– A 21. században van értéke a házasságnak? Érték az, ha valaki boldog, kiegyensúlyozott, harmonikus házasságban él?
– Hajdú Szabolcs Koppány: Az igazi kérdés szerintem az, hogy az emberi kapcsolatoknak van-e értéke a 21. században. Nem hiszem, hogy a házasság intézményével lenne a probléma, azt kellene megjavítgatni, mert elromlott, hanem inkább az emberi kapcsolatainkat. Az élet minden területén, egészen csecsemőkorunktól az utolsó szívdobbanásunkig, emberi kapcsolatokban létezünk. Én abban hiszek, hogyha az emberi kapcsolatok erősek, szilárdak, értékalapon rendeződnek, akkor a házasság értéke is magától értetődő lesz mindenkinek a fejében.
– Bese Gergő: Véleményem szerint a házasság akkor érték, hogyha a megfelelő helyén kezeljük, ha nem a futottak még kategóriaként beszélünk róla, hanem leporoljuk és bemutatjuk az értékét. Ahhoz, hogy a házasság jelentősége a 21. században javuljon, hangsúlyt kell fektetnünk rá, hogy a hétköznapi beszédbe visszahozzuk, hirdessük, hogy a házasság egy jó dolog.
– Vajon miért tolódott ki ennyire a fiataloknál a házasságkötések ideje? Miért ilyen későn kötelezik el magukat a családalapításra?
– Bese Gergő: A 21. század fiataljainak az egyik legnagyobb nehézsége, hogy nem tudnak jó döntést hozni. A döntésnek az egyik legfontosabb alappillére, hogy a szellem és a szív közötti kapcsolatban ott van az Isten akarata. Abban a társadalomban, ahol az Úristent kidobtuk az első helyről, és beraktuk a helyére az embert, azaz az egót emeltük oltárra, a piramis csúcsára – nagyon nehezen fogunk életre szóló döntéseket hozni. Ebben a világban az ember csak magára hallgat, a saját feje után megy, mivel kiiktatta a transzcendenst a képletből. Azt látjuk, hogy a döntések nagy része nem sikerül, és most nem csak a házasságra gondolok. Menjek-e tovább tanulni? Mit kezdjek az életemmel? Milyen pályát válasszak? Maradjak a családommal, vagy önálló lábra álljak? Egy mostani tizenévesnek korán kell döntéseket hozni, amikor nyolcadikból középiskolába megy, vagy középiskolából egyetemre, de megtorpan, és áthárítja a döntést másra. Majd anyu eldönt mindent, én pedig kényelmesen otthon maradok, a főztjét eszem, és máris harminc fölé léptünk a házasságkötésben.
Az egyik legnagyobb baj: a döntésképtelenség.
– Hajdú Szabolcs Koppány: Rendben, de azért van ennek egy pragmatikus oldala is. Háromszáz évvel ezelőtt egy ötvenéves ember már öregnek számított. Ez most az orvostudomány fejlődésével kitolódott, ami magával hozta, hogyha nekem nyolcvan évem van ugyanarra az életpályára, amire régen ötven évem volt, akkor persze, hogy kitolódnak ezek a dolgok.

– Igen, de a termékenység nem tart örökké, hisz a női szervezet nem erre van berendezkedve. Tehát van egy határ, egy biológiai stop, ami után már hiába akarna a nő, nem tud gyermeket adni a világnak…
– Bese Gergő: Ez az átverés ebben, hogy
azt sugallja a fogyasztói társadalom, hogy valósítsd meg önmagad, és élj a mának! Ráérsz mindenre, fogyassz, utazz, vásárolj, ne kötelezd el magad!
A fogyasztói társadalomban egész iparágak épülnek az egyedülálló, szingli létre. Ez a korosztály sokat költ, fizetőképes a keresete. Arról viszont nem szól a fáma, hogy közben le fogsz maradni arról, hogy családanya legyél, mert az óra meg ketyeg. Nem az idő telik, hanem az életed múlik!
– Mennyire meghatározó egy fiatal életében, hogy milyen pozitív vagy akár negatív családi mintát lát otthon?
– Hajdú Szabolcs Koppány: Magyarországon az elmúlt tizenöt-húsz évben kezdtünk el egyáltalán ilyen kérdésekről beszélni: a transzgenerációs örökségekről, a mintázatokról, amiket otthonról hoztunk, amikbe beleszocializálódik az ember. Például, ha anya vagy apa a konfliktusokat úgy kezelte, hogy közben kiabáltak, törték a poharak, akkor valószínű én is ezt az utat fogom választani, és tányérok meg poharak fognak repülni. Hogyha ők higgadtan megbeszélték a problémákat, tisztelték egymást, akkor pedig azt viszem tovább. Rendkívüli módon meghatároz engem az, hogy honnan jövök, milyen szokásai voltak a szüleimnek, a nagyszüleimnek. Mondok egy példát. A mostani vidéki hetvenes korosztály úgy meséli, hogy őket a nagyszüleik nevelték, merthogy a szülők a gazdasággal, az állatokkal foglalkoztak. Tehát náluk nem szülői példákról beszélünk, hanem nagyszülői példákról. Ez a réteg egy csomó hiátussal indult, mert nem tudtak mit kezdeni a saját gyermekeikkel. Közben a világ megváltozott, már nem élnek együtt nagycsaládként a generációk, mint régen, tehát már nincs a nagyszülői segítség. Egy útját kereső társadalomban vagyunk, de én hiszek abban, hogy ezek le fognak tisztázódni, csak az még odébb van.
– Bese Gergő: Ma a tíz házasságból hat és fél a hetedik házassági évfordulót nem éli meg. Ezek tények. Azt is tudjuk, hogy addigra egy-két gyerkőc már beleszületett a családba, és a válásoknál az utolsó utáni szempont csak, hogy mi lesz a gyerekekkel. Tehát a fiatalok a legnagyobb elszenvedői a válásoknak. A csonka családokban felnövekvő gyerekek csak egyszülős mintát látnak. Fontos, hogyha egyedül neveli anyuka a gyermekeit, legyen egy pozitív minta: egy nagybácsi, egy szomszéd bácsi, egy lelkész, egy pap, egy edző, aki irányba tudja állítani a gyerkőcöt, és akire felnéz.
A statisztika azt mutatja, hogy annál az édesanyánál, aki egyedül nevel egy fiúgyermeket, és a gyereknek nincs a környezetében férfi minta, az 40 százalékban nem tud megnősülni.
Óriási ez a szám. De ha udvarolna is, nem lesz neki természetes, hogy virágot visz a szerelmének, mert soha nem látta, hogy az anyjának vittek. Nem fogja tudni úgy megölelni a szerelmét, ahogyan az aputól látta, amikor megjött a munkából. Sok ilyen diákot, jegyespárt ismerek, akik negatív hendikeppel indultak neki az életnek.

– A mai fiatalokban a szokásosnál sokkal korábban érkeznek meg a kérdések, akár a szexualitással, akár a házasélettel összefüggésben. Kinek a feladata a családi életre nevelésük?
– Hajdú Szabolcs Koppány: Egyértelmű, hogy
otthon kellene megtanulni, magunkba szívni, akár szavak nélkül is megérteni, a nonverbális kommunikációból ellesni a férfi-női vagy éppen a szülő-gyermek viszonyokat.
Az az ideális helyzet, hogyha megvan az apa és az anya, és ők tudnak a példaképek lenni. A nagy kérdés az, hogy a funkciójukat át tudja-e venni bármilyen intézmény? Intézményfenntartó gyülekezet lelkipásztora vagyok most már tizenkét éve, és látom ennek az árnyoldalát, hogyha nincsenek otthon meg ezek a minták, akkor a szülők tényleg elvárják, hogy az iskola adja meg, és ennek az elvárásnak borzasztóan nehéz megfelelni. Szép és izgalmas munka a „családmentés”, de ugyanakkor óriási felelősség is.
– Bese Gergő: Megint én leszek a fekete bárány! Abban a napi hét percben, amit egy szülő a gyerekével foglalkozik, abba nagyon nehezen fér bele, hogy kiépítsenek egy olyan intim kapcsolatot, amikor a gyerek oda mer menni a szüleihez és bármit meg tud kérdezni tőlük.
– Ez egy valós statisztika?
– Bese Gergő: Igen,
átlagban hét percet foglalkozik egy szülő a gyermekével. Ebbe belefér a köszönés, elköszönés, illetve néhány kérdés, mint a megcsináltad a házi feladatodat? Miért nem pakoltad el magad után a mosatlant? Ezzel a hét perccel szemben pedig ott van a hat és fél óra online tér a gyereknél, amikor a digitális eszközöket nyomogatják.
Ha pedig beírja a Google-be, hogy nemiség, szexualitás, család vagy házasság, akkor a szivárvány minden színében jövő eredményekre fog bukkanni, olyan válaszokra, amelyek nem igazán relevánsak a számára. Otthon a szüleitől is megkaphatná a kérdéseire a választ, ha a szüleinek egyáltalán eszébe jutna, hogy ez az ő feladatuk, mert ők mindent áttestálnak az iskolára. A baj pedig ott van, hogy a 21. század fiatal pedagógusai ugyanezzel a problémával küzdenek, már ők sem kapták meg a családi életre nevelést a szüleiktől, hát hogyan is adhatnák tovább a diákoknak?

– Az is probléma, hogy a közösségek, ahol fiatalok találkozhatnak, ismerkedhetnek, hiányoznak. Eltűnt a személyes kontaktus, az udvarlás, áttevődött a kommunikáció a digitális térbe. Lehet ez ellen a tendencia ellen tenni valamit? Milyen alternatívái lehetnek ma egy fiatalnak az ismerkedésre?
– Hajdú Szabolcs Koppány: Pár éve lehetett olvasni a hírekben, hogy sikerült a fehérfejű langurokat megmenteni. Ezek Kína nyugati részén élő, aranyos, kis főemlősök, amikből az 1980-as évek végére csak pár száz példány maradt, és akkor egy nagyon tudatos mentőprogram indult értük.
Azt hiszem, hogy a házasság nem egy fehérfejű langur, amit meg kell menteni!
Az alapvető kapcsolódási pontok valóban eltűntek, és átmenetileg az online térbe kerültek át. De az a belső emberi ösztön, hogy én valós emberekkel szeretnék találkozni, és valós emberektől szeretnék ölelést kapni, nem pedig egy smiley-t vagy egy virtuális ölelést – az sokkal erősebb bennünk. Lehet, hogy naiv vagyok, de azt gondolom, hogy
az egész teremtett mindenség egyensúlyra van beállítva. Hogyha valamelyik irányban nagyon eltolódik, akkor lassan, magától majd elkezd visszaállni. Nem hiszem el, hogy lehet emberi kapcsolódások, emberi közösségek nélkül élni, szükségünk van egymásra.
Önmaguktól szépen elkezdenek majd élő közösségek létrejönni. A kisgyermek is növekszik, hogyha megkapja a szükséges táplálékot, a mikroba is növekszik, és valahol ezt kellene elhinnünk, hogy ezek maguktól működő természetes folyamatok. Aki egyszer megtapasztalta, hogy milyen érzés egy olyan közösséghez tartozni, ahol egymást tiszteletben tartjuk, közös a nevezőnk, a hitünk összeköt minket, akkor traktorral sem lehet elvontatni onnan.
– Bese Gergő: Én ennél sokkal borúlátóbb vagyok. Lehet, hogy az egyensúly helyre fog állni, de milyen árat fizetünk addig, mire elindul visszafele az inga? Mennyi áldozatot fog még követelni? Véleményem szerint bele kell nyúlni a rendszerbe. Tudatosabban odafigyelni, hogy milyen dolgokat fogyaszt a gyerekem, milyen körökbe jár, és ha látom, hogy ez nem jó, akkor jobbat kínálni neki. Ha elengedjük a kezüket, akkor szörnyűségek felé indulnak. Feldolgoztam a középiskolásoknak a Randikalauz című könyvet, de unták és nem értették. Mert
a randi a 21. században: jobb vagy bal. Nincs ismerkedés, nincs beszélgetés, nincs hazakísérem, nincs szál virág, csak jobbra vagy balra. Nálad vagy nálam. Amikor ennyire csak a testiségre degradálódnak le a fiatalok között a kapcsolatok, akkor muszáj beleavatkozni, ezeket a platformokat korlátozni. Mert jelenleg minden a család és a normalitás ellen szól, az árral szemben pedig nehéz úszni. Kérdés az, hogy meddig bírjuk?
– Érdekes ellentmondás, hogy amennyivel korábban elkezdenek szexuális életet élni a fiatalok, szinte gyerekként, annyival később vállalnak gyermeket. Miért van ez?
– Hajdú Szabolcs Koppány: Egy középkori ember egész élete során találkozott annyi idegennel, mint ma egy városi ember egy nap alatt, amíg eljut a munkába meg haza. Olyan mérhetetlen mennyiségű ingert kellene tudnunk feldolgozni, ami ellen védekezik az agyunk. Merthogy az agyunk nem változott az elmúlt több ezer évben, pontosan ugyanarra képes, mint régen. Az ember ösztönösen leegyszerűsíti az életet. Visszamegy az olyan egyszerű ösztönökhöz, mint például a szexualitás, mert azt ezer éve is úgy kellett, meg ma is úgy kell csinálni. Minél bonyolultabb és minél összetettebb a világ, az emberi elme annál jobban védekezik, és annál jobban leszűkíti az életet, egyszerű és könnyen fogyasztható dolgokra. A közösségi médiának azért van akkora ereje, mert felhasználóként nem bonyolult, nem kell átlátnom, vagy összefüggéseken gondolkoznom, csak nyomkodni. Én a mintaadásban, a példaadásban hiszek.
Amíg egyetlen működő házasság van, amíg egyetlen harmonikus család létezik, ahonnan egészséges lelkű gyermekek kerülnek ki, addig senki nem mondhatja azt, hogy ez lehetetlen. Mutassuk meg a világnak ezeket, mert hiszem, hogy nekünk, keresztényeknek, élen kell járni ebben.
– Bese Gergő: Hogy a fiatalok miért találkoznak ennyire korán a szexualitással? Mert minden túlszexualizált a világban. Ha egy terméket el akarok adni, egy félmeztelen nővel gyorsabban eladom. Egy filmben, ha van erotikus jelenet, az máris izgalmasabb. Óriási pénz van abban, hogy egy gyerek minél korábban ennek fogyasztójává váljon. A másik ok pedig az, hogy hormonszerekkel telenyomott élelmiszereket eszünk. Egy kiscsibéből, amit kikeléstől számítva nyolc hét alatt „robbantanak” csirkévé, nem fognak eltűnni a hormonok azért, mert kirántom a húst. Így a gyermekek nemi érése is korábban megkezdődik. Az, hogy az általános iskola alsó tagozatában egy kislánynak menstruációja van, már nem nóvum, hanem szinte általános dolog. A nagyobb baj az, hogy ezzel a folyamattal párhuzamosan a szellemi érésük, viszont kitolódott.
Nemileg érettek, de agyilag azt se tudják, hogy melyik lagziban táncolnak, már bocsánat.
– Hajdú Szabolcs Koppány:
Az alapvető ösztönökben, mint a fajfenntartás, az élelem megszerzése, vagy, hogy legyen hol lehajtani a fejem, ezekben pontosan ugyanolyanok vagyunk, mint a bennünket körülvevő állatvilág. A kérdés az, hogy mit jelent emberként élni? Szerintem azt, hogy a szellemi, lelki muníciómmal uralni tudom ezeket az ösztönöket, és nem vagyok kiszolgáltatva nekik.
A világtörténelemben minden konfliktus abból adódott, amikor az emberek el akarták venni azt, ami a másé. Azért lett naggyá valamikor Európa, mert felfedeztük magunkban, hogy Isten képére vagyunk teremtve, és szellemi lényként tudunk alkotni és élni. Az egyén felel a saját közösségéért, és példát mutat az életével. Én nem tudom megváltoztatni az afrikai embereknek a sorsát, de hiszem, hogy a rám bízott emberekre lehet hatásom.
– Jellemző a mai fiatal házaspárokra, hogy ha konfliktushelyzet adódik, a küzdelem helyett a könnyebbik utat választják, kilépnek a kapcsolatból. Hogyan lehet jóban-rosszban kitartani egymás mellett?
– Hajdú Szabolcs Koppány: Nemcsak a házasságokra igaz ez, a munkáltatók is azt mondják, hogy a mai fiatalok az első problémára munkahelyet váltanak. Mi lehet ennek az oka? Az az instant világ, amiben élünk, nagyon gyors megoldásokat kínál. Egy másodperc alatt tudom, hogy mi történik éppen New Yorkban vagy Kínában. Annyi pluszinformáció zsong a fejemben, amire semmi szükségem sincsen. Ezekkel teljesen fölöslegesen terhelődik le az agyunk. Ha az ember élete egy biztos erkölcsi, szellemi alapzaton nyugszik, akkor az megadja neki azt a bátorságot, hogy merjen küzdeni, kitartani a másikért. Ha nem vagyok biztos az alapjaimban, ha nem tudom, hogy holnap hogyan fogok dönteni, mert ma is aszerint igazítottam a gondolataimat, hogy éppen ki állt mellettem, így nem lehet küzdeni. Az alapokat kell rendbe tenni, a belső lelki nyugalmat és egyensúlyt megtalálni, ami akkor történik az emberrel, amikor a teremtő és a teremtmény végre egymásra talál.
Vissza kell térni a gyökerekhez, ami az európai civilizációt is naggyá tette: hogy nem én vagyok az életem középpontjában, hanem az Isten.
– Bese Gergő:
A fogyasztói társadalom azt sugallja nekünk: nem működik, eldobom, veszek másikat. Már senkitől nem hallom, hogy cipészt keres, vagy meg szeretné csináltatni a cipzárt a kabátján. Inkább eldobom és veszek újat. Amikor ebben nő föl egy gyermek, hogy soha nincs megjavítva semmi, akkor ez a magatartás miért ne jelenne meg az emberi kapcsolataiban is?
Manapság a jegyespárok mind egytől egyig élettársi kapcsolatból érkeznek a házasságba. Kérdem én, ha a házasságkötés előtt mindent ki lehet próbálni, nincs zsákbamacska, mert mindent tudsz a másikról, az összes anyajegyét ismered nyaktól lefelé, akkor miért végződik tíz házasságból hat és fél mégis válással? A probléma ott van, hogy a szülő gyermekkortól kezdve támogatja a gyermeke kilengéseit. Amikor feliratkozik a szakkörre év elején, de meggondolja magát, engedi, hogy kilépjen. Amikor csúnyán néz rá egy tanár, egyből iskolát váltanak. Nincs súlya a kimondott szavaknak, ígéreteknek. Hogyan is várhatnánk el, hogy súlya legyen a holtomiglan-holtodiglannak?

– Hajdú Szabolcs Koppány: Azt szeretni, aki engem viszont szeret, pont úgy, ahogy én elvárom, ebben semmi kihívás nincs. A kérdés, hogy képes vagyok-e konfliktushelyzetben, bajban is ugyanúgy szeretni a másikat?
Mindennap el lehetne válni, legalább háromszor. Mindennap tudunk annyi okot egymás fejére hányni, ami miatt el lehetne hagyni a másikat. Na, de abban mi a kunszt? Erre bárki képes. Azt gondolom, hogy megtanulni a problémák ellenére is kitartani a másik mellett, ez ad minőséget és értéket az emberi életnek.
– Az idei házasság hetének a mottója az, hogy állandó megújulásban. De hogyan lehet megújulni egy házasságban?
– Hajdú Szabolcs Koppány: Valahol olvastam, hogy kétféleképpen lehet feljutni egy tölgyfa tetejére. Az egyik mód, hogy ráül az ember egy makkra, és várja, hogy megnőjön. A másik út pedig az, hogy nekiállok és elkezdek mászni fölfele, vállalva a felelősséget, a sérülést, a horzsolást vagy akár a leesést. Az egyik egy passzivitás, a másik egy aktivitás. Szerintem a megújulás az elképzelhetetlen felelősségvállalás nélkül. Egy ember onnantól válik felnőtté, hogy képes-e felelősséget vállalni, már nemcsak saját magáért, hanem a másikért is. Amikor bekerül egy másik ember a képbe, akkor én már érte is felelek. Majd megérkeznek a gyermekek. Emlékszem, az első gyermekem születése után harminccal mentem az autóval, pedig előtte meglehetősen sportos stílusban vezettem.
Mert miután családod lesz, felelősséggel tartozol értük, és kutya kötelességed keresni a megoldást, a konfliktusaidat rendezni, és rájuk is gondolni. Így vagyunk összehuzalozva!
– Bese Gergő: Ki kéne mondani minden egyes nap, hogy nem vagyunk tökéletesek. Ha pedig két tökéletlen házasságot köt, akkor előfordulhat, hogy hibáznak.
Egy házasság súrlódásokkal, verejtékkel és nehézségekkel járhat, de mind a két félnek tudnia kell kimondania a kulcsszót: hogy bocsánat, és megbocsátok, különben nem lesz aranylakodalom.