Itt visszahallgathatja a jegyzetet:

„A multikulti hitvallása – hogy »Immár egymás mellett élünk, és ez mennyire jó nekünk« – megbukott” – jelentette ki Angela Merkel több mint tíz évvel ezelőtt.

Na igen, tetszett volna megkérdezni a trianoni határmódosítás utáni utódállamokba került magyarokat, megmondtuk volna, hogy ez lesz. Sőt, azt is meg tudjuk mondani, hogy még mi fog következni, ha a migráció így folytatódik, ugyanis mi egészen pontosan tudjuk, milyen az, amikor egy addig kisebbségben élő közösség hatalomra kerül és többségi logika alapján újraszervezi a társadalmat, közigazgatást stb.

Gyakorlatilag erről szól az elmúlt száz esztendőnk. Tapasztalataink alapján megmondtuk volna, hogy az „egymás mellett” azt jelenti: párhuzamos világokban élünk.

Bizony, sokat tudunk mi, kisebbségbe szorult magyarok a multikulturalizmusról. Tudjuk, hogy a multikulti többnyire egynyelvű, és ez a nyelv mindig a hatalom nyelve.

Európának ezen a felén már régóta tudjuk, hogy milyen az, amikor megváltoznak az etnikai arányok. Amikor tömegével érkeznek olyan más nyelvű és más kultúrájú emberek, akik számára az épített örökségünk semmit sem jelent, városnapokon, fesztiválokon lazán a templomaink tövében könnyítenek magukon.

És ha emiatt panaszt akarnál tenni, akkor olyan hivatalnoknak kellene elmagyaráznod a sérelmet, akinek például még a telekkönyv és birtoklevél sem jelent semmit. Támadásként értékeli, ha védenéd, ami – immár – közös érték, mert szerinte az nem közös, hanem az övék. Nem az államé, nem a városé, nem közvagyon, hanem az övék. Győztesként áll szóba a legyőzöttel.

Győztesként a történelmet is végképp eltörli. Csak egy példa, tíz éve történt, hogy a kolozsvári vasútállomásra kikerült egy emléktábla az állomásfőnökök nevével, és ezen az áll: „1870–1945 ISMERETLENEK.” Hetvenöt év tűnt a semmibe.

Tapasztaltuk azt is, hogyan lehet elidegeníteni gyermekeinktől szülőföldünket. Egyszerűen át kell nevezni a településeket, utcaneveket, tájegységeket, meg kell változtatni a közigazgatási határokat.

Megéltük azt a tudathasadásos állapotot, amikor a hivatalos okmányainkban idegen néven szerepeltünk.

Ha pedig olyan keresztnevet választottak szüleink, amelyet nem lehetett románra lefordítani például, akkor meg abba futhattunk bele, hogy a hivatalnok nem tudja kiolvasni a kettős mássalhangzót, eléggé frusztráló tud lenni, amikor az ingerült tisztviselőnek betűzöd az „sz”-et. És sorolhatnám.

De inkább lefordítanám a jövőt. Régóta kísért és fel-feltolul bennem egy kép a „multikulti” hallatán: hajnalban Csíksomlyón felhangzik a müezzin imára hívó éneke. És itt elfogynak az érvek. Ezt egészen egyszerűen nem akarom.

Kiemelt kép: illusztráció