent Iván éjszakáján, fél évvel Jézus születésnapja előtt, a kerek esztendő alatt körbefutó naptárnak pontosan a túlsó oldalán, tehát ma.
A nyári napfordulót ősidőktől fogva a tűz átugrásával ünneplik a keresztények és nem keresztények. A tűzugrás ősi pogány szokását azonban csak azt követően lehetett a keresztény szokások közé emelni, hogy eleink „megkeresztelték” a tüzet. Mindezt egy ravasz csavarral oldották meg. Azt mondták: Mária látogatása alkalmából Erzsébet méhében örömében felugrált a magzat. A tüzet pedig azért kell háromszor átugrani, hogy János közbenjárására a Szentháromság nagy kegyelmet adjon.
Keresztelő Szent Jánost Jézus előképeként említhetjük, születésnapja pedig azért is van a téli napforduló ellentéteként értelmezhető nyári napfordulón, hogy ez is alátámassza a Keresztelőnek a Megváltóra utaló mondását: „Neki növekednie, nekem pedig kisebbednem kell”. (János 3,30).
Kiemelt kép: Keresztelő Szent János szobra Tatán (MTI/Bodnár Boglárka)