Nagymamámnak soha nem volt akváriuma. Aztán nem is lett rá szüksége, miután megjelent a világ magyarságának sugárzó műholdas adó, a Duna Televízió, illetve nagybátyám vásárolt neki egy használt színes tévékészüléket. A Duna Televízióban ugyanis sokáig az adásidő után egy akváriumot mutattak – élőben.

Gondoljanak csak bele: szerte a Földön a világ magyarsága ugyanazt az akváriumot nézte ugyanazokkal a halakkal.

Nem tudom, hogy volt-e mögöttes szándék annak idején, de manapság egyre többször jut ez az akvárium eszembe.

A Román Szocialista Köztársaságban születtem, életem első 14 évét a Ceausescu-diktatúrában éltem le. A szülőföldem, Székelyföld létét mai napig tagadja a hivatalos román politika. Az 1989-es decemberi forradalom után Románia kellős közepén, Székelyudvarhelyen kamaszként így kezdett kézzelfoghatóvá válni számomra a szabadság a múlt század kilencvenes éveinek elején: magyar adás a színes tévében. Nem csak kinyílt a világ – magyar szó színezte életre.

Akkor már kollégista voltam, tizenéves középiskolásként huszadmagammal laktam egy szobában a székely-magyar írófejedelem, Tamási Áron nevét fölvevő líceum bentlakásában. Egy ilyen bentlakásban érdekes akusztikát kap Tamási agyonkoptatott, ám ettől még lényeglátó gondolata:

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”.

Tanulni viszont a nagy mesemondó, Benedek Elek nevét viselő patinás oktatási intézményben tanultam, ahol mindannyiunk Elek apójának jelmondatát idézgették naphosszat: „…csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll, s nem nehéz a kasza”. Volt abban valami abszurd, hogy mindezt hatszáz lánynak citálták, és annak a húsz fiúnak, akinek többsége éppen azért felvételizett tanítóképző líceumba, mert szabadulni akart a kaszától.

Két tételmondat, amitől a felnőtteknek elpárásodott a tekintete. Szabadnak érezték magukat már attól, hogy kimondhatták. Mi, alig-srácok, nem nagyon értettük a szemet homályosító lélekpárát, mint ahogyan azt sem, hogy pontosan mi közük van a székelyeknek a Dunához. Mert ami közünk volt hozzá a román kommunista rezsimben, azt nem szerettük. A székelyek a Dunát az Olton keresztül értik meg. És amikorra megszületett a nemzet televíziója, akkorra már elmúlt a szép, új világ rózsaszín köde. A romániai forradalom utáni első szabad márciusunk idusán a többségi nemzet eléggé nyilvánvalóvá tette számunkra, hogy ha a „Dunának, Oltnak egy a hangja”, akkor az a hang ezután is csak románul fog megszólalni.

Székely aranyhalakként lubickoltunk a román akváriumban – ám az aranyhal memóriája rövid.

Ahogyan Szőcs Géza írja Limpopo című remekében: „…ezek a halak összesen csak tizennyolc másodpercig tartják észben, amit látnak és […] éppen ezért képesek olyan jól érezni magukat az akváriumokban, mert mire megtesznek egy kört, addigra már egész megelőző útjukat elfelejtették és ily módon minden, amit látnak, a legvonzóbb újdonság izgalmával hat rájuk újra meg újra.”

Ezért jut manapság eszembe egyre többször az az akvárium. Mert bent zajongva a mai kocsmában mintha elfelejtenénk, mi történt ezelőtt 35 évvel, vagy ezelőtt száznégy, akár százhetvenöt esztendővel.

Az írás a felejtés ellenszere – vagy éppen eszköze, legalábbis Platón szerint. Eldönteni nem fogom, de akkortájt, amikor Csoóri Sándor a Magyarok III. Világtalálkozóján fölvetette a Duna Televízió ötletét, én nekiálltam írni ezt a hazaszótárat. Legalább három évtizede írom magyarul, pár éve mondom is, szócikkekként palackpostázom, hátha eljut a véreimhez. Mert az egyik kedvenc politikai tételmondatom szerint: egymagában az ember nem lehet szabad – csak magányos. A szabadsághoz legalább két ember kell. A magyar szabadsághoz legalább két magyar.