A második világháború után a négy-, majd kétrészre osztott Németországon keresztül is leereszkedett a vasfüggöny. Ezen csak egy rés volt, a szintén kettéosztott Berlin városa, ahol – nyilvánvaló okokból – nyitva maradt a határ, a város egyes negyedei között viszonylag szabad volt az átjárás. Ezt kihasználva óriási számban menekültek át a keletnémetek nyugatra, a 17 milliós lakosságból 2,6 millió fő települt át a háború és a fal felépülése között, nagyrészük egyszerűen átsétálva az egyik berlini utcasarokból a másikig. Ezt megelégedve a keletnémet államvezetés felépítette a valaha volt talán legbizarrabb határzárat: a berlini falként emlegetett komplex határőrizeti rendszer belvárosi utcákat, metróállomásokat, tereket vágott ketté. Képtelenségét legjobban a ma érthetjük meg, hiszen hihetetlennek tűnik visszatekintve, hogy a fal milyen helyszíneken haladt végig.

A képtelen helyzetet a pusztában árválkodó Brandenburgi-kapu szemléltette legjobban, nem véletlen, hogy ez vált a legtöbbet fényképezett helyszínné a fal mentén. A díszes építmény egykor egy téglalap alakú dísztér végén állt, viszont a fal építésekor az egész zónát lebontották, a kaput egyik oldalról sem lehetett megközelíteni. A fal leomlása után visszaállították az eredeti környezetet, igaz, magukat az épületeket nem rekonstruálták, viszont a tér hangulata valóban felidézi az egykori állapotot. A térre visszatelepültek az egykori intézmények: a francia, az amerikai és nem utolsó sorban a magyar nagykövetség.

A berlini fal voltaképpen nem elválaszotta a két városrészt, hanem Nyugat-Berlint kerítette körbe, vagyis azt akadályozta meg, hogy az NDK-területéről bármilyen irányban be lehessen jutni a városrészbe.

A híressé vált felvételek a fal Kelet-Berlinnel határos szakaszán készültek, ahol az egykor sűrűn beépített belvároson át haladt a határzár, környező vidék felé eső szakaszok ugyanilyen kialakításúak voltak, de nagyrészt erdős területen vezetett keresztül. A határon való átkelés rendkívül bonyolult volt, az egyes állomásokat csak bizonyos kategóriák szerint lehetett igénybe venni. Külön átkelők létesültek az NSZK állampolgárok részére, a nyugat-berliniek számára, de a diplomaták és egyéb külföldiek is csak bizonyos állomásokat használhattak. A vasúti és közúti teherszállítás Nyugat-Berlin és Nyugat-Németország között csak lepecsételt vagonokkal, illetve kamionokkal történhetett.

A berlini fal

az első napokban csupán egy szögesdrótakadály volt

(a híres fényképen ezen ugrik át a keletnémet határőr az utolsó pillanatban). Ezt a későbbiekben valódi (kelet)német precizitással fejlesztették tovább.

Az első vonalat a betonfal képezte. Ehhez nyugati oldalról közvetlenül hozzá lehetett férni, pár év alatt a graffitik a teljes falfelületet beborították. Ezt követte a húsz méter széles homokkal felszórt sáv, ahol jól lehetett látni az esetleges lábnyomokat. Ezt éjjel reflektorokkal világították meg. Majd következtek az őrtornyok, amit olyan sűrűségben helyeztek el, hogy a teljes sávot be lehetett látni fentről is. Majd következtek a spanyollovasnak nevezett akadályok, végül, a keleti oldal felé két szögesdrótkerítés érzékelőkkel ellátva. Jól látható, hogy

nem csak sima falról volt szó, hanem a történelem egyik legkomplexebb határzára vonult végig az egykor sűrűn beépített berlini belvároson.

Az így végigvezetett határzár keleti oldalán kiürítették, illetve nagyrészt lebontották az épületeket, az egykor nyüzsgő belvárosi terek reflektorokkal bevilágított határzónává váltak. Így a Potsdamer Platz, ami a 19. század közepe óta a város egyik fő csomópontja volt, szintén teljesen kiürült.

A fal lebontása után csak húsz évvel nőtt vissza a város, ma ismét belvárosi tér található itt, természetesen teljesen új beépítéssel.

A fal belvárosban futó szakasza teljesen képtelen helyzeteket eredményezett. A régi kormányzati negyedben áll az egykori porosz képviselőház, vele szemben a Martin-Gropius-Bau, egy neoreneszánsz múzeumépület, amit Walter Gropius, a Bauhaus egyik alapítójának nagybátyja tervezett. A kettő között pedig ott húzódott a határzóna, szögesdróttal, őrtornyokkal.

A fal belvárosi szakasza produkálta talán a legelképesztőbb helyzeteket.

A Zimmerstraße sarkától csak egy háztömbnyire található a Checkpont Charlie a világ valaha volt legfurcsább határátkelője. A budapesti jellegű, neoreneszánsz utcasaroknak csak az egyik épülete vészelte át a háborút. Ide került a csak külföldiek által használható határátkelő őrbódéja, mögötte a senkiföldjével. A helyzet szürrealitását fokozta, hogy az utca alatt haladt a metró 1908-ban átadott vonala is. A metróállomások helyzete kevéssé ismert fejezete Berlin kettéválasztásának, de annál elképesztőbb.

Egy négymilliós várost természetesen nem lehet hermetikusan kettéválasztani.

A berlini metró egyik vonala például észak-déli irányban szelte át a várost, áthaladva a keletnémet zónába eső belváros alatt, vagyis kétszer is érintve a falat.

Különféle nemzetközi jogi bonyodalmak után az a megoldás született, hogy a szerelvények megállás nélkül haladnak át az NDK alatt, így a vonal üzemeltetését biztosítani lehetett. Viszont

a területére eső öt (!) metrómegállót a keletnémet államvezetés hermetikusan lezárta, hiszen az egész fal értelmét veszélyeztették volna az állomásokon átszökő, menekülni kívánó elvtársak.

Majdnem harminc éven keresztül tartott a szürreális állapot, hogy elindult a metrószerelvény, áthaladt öt üres, lezárt állomáson, majd folytatta útját, mintha mi sem történt volna.

Berlin minden bizonnyal legszebb hídja az 1896-ban épült Oberbaumbrücke. Az északnémet téglagótikát felidéző átkelőt eleve úgy tervezték, hogy a metró is áthaladjon a középkori „várfalon”. A szerencsétlen híd 1945-ben a berlini csata alatt megsérült, a „vártornyok” elpusztultak, ráadásul itt a Spree-folyó lett a határ. Felújításról és a metróközlekedés visszaállításáról szó sem lehetett, a hídra határőrök települtek. A fal leomlása után az egyesített berlini városvezetés egyik első dolga volt a híd felújítása és újjáépítése Santiago Calatrava spanyol sztárépítész vezetésével. 1995-ben át is adták a megújult hidat, illetve a visszaállított metróvonalat.

A berlini falról készült leghíresebb képek a belvárosi szakaszokon készültek, viszont a „vidéki” helyszínek sem nélkülözték a bizarr megoldásokat.

A Steinstücken nevű kis családi házas telepet 1920-ban, Nagy-Berlin létrehozásakor csatolták a városhoz egy Potsdamba ékelődött exklávéként. Ennek akkor persze semmi jelentősége nem volt, viszont a fal felépítésekor ez a helyzet rendkívül fontossá vált. Steinstücken 300 lakója egy köldökzsinóron keresztül érhette el a várost, a telep körül kialakították a határzárat a szokásos őrtornyokkal, reflektorral megvilágított senkiföldjével, és a hármas fallal.

A berlini falhoz hozzátartozik a Glienicker Brücke, minden hidegháborús kémfilm kötelező helyszíne. A híd elhelyezkedése itt eléggé érdekes, hiszen itt nyugaton van kelet és keleten van nyugat: a tórendszer nyugati oldalán fekvő (keletnémet) Potsdamot köti össze a keleti oldalon fekvő Nyugat-Berlinnel, hiszen ez a határsáv külső oldala.

A híd 1907-ben épült, és ötven-hatvan évig a környéken élőkön kívül senki se ismerte. A városi legenda egyébként igaz, a jól belátható, hosszú hídon valóban történtek a filmekben is megörökített kém-cserék.

A berlini fal felépülése, és „üzemeltetése” egy többmilliós nagyváros közepén ma már szerencsére elképzelhetetlen. Jól jellemzi a kommunizmus embertelenségét és bizarrságát és mutatja, hogy az ideológia keletnémet változata volt talán a legszürreálisabb. Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy itt éles tűzparancs volt érvényben: 29 év alatt 140 szökni próbálót lőttek le a határőrök.

Az eredeti, az Achitextúra blogon megjelent cikket ide kattintva érheti el.

Kiemelt kép: fiatalok ülnek a még álló falon a Wilhelm str-nél 1989. november 12-én hajnalban (fotó: MTI/T. Asztalos Zoltán).