– Hogyan gondol vissza erre az 59 évre?
– Boldogsággal. Nagyon szeretek élni. Nagyon szeretem ezt az 59 évet, ami a hátam mögött van. Természetesen voltak nehéz pillantok, történtek negatív dolgok, de próbálom mindenből a legjobbat kihozni. Mivel azt csinálom, amit szeretek, csupa öröm az életem.
– A szülei is színészek voltak, mit szóltak ahhoz, hogy ezt a pályát választja?
– Édesanyám például nem is vette komolyan. A felvételi előtti estén apám mondta, hogy szavaljak el egy verset, mert eddig semmit nem hallottak még tőlem. Ekkor elmondtam A tintásüveg című Petőfi-verset, ami a repertoáromban volt. Amikor a felénél tartottam édesanyám bejött a konyhából és azt mondta, „most már elkezdtem izgulni a felvételi miatt”. Mert kihallotta, hogy van érzékem hozzá. Ettől a pillanattól kezdve viszont a drukkerem lett, és végigizgulták velem az összes felvételimet.
– Előfordult, hogy arra gondolt, inkább más hivatást választ?
– Még akkor sem, amikor nem vettek fel elsőre a Színművészetire. Persze nagy törés volt, de tudtam, hogy bármi is lesz, én a színpadon fogok állni.
Kapcsolódó tartalom
– Az elmúlt harmincöt évben a színészet mellett szinkronizált, rendezett és jelenleg is műsorvezető a Dunán. Minek köszönhető, hogy nem ragadt le egy szakmánál? Egyik sem kötötte le teljesen, vagy volt még valami hiányérzet, esetleg szeret mindig új dolgokat kipróbálni?
– Ez egy érdekes kérdés, mert mindegyik van benne. Ugye a színészet egy nagyon sokrétű hivatás, és ezek közül mindegyiket tartalmazza. Talán a műsorvezetés az, ami legtávolabb áll ezektől. De az, hogy szinkronizálok, rádióban dolgozom, verset mondok vagy énekelek, mind a színészetnek a sokszínűségét mutatja. Ez a sok-sok munka valóban ad egy olyan általános jólétet. Talán úgy tudnám mondani, hogy mindig volt egy hullám ebben az óceánban, amit megtudtam lovagolni.
– A Dunán vezeti az Almárium mellett az Agytornát is. Adásfelvételek előtt még mindig ott van az a bizonyos kis gombóc a torkában?
Kapcsolódó tartalom
– Igen, igen az mindig van. Az, hogy tegnap jól levezettem egy műsort, nem biztosíték rá, hogy aznap is menni fog. Bármi közbejöhet, bármilyen probléma adódhat, amit ott, akkor kell megoldani. Minden jó műsorért meg kell küzdeni, ráadásul úgy, hogy arra is figyelni kell, hogy ne olyan legyen, mint a tegnapi, hogy a nézők kapjanak valami újat, és itt most nem egy új zakóra gondolok elsősorban. Novodomszky Évától nagyon sokat tanulok, először nagy kihívás volt mellette műsort vezetni, mostanra viszont már nagyon élvezem.
Kapcsolódó tartalom
– Színpadi beszédtanárként a Zeneművészeti Egyetemen tanít. Felelősségének érzi, hogy a tudását, tapasztalatait átadja az ifjabb nemzedékeknek?
– Fontosnak, sőt kötelezőnek tartom, hogy a megszerzett tudásomat továbbadjam, és ne csak megtartsam magamnak. Mivel a saját gyerekeim más hivatást választottak, nem az én vonalamat viszik tovább, ezért különösen örülök annak, hogy a Zeneművészeti Egyetem felkért, hogy tanítsak náluk. A színpadi beszédtechnika mellett, előadó-művészetet is tanítok, amit én találtam ki a fiataloknak. Az előadó-művészetnek ezer válfaja van, így talán rá tudom őket vezetni egy olyan útra, amelyen keresztül majd valódi művészekké válhatnak.
– Nem érzett csalódottságot, amikor kiderült, hogy egyik gyermeke sem szeretne a nyomdokaiba lépni?
– Csak azért volt bennem csalódottság, mert szerettem volna, ha ők is megtapasztalhatják azt az örömet, amit ez a szakma adhat. De nagyon remélem, hogy az általuk választott munka ugyanolyan nagy örömet fog tudni nekik okozni, mint nekem a hivatásom. Nyilván az is benne volt, hogy ezt a szakmát ismerem, ebben tudtam volna nekik segíteni, szakmai és lelki tanácsokkal. De úgy látom, hogy megállják a helyüket, boldogok, és nekem ez a legfontosabb.
Budapest, 2012. november 7.Jávor Pál szerepében Kautzky Armand Pozsgai Zsolt: Szeretlek, Faust! címû drámájának próbáján a budapesti Újszínházban.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
– A szinkronszerepek is meghatározzák a karrierjét. Úgy tudom, hogy Az angol beteg az egyik kedvenc munkája. Miért?
– Nekem már akkor nagyon tetszett a film, amikor először megnéztem a moziban felirattal. Az egész film, a zene, a szereplők az én világom, egyszerűen fantasztikus filmnek tartom. Ezért is nagyon örültem, amikor megkaptam főszereplő, Ralph Fiennes szerepét. Különösen izgalmas volt ezen a filmen dolgozni, ugyanis a karaktert két állapotban kellett szinkronizálni, a visszaemlékezésben a szép fiatalembert, és a jelenben pedig a súlyosan megégett grófot.
– És mi a helyzet James Bonddal?
– Az emberek nagyon szeretik ezt a figurát, szeretik hallani az én hangomon azt, hogy „a nevem Bond, James Bond”. Többször is volt, hogy megállítottak az utcán és kérték, hogy mondjam el ezt a már ikonikusnak számító mondatot. Egyébként érdekes kötődés az életemben, hogy pályám elején szinkronizáltam egy minisorozatot a James Bond-novellák írójának, Ian Flemingnek az életéről. Később pedig Pierce Brosnant a Remington Steele-sorozatban. Így jött, hogy amikor Brosnan megkapta James Bond szerepét, akkor a kiválasztási folyamat után megkaptam a szinkronszerepet.
– Miben hallhatjuk legközelebb?
– Abszolút kiszámíthatatlan. Ez úgy működik, hogy jön egy telefon, hogy holnap vagy holnapután mit csinálok…
– Hogy áll az idő múlásához? Könnyen el tudja fogadni?
– Muszáj elfogadnom. Nekem, Assisi Szent Ferenc imája a mérvadó nagyon sok mindenben: „Uram, adj türelmet, Hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, / Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, / Amit lehet, és adj bölcsességet, / Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.” Elfogadom, hogy az idő halad, látom, ahogy múlik, és nem tudom befolyásolni. Az, hogy hogyan telnek a napok, arra van ráhatásom, arra figyelek. A lelkem valahol megállt olyan 35 év körül, de természetesen látom, ha belenézek a tükörbe hogy egy 59 éves ember néz vissza rám.
– Ha mai fejjel visszagondol a múltra, csinálna bármit másképpen?
– Úgy gondolom, minden úgy jó, ahogy van. Voltak nehéz pillanatok, törések az életemben, de mindig rájöttem, hogy mi miért is történt. Lehet, ha ezek nincsenek, nem alakul így az életem, mindegyikből tanultam.
Kiemelt kép forrása: MTVA Fotó: Zih Zsolt