Sokan sokszor hivatkozták, cáfolták vagy éppen igazolták már Hegel gondolatát „az ész cseléről”, idézzük a talán legérthetőbb megfogalmazásában: „A világtörténetben az emberek cselekedetei még valami mást eredményeznek általában, mint amit céloznak és elérnek, mint amit közvetlenül tudnak és akarnak. Megvalósítják érdeküket; de ezzel még valami továbbit hoznak létre, ami belsőleg szintén benne rejlik, de nem volt tudatukban és szándékukban.” Az többé-kevésbé már közhelynek számít, hogy a véges emberi ész nem tud számot vetni az összes lehetséges következménnyel. Örülhetünk az emberi ész vívmányainak, a kőolajból is mi mindent nem tudunk gyártani – csak ennek ára van, és ezt az árat nekünk kell megfizetnünk.
Hegelnek ebben tehát igaza lehet. Abban már kevésbé tudunk hinni, főleg a 20. század borzalmai után, hogy a világ történéseit valamiféle világszellem rendezné egybe egy – később megmutatkozó – értelmes cél érdekében.

A keresztény neveltetésű embernek annyiban egyszerűbb dolga van, hogy a világtörténelmet üdvtörténetként foghatja fel. Teremtett lényként nem kell emberi ésszel felfogható értelmet keresni mindenben, Isten akarata és próbája minden nehézség. A keresztény tudja, hogy a mi világunk nem a lehetséges világok legjobbika, nem vagyunk tökéletesek, ami viszont annak a lehetőségét nyitja ki, hogy mindig és folyamatosan jobbakká válhatunk. Ha helyesen döntünk. Mert – mondja Schelling, Hegel kortársa, cimborája, majd esküdt ellensége – az emberi szabadság lényege, hogy képesek vagyunk a jóra és a rosszra.

Schelling nem nagyon bízott abban, hogy az ember el tudja kerülni a rosszat, főleg nem úgy, hogy fene nagy gőgjében elkezdett alter deusként, vagyis másik istenként viselkedni.
A történelem inkább Schellinget igazolja, mi mégis vissza-visszatérünk az észvalláshoz. Például értelmet keresünk a háborúban. Mintha az, hogy megfejtjük a támadó fél szándékát és célját, segítene abban, hogy megoldjuk az összes ránk terhelődő következményt. Erkölcsileg ugyan megítélhetjük a döntéseit (és meg is kell tennünk), de ettől még a következmények világa nem lesz sem etikusabb, sem racionálisabb.

De ha ez így van, akkor mit tehetünk? Először is fogadjuk el, hogy fölösleges új etikát faragnunk. Háborús időket éltünk már, és úgy tűnik, fogunk is még élni. Morális iránytűnek pont elég a tízparancsolat, jó kétezer éven keresztül meggyőződhettünk a helyességéről.
Nem erkölcsi iránymutatásra van szükségünk, hanem helyes döntésekre.

A helyes döntésekhez belátás szükségeltetik. Annak tudatában kell terveznünk a jövőt, hogy mindig is lesznek olyan következmények, amelyek előidézése nem volt tudatunkban és szándékunkban. A túlélési stratégiánknak tehát dinamikusnak kell lennie, a dinamikáját viszont az emberi szabadságból eredeztethetjük, vagyis annak a tudásából, hogy nem vagyunk másik istenek, de képesek vagyunk a jóra és a rosszra.

Ahhoz viszont, hogy jó és rossz között különbséget tudjunk tenni, először is az Istenbe vetett hitbe vetett hithez kellene eljutnunk. Ha létezik Isten, akkor a világtörténelem tulajdonképpen üdvtörténet, ilyenképpen élhető. Ha nincs Isten, akkor annyi a megfejtés, hogy egy pillangó valahol valamikor meglebbentette a szárnyát. És teljesen mindegy, hogy Apatura metis (magyar színjátszólepke), vagy Melithaea athalia (közönséges tarkalepke) döntött-e a jövődről. Nem akarhatunk, mert nem tudunk így élni.

A pillangóeffektus magasabbrendű értelmet nélkülöző ok-okozati összefüggésével szemben nekünk, keresztényeknek van egy bizonyosságunk: Krisztus megszületett.

Áldott karácsonyi ünnepet!

Kiemelt kép: a betlehemi Születés templomában gyújt gyertyát egy keresztény zarándok (Fotó: MTI/EPA/Atef Szafadi)