Időjárás

Érkezik a vihar! Jól indul a nap, aztán jön a fordulat

Hallgassa vissza – Hazaszótár: Költői

A szerző előadásában hallható a Kossuth Rádióban Demeter Szilárdnak, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójának A valahol szabadsága – Rendhagyó hazaszótár című kötete alapján készülő jegyzetsorozata. A Költői című fejezet a Vasárnapi újság április 7-ei adásában hangzott el.

A közelgő költészet napja alkalmából egy kalandra hívom a kedves hallgatót. Képzeljük el, milyen lehet József Attila születésnapja a túlvilági kocsmában. Szabadítsunk be oda egy filozófust és költőt, akinek a filozófiája elrontott költészet, költészete elrontott filozófia, legyen idegesítő fazon, hátha kiprovokál néhány választ. Hősünket nevezzük Hájdegger Jánosnak. Adjunk melléje egy daimónt, aki vezeti, ne szerencsétlenkedjen abban a fényvilágban, álljon a túlvilág csupa fényből, a fényvilág egyik fényházának fényfalán lángoljon fénybetűkkel, hogy Három Holló, mert mégse illik a túlvilágra Abbázia, vagy Japán, hiába ült annak a teraszán JA, maradjon a Három Holló, ide nyitunk be Ady után.

Demeter Szilárd jegyzete a Kossuth Rádióban (2024. április 7.)

A fényterem közepén áll egy nagy torta, gyertyarengeteggel a tetején, Hájdegger János csodálkozva látja, hogy véletlenszerűen kialszanak, meggyulladnak.

Ahányszor meggyúl egy gyertya, magyar költő születik, magyarázza a daimón, ahány kialszik, annyian teszik le a lantot, nyugodjék.

A Három Holló fényárban úszik, oldalt, a falakon nagy fáklyák világítanak, ez nem mindig van így, kacsint a daimón, a fáklyák attól kapják az erejüket, ha verset olvasnak lent az árnyékvilágban, és hát az év nagyobbik részében bizony csak pislákolnak, de van egy nap, amikor ez a kocsma úgy fénylik, hogy még a Jóisten is ide-idenéz nagy csodálatában.

Kapcsolódó tartalom

Hájdegger János csak legyint, mit tudnak ezek a magyarok, horkan fel, az ógörögön kívül csak a német nyelv alkalmas az el-nem-rejtett feltárására.

A teremben szó bennszakadt, hang fennakadt. Mindenki Hájdegger Jánosra meredt.

„Na, idefigyelj, kis barátom” – emelkedett fel egy fényfotelből G. B. Shaw, aki minden magyar buliba bekérezkedett, most épp Aszimovval és Einsteinnel ücsörgött egy asztal körül. „Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.” Bizony, intett a pult mellől Kosztolányi is, az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Krúdy felnézett a tányérjából: éneklő pogány asszonyok dalolásából született a magyar nyelv. A csodaszarvas rázta le agancsával az erdő ékszereit, a piros bogyókat, hogy szép magyar szavak legyenek belőlük, mondta.

Nyelvében él a nemzet, szólt hozzá a csapos is, mire mindenki összevont szemmel nézett rá.

Hájdegger János viszont belekapaszkodott a csapos hozzászólásába, igen, korcsmáros, valami hasonlót akartam mondani: a nyelv a lét háza, melyben költőien lakozik az ember. Hogy mi van?, kérdezett vissza a csapos. Hájdegger most már nyeregben érezte magát, szinte szavalta: a gondolkodás építi a lét házát, mely a lét illesztékeként mindenkor sorszerűen a lét igazságában való lakozásba illeszti az ember lényegét. Ez a lakozás a „világban-benne-lét” lényege – magyarázta. Ezt nem értem, rázta a fejét a csapos. Kosztolányi hátrafordult, a csapos elé tette az üres poharát: csak anyanyelvemen lehetek igazán én, mondta. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok.

Anyanyelvem mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként.

Kapcsolódó tartalom

„Nem rejtély az”, vágott közbe Hájdegger János. „Vagyis az, de nem metafizikai. A lét, mint sors, amely igazságot küld, rejtve marad. De a világ sorsa jelentkezik a költészetben, anélkül hogy már mint léttörténet nyilvánvalóvá lenne. Szóval csak azt akarom mondani” – tette hozzá sietve – „hogy a filozófia gondolkodása a költészettel egyrendbéli.” Hahh, szólalt meg a sarokból Ottlik is, matematika nélkül ma már nincs filozófia; filozófia nélkül nincs költészet, irodalom – jelentette ki tanárosan. „Én nem ezt mondtam”, tiltakozott Hájdegger János. Még szerencse, dörrent fel Ignotus, még hogy matematika, meg filozófia, hahh. Az író nem lehet állatkerti oroszlán, ki a Városligetben ásít a korlát mögött, s este hat órakor hozzák neki a lóhúst. Nem hozzák; ha meg akar élni, élnie kell a körmével s a fogával. Na igen, szúrt oda Karinthy Frigyes, a költő keressen őrült pénzeket a nyomoráról írt verseivel. Ignotus szeme megvillant, nem szerette a léha beszédet, de folytatta: népének pedig, kis népnél, mindenese az író, ki nem válogathat, mint a Trézsi a réziccébe, hogy melyik illik a kezébe. Erre már Móricz is pödört egyet a bajszán: a költők iránt, úgy látszik, akkor érdeklődik a világ, mikor azok ébresztőt fújnak: de ha felébredtünk, akkor már a napi dolgok izgatnak. Mert olyanok is, villantotta meg a szemét Márai, az „írás” nagyon ritkán más, mint hiú önmutogatás, kínálkozó magakelletés. Néha több és más, de ez nagyon ritkán esik meg.

Az irodalom feneketlen fölfordulás, a szívre mért kiheverhetetlen csapás, valami elementáris bátorság és bátorítás, és ugyanakkor mégis olyasvalami, mint a halálos betegség, szólt hozzá halk szóval Kertész Imre, okos fejével biccentett, majd hozzátette:

mindig meg akartam halni, s mindig írtam helyette egy könyvet.

Kapcsolódó tartalom

Hájdegger János ezt már nem hallotta, engedett a daimón unszolásának, aki már vagy öt perce rángatta a kabátujját, hogy menjünk, menjünk, mert ezek a magyarok ilyenek, mindjárt összeverekednek. Hájdegger azért még visszafordult a Három Holló előtt, de mégis, kit ünnepelnek, kérdezte a daimóntól. Engem, lépett elő az árnyékból József Attila. Miért téged, kérdezte Hájdegger. Azért, barátom, válaszolta hamiskásan mosolyogva JA, mert amiről te sokezer oldalt írtál, azt én négy sorban összefoglaltam: „A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok.” Ahogy szavalta, kigyűltek mind a magyar írók, és néztek büszke-dacosan lefelé, a kávéház pedig fénylett, egyre erősebben fénylett. Ott lent április 11-ét írtak. És ez minden áldott esztendőben így történik.

A kiemelt kép illusztráció.

Ajánljuk még