Arról, hogy mi a különbség a szabad szerelem és a kötelező szabad szerelem között, vagyis az emberi szabadságról beszélnék. Ehhez idézzük meg a „három T”, a „tűrt, tiltott, támogatott” korszakát. A három T ugyanis éppen a szabadsághiányt jelölte ki, mettől meddig nem szabad az ember. Aczél elvtárs volt a cölöptologatók vezére „az emberarcú szocializmus” sivatagában.
De hogy megértsük, milyen szabadságról is van szó, kissé el kell lépnünk a magyar rögvalótól. Jelöljünk ki egy évszámot, amit fordulópontként értelmezhetünk: 1968. Az évszám valóban vízválasztónak bizonyult a nyugati kultúra történetében. A Vasfüggönyön innen a szovjet vezetés többek között magyar katonai segítséggel is letörte a Prágai Tavaszt, a mi kommunistáink nem tűrték az elhajlást.
A Vasfüggönyön túl az úgynevezett hatvannyolcasok feje tetejére akarták állítani a világot. Hogy szó ne érhesse a ház elejét, és ne vádolhassanak elfogult értelmezéssel, egy ellenzéki lap cikkéből idézném: „a hatvannyolcasok kikezdték az olyan, terhesnek gondolt hagyományos társadalmi intézményeket, mint a házasság, a család, az egyház vagy a vallás. A marxista-anarchista szellemi gyökerekből táplálkozó generációs mozgalom Nyugaton elsősorban a francia diáklázadásokat, az amerikai békemozgalmakat és az olaszországi-németországi szélsőbaloldali terrorcsoportokat, keleten a prágai tavaszt, és általában az antikommunizmust jelentette”.
Nyugaton tehát marxista-anarchista szellemi bázisról indultak mozgalmak, Keleten mi meg épp ellenirányú mozgásban, a kommunizmus ellenében próbáltuk a szabadságmutatványokat.
Nagyon nem mindegy. Nagyon nem mindegy, mit értünk progresszió alatt. Nagyon nem mindegy, hogy milyen a progresszió természete és iránya.
Nagyon nem mindegy, hogy milyen szabadság hiányzik az embernek. Mert hiányozni csak az hiányozhat, amiről tudjuk, hogy mi az. Amikor a mi művészeink a három T korszakában feszegették a határokat, alkotóerejüktől hajtva új és új utakra merészkedtek, akkor ők azt a teremtő felhajtóerőt engedték szabadjára, ami Európát szabaddá, ezáltal naggyá tette.
Abban a kultúrában akartak szabadon élni, amit a nyugati hatvannyolcasok örökösei most éppen el szeretnének törölni. Azt akarták, hogy szabadon alkossanak, aminek előfeltétele a szabad gondolkodás, a szabad szólás és szabad véleménynyilvánítás.
Kapcsolódó tartalom
A mai progresszió éppen ezek ellen küzd. Példák tömkelegét tudnánk sorolni: ha eltér a véleményed a progresszív fősodorétól, akkor verbálisan meglincselnek, egzisztenciálisan ellehetetlenítenek – már ha egyáltalán hangot tudsz adni a gondolataidnak.
Ma napi gyakorlat az, amit a nyugati hatvannyolcasok egyik szellemi vezére, Herbert Marcuse „represszív vagy felszabadító toleranciának” nevezett, szómágiában mindig is erősek voltak.
Lényegét tekintve Marcuse 1965-ös javaslata eléggé hasonlít Aczél György „három T”-jére. Idézem Marcuse hírhedt esszéjéből: „A felszabadító tolerancia így intoleranciát jelentene a jobboldali mozgalmakkal szemben, és előnyben részesítené a baloldali mozgalmakat.” Kicsit odébb, s erre még Aczél elvtárs is sűrűn bólogatna: „a tényleges béke azt követeli, hogy a toleranciát már a tett előtt megvonjuk: a kommunikáció szintjén, szóban, nyomtatásban és képben”.
Teljesen mindegy, hogyan nevezzük a gondolatrendőrséget, három T-nek vagy represszív toleranciának, attól még gondolatrendőrség marad. A hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji magyar progresszió bizonyítéka annak, hogy a woke által eltörölni szándékolt „halott fehér emberek” kultúrája akkor is megteremti a magunk szabadságát, ha éppen a marxizmusból kisarjadt „saját” kommunista diktatúránk tiltaná. Ebben bízhatunk. A mi szabadságunk eltörölhetetlen. Még akkor is, ha azon progresszíveknek, akik legalábbis ennek nevezik magukat errefelé, a szótárában a haza és haladás kettőséből kikopott a haza.
Kapcsolódó tartalom
A kiemelt kép illusztráció.