– Alapvetően A kultúra megszállása című könyved a történelemmel foglalkozik, de azért amiről írsz benne, máig kísért. Épp a minap vettem újra a kezembe egy 2005-ben a Magvető által kiadott Pendragon legendát. Azon gondolkodtam, miért kellett a rendszerváltás után tizenöt évvel Hegedüs Géza marxista utószavával megjelentetni egy Szerb Antal-kötetet.
– Hegedüs Gézáról nemcsak azt lehet tudni, hogy a kommunista rezsimnek az ünnepelt írója, irodalmi ideológusa volt, hanem hogy ügynökként is tevékenykedett. Például üldözött, emigráns írókról jelentett. A könyvemben is olvasható egyébként, hogy a Pendragon legendát is kiadó Magvető sokáig a volt katpolos (a Katonapolitikai Osztály rövidítése), majd ÁVH-s Kardos György irányítása alatt állt. Az is biztos, hogy a könyvkiadáson keresztül óriási kárt tett a kommunista államhatalom és az utána megmaradt, leegyszerűsítően posztkommunistának nevezett hálózat, mert
az akkor kiadott eleve hamis vagy cenzúrázott könyvek máig tömegével keringenek. Ott vannak a polcokon, az antikváriumokban, a könyvtárakban. Mindenféle magyarázat nélkül. Még nagyobb baj, hogy ezeknek a kiadóknak a privatizációja is igen visszás lett.
Ennek eredménye az is, hogy még ma is Hegedüs Géza fejtegetéseit kell olvasnunk Szerb Antal remekművéről. És kilencven után hosszú évekig kellett küzdeni azért, hogy például Márai Sándorról „lemossuk” a diktatúra szekértolói által rányomott bélyegeket. A sok csinovnyik nem tudta megbocsátani Márai gerincességét.
„A könyvemben is olvasható egyébként, hogy a Pendragon legendát is kiadó Magvető sokáig a volt katpolos, majd ÁVH-s Kardos György irányítása alatt állt.” – Mező Gábor A kultúra megszállása című könyvével (Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula)– Végül nem csak csinovnyikok döntöttek úgy, hogy nem azt az utat választják, amit Márai.
– Sokat szoktam gondolkodni azon, hogy publikáltak-e egyáltalán igaz művet a rendszerváltás előtt. Merthogy a maga teljességében semmi nem lehetett igaz, hiszen egy csomó tabutéma volt, majdnem mindenről úgy lehetett csak írni, hogy valahogy átmenjen a cenzúrán. Talán a mesék, néhány allegorikus dráma tekinthető teljesnek. De annak jelentését meg nem sokan értették, a többség inkább csak érezte, hogy valójában miről szól. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy mondjuk a Halál kilovagolt Perzsiából nem zseniális, nem teljes értékű mű. Mert az. Bár tudnék így írni. De
sohasem tudjuk meg, hogy milyen lett volna Hajnóczy Péter regénye, ha egy szabad rendszerben született volna meg. Igaz, akkor nyilván meg sem született volna. És talán Hajnóczy sem itta volna „szép lassan” halálra magát.
De ködlovagjaink nehéz sorsánál és utóéleténél jóval problémásabb, hogy a diktatúra ünnepelt „írói” is a polcokon maradtak. Mondjuk a könyvem egyik főszereplője, az ördögien gonosz Berkesi András, aki éppen Kardos embere volt a már említett Katpolon. Elképesztő szörnyűségeket műveltek. Ezzel sem nagyon foglalkozott senki, ahogyan azzal sem, hogy megírja a Hegedüs Gézák igaz történetét. Hogy milyen jellemtelen, jelentgető, a hatalomhoz törleszkedő ember rejtőzött a pipázgató társutas-elvtárs füstje mögött.
– Ezt ugyan egy rendszerváltás előtt kiadott – nem mellesleg a két világháború között született – történelmi regény előszavában olvastam Hegedüstől, de ide kívánkozik: Hunyadi László a reakció áldozatául esett.
– Igen, ez is egy ilyen vonalas marxista szöveg. Nyilván tudjuk, hogy mondjuk a nyolcvanas években miért jelent meg így egy könyv, de hogy még ma is ezeknek az elvtársaknak a fejtegetéseit kell olvasnunk, az elfogadhatatlan.
Egyszer írtam egy levelet egy kiadónak, amiben rákérdeztem, tisztában vannak-e azzal, hogy amiket újra kiadnak Berkesi Andrástól (mondjuk a Kopjásokat), azok valódi koncepciós pereken alapuló propagandaművek.
Megkérdeztem tőlük, nem kellene legalább az előszóban jelezni, hogy amit a kedves olvasó a következőkben lapozgatni fog, az talán szórakoztató kémtörténet lesz, de a valóságban ártatlan emberek haltak meg az alapjául szolgált koncepciós ügyben. Mit belehaltak?! Megkínozták, kivégezték őket… Persze nem jött válasz a levelemre.
A kiadók jól tennék, ha a rendszerváltás előtt született könyveknek új előszavakat írnának, íratnának, melyekben ismertetik a körülményeket, például a cenzúra pókhálóját, amin az esetleg csak tűrt szerzőnek át kellett csusszannia, vagy azt, hogy a támogatott író éppen mit és hogyan kívánt propagálni a könyvével. Vagy legalább itt-ott lábjegyzeteljék, írják oda, hogy a leírtakkal ellentétben mi a történelmi tény.
Ehelyett, ahogy mondod, még mindig a kommunista irodalomtörténészek világmagyarázatival találkozunk leginkább. Nem beszélve arról, hogy vidáman elolvashatjuk mondjuk Déry Tibor Pócspetriről írt undorító, uszító novelláját. Se előszó, se magyarázat, se bocsánatkérés, semmi. Dérynek semmi helye azon a polcon, ahová negyvenöt után helyezték. Sem írói, de még kevésbé politikai teljesítménye miatt. Ez még akkor is így van, ha a Befejezetlen mondatot máig jó regénynek tartom. Igaz, abban is lenne mit lábjegyzetelni. Félek is újraolvasni, mert a húszas éveim elején olvastam, és azóta igen sokat tanultam a huszadik századról. Addig nem sokat tudtam.
Kapcsolódó tartalom
– Azt mondod, nem is biztos, hogy született igaz mű a rendszerváltás előtt. De azért a cenzúra valahol, valamilyen módon táplálta a művészi képzelőerőt, kreativitást azáltal, hogy sok mindent a sorok között kellett elrejteni, nem? Ezeket valamilyen dimenzióban csak lehet igaznak mondani.
– Nagyon jó művek születtek a Kádár-rendszerben. Ez nem a napfény, hanem a lázadás íze volt. De mégis, mindenben volt egyfajta kettős beszéd, utalgattak, ötvenhatról beszéltek, de azért mégsem volt, nem is lehetett kimondva a valóság. Persze fontos, hogy valami legalább így megjelenhetett, mert rengeteg embernek ez is sokat adott. Másrészről viszont
az írótársadalom és szinte az egész értelmiség megtanult – keményen szólva – hazudni, alakoskodni, nem a primer igazságot leírni. És az olvasók is hozzászoktak ehhez.
Ezt nyilván lehet pozitívan nézni, mert legalább lehetett írni valahogyan, meg lehet úgy nézni, hogy tulajdonképpen csak rávettek mindenkit arra, hogy ne írja meg az igazat. Ezt kell érteni Aczél György rendszerében: mindenképpen ő nyert. Ha nem alkuszol meg, akkor ne írjál. Ha megalkuszol, akkor játszmázol. És persze az írókat is meg lehet érteni: egy szerzőnek írnia kell, mert ha nem tud írni, belehal.
– De ha jól értem, ez nem múlt el rögtön a rendszerváltással. Hogy a nemrég elhunyt Tellér Gyulától származó kifejezéssel éljek, alvadt struktúrák maradtak a kultúrában is.
– Érdekes, hogy mondod, mert mostanában fedeztem fel Tellér Gyulát. Fantasztikus esszéi vannak. Az alvadt struktúrák kétségtelenül megmaradtak.
Ez a könyvem, A kultúra megszállása biztosan csak magánkiadásban jelenhetett volna meg a kilencvenes, kétezres években. Árulhattam volna Modor Ádámék könyves standján a hajléktalanok között, amíg Demszky Gábor főpolgármester emberei el nem zavarnak. Mert ugye éppen ez történt Modorékkal.
A könyvesboltokba nem került volna be a könyvem, egy-két újság írt volna róla kritikát. Egyébként jól tudjuk, hogy ma sem adnák ki a „klasszikus” kiadók, a Magvető, az Európa vagy a Kossuth, de miért is tennék? Arról a hatalomátmentésről szól, amelynek ezek a műhelyek is a nyertesei lettek. És ha mégis sikeres lett volna a könyvem, akkor azonnal megkapom a fasiszta, csurkista vagy antiszemita billogot. Egyik sem igaz rám, de ez jól bevált recept volt a kilencvenes években. Ma már azért jobb a helyzet, akkoriban az egyik szekértábor uralta a kulturális közéletet, aki sikert akart, minimum társutasként csatlakozott. De legalábbis alá kellett írnia az éppen aktuális értelmiségi tiltakozását.
„Ez a könyvem, A kultúra megszállása biztosan csak magánkiadásban jelenhetett volna meg a kilencvenes, kétezres években. Árulhattam volna Modor Ádámék könyves standján a hajléktalanok között, amíg Demszky Gábor főpolgármester emberei el nem zavarnak. Mert ugye éppen ez történt Modorékkal.” – Mező Gábor A kultúra megszállása című könyve (Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula).Most valamiféle hidegháborút élünk meg. Utálom, és azt sem tudom, hogy melyikünk játssza a Szovjetunió és melyikünk az Amerikai Egyesült Államok szerepét. Meg azt sem, hogy mikor haladjuk végre ezt meg. Azt tudom, hogy én mindkét nagyhatalomtól ódzkodom. Magyar vagyok, európai és ember. Olyan, amilyen. Szeretem Dosztojevszkijt, F. Scott Fitzgeraldot, Faulknert, Miles Davist és Nabokovot. Ezen túl viszont nem várok egyik nagyvadtól sem semmi jót. De visszatérve magán-hidegháborúnkhoz:
nem igazán felszabadító úgy alkotni, hogy tudod vagy sejted, hogy mit ildomos írni, csinálni és mit nem a saját közösségében. Ezt azért már meg kellene haladni, mert nagyon fárasztó. Az öncenzúra utálatos dolog.
Nem beszélve az árokról, a köztünk lévő falról.
– Hogyan haladjuk meg? Bontsuk le mindezt?
– Nem vagyok híve a mesterséges dekonstruálásnak. A rombolás mindig a nácik, a bolsevikok sajátja volt. Én építkezni szeretek. Ehhez idő kell, türelem és főleg nagyon sok munka. Ralf Dahrendorf német szociológus valahogy úgy mondta, hogy egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, de a társadalmi változáshoz hatvan év kell. Nem ezt látjuk Magyarországon? Ahhoz, hogy kulturálisan, a lelkekben és a fejekben is megváltozzunk, még sok-sok esztendő kell. És talán több generáció. Talán el kell mennie a traumatizált nemzedéknek, nemzedékeknek. Azoknak, akik vagy a holokauszt vagy a kommunizmus rémálmából nem tudnak felébredni. De a feldolgozáshoz beszélni kell a tragédiákról. A bűnösökről, az áldozatokról, a kevéske hősről. Eltelt harminc év a rendszerváltás után. A hatvan év felén már túl vagyunk, legyünk optimisták.
Nem kell örökké az aczéli kultúrpolitika árnyékában élnünk, nem kell úgy beszélni róla, mint az utolsó aranykorról.
Azt megteszik a Népszavában.
– Van még, aki úgy hivatkozik rá?
– Van ez a duma, hogy nem is volt olyan rossz ez az aczéli kultúrpolitika. Nem is tett tönkre művészeket, nem hallgattatott el tehetséges írókat, mert hát tessék megmutatni az asztalfiókból előkerült műveket – mondják fölényeskedve. Ezt a szöveget senki nem veheti komolyan, ez cinizmus. Gondoljunk már bele!
Van, akit agyonvertek, mielőtt megírhatta volna. Mást elüldöztek a hazájából. Más alkoholista lett, öngyilkos vagy egyszerűen lemerült, száműzetésbe vonult. De kiadtak jó pár fontos művet a rendszerváltás után.
Kis kiadók. Magánkiadók. Ezek nem kaptak reklámkampányt. Jellemzően nem is hallottam róluk sokáig. Aztán ajánlotta egy olvasóm, egy barátom vagy ráakadtam olcsón egy antikváriumban. De a zenében még rosszabb a helyzet. Ott tényleg zseniket tüntettek el, akiket már soha nem fogunk úgy hallani, ahogy megérdemelték volna.
– Miért?
– Azért, mert ott tényleg nincs mit felfedezni.
Ha egyszer nem vették fel profi stúdióban a nagylemezedet, halálod után már senki sem fogja.
Mondok egy példát. Én imádom a jazzt és a progresszív rockot. A magyar Syriusnak a legnagyobb teljesítményéről, a Széttört álmok című szvitről van egy felvétel, ami recseg, ropog, a Rádióban vették fel. Pedig az egyik legjobb progresszív jazz-rock album, világszerte ünnepelnék, ha ismernék. Még így is lehet hallani, hogy nagyon jó zenét csináltak, de arra nem alkalmas, hogy forgalmazd. Én persze rengetegszer meghallgattam és meghallgatom, mert imádom. És hogyan működött a valóságban Erdős Péter és Bors Jenő hanglemezgyára? Később megjelent egy Széttört álmok nevű album, de az már nem a klasszikus Syrius volt, hanem egy ócskább, vásáribb változata.
Ezért is volt nagyon cinikus, amikor Bródy János is azzal a dumával jött, hogy őt ne támadják azért, mert a rendszer „csókosa volt”, mert hát hol vannak az elnyomott zenészek remekművei?
Ő persze nem a csókos kifejezést használta az interjúban, ezt én mondom. De hol lennének ezek az albumok, ha egyszer nem vették fel őket?
– Beszéljünk kicsit a filmekről. A Rákosi-rendszerről alkotott képünket máig meghatározzák a Kádár-rendszerben készült filmek. Az egyik lencse a szemüvegünkben a Tanú, a másik meg, mondjuk a Te rongyos élet. És nevetünk, nevetünk a Rákosi-rendszeren, hogy micsoda buta emberek csinálták akkor a kommunizmust. És még a pribékek is milyen idióták, béna balfácánok voltak. Pedig bár ilyen idióták lettek volna, de sajnos vérprofik voltak.
– Igen, messze nem voltak olyan hülyék, és azok az idők messze nem voltak olyan viccesek. Nyilván a Kádár-rendszerben ilyen manipulációkkal lehetett megmutatni, hogy jobb világ jött el az előző után, de azért a Rákosi-rendszer nyers brutalitását nem lehetett bemutatni. Persze, hiszen a Kádár-rezsim vezetői a Rákosi-rezsimből jöttek. De később,
a kilencvenes években sem mutatták be a sötétséget. Hogyan is lehetett volna, amikor az az elit uralkodott, akinek szülei, nagyszülei a legsötétebb gazemberségeket művelték?
Ha csak a politikai elitet nézzük, egy Bauer Tamás, Pető Iván, Rajk László, Haraszti Miklós hol volt érdekelt abban, hogy a diktatúra valóságát bemutassa? A szüleik a diktatúra közepesebb-nagyobb káderei, szekértolói voltak. Hol voltak az erős nagyjátékfilmek Rákosi Mátyásékról, az ÁVH-ról? Hogyan lehet, hogy Rudolf Péter nem Rákosi Mátyást játszotta el pár éve, hanem egy kövér nyilasbérenc polgármestert? Úgy, hogy ez még mindig tabu valahol. Mondom ezt úgy, hogy
remeknek tartom az 1945 című filmet. Csak kéne mellé egy 1947 című.
– Még a rendszerváltás után készített, a Rákosi-rendszert bemutató filmek között is túlsúlyban vannak a történteket elviccelők.
– Persze, a kilencvenes, kétezres években nemigen mehetett volna át másmilyen forgatókönyv a témában. Akkor még túl nagy volt a hatalma a posztkommunista elitnek a szakmában, és ők abban voltak érdekeltek, hogy ezt a vicceskedő, elhallgató, csúsztató narratívát képviseljék.
– A patikamérlegen kimért, tökéletes kontroll alatt tartott, a rendszer stabilitását erősítő „rendszerkritikus” humornak egy teljes részt szántál a könyvedben.
– Hofi és Komlós valójában nem az elitet vagy a rendszer élhetetlenségét kritizálták, hanem a népet. De ezt egyébként ki is mondták egy-egy interjúban, beszélgetésben. Miniszterhelyettestől fölfelé már senkit nem állítottak pellengérre.
Nem az jött le, hogy a vezetők miatt nem működik a szocializmus, hanem „hát itt, minálunk még ez se működik”. A magyarok még ehhez is ócskák. Miattunk ilyen szar ez is, még véletlenül sem a negyvenöt óta uralkodó elit miatt.
És nézzük meg a tanítványokat, Farkasházy Tivadar Komlós János zabigyereke. Nem szó szerint, hanem ideológiailag. És csak véletlenül kerülhetett közéjük olyan értelmiségi, aki majd kilencven után valahogy nem feléjük húzott. Fábry Sándor volt a kakukktojás. Vagy Sándor György, de ő sajnos szinte teljesen eltűnt a rendszerváltás után.
Kapcsolódó tartalom
– Említetted már Bródyt, a könyvedben is foglalkozol vele. Nem csak az bánt, hogy nem szereti a kormányt?
– Nekem nincs bajom a kormánykritikával. Miért lenne? Én elsősorban antikommunista vagyok, nem pártkatona. Ha úgy tetszik: lokalista, nem globalista.
Azzal van bajom, hogy éppen ők kritizálnak. A régi SZDSZ-esek, akik olyan jól elvoltak a Kádár-diktatúrában. Aczél elvtárs polcán az éneklő befőttek.
Bródy János és Koncz Zsuzsa tipikus példái azoknak a Kádár-rendszerben felfutott és támogatott alkotóknak, akik később az SZDSZ környékén találták meg a számításaikat, és közben máig abban a szerepben tetszelegnek, hogy az átkosban lázadók voltak. Mert az teljesen természetes, hogy SZDSZ-esek lettek, miért ne politizálnának? Azzal volt baj, hogy ezt letagadták. Pedig minden politikai rendezvényen felléptek, ami „meg akarta menteni” a köztársaságot meg a demokráciát, mármint a rendszerváltás után.
Az apropó mindig az a „tragédia” volt, hogy nem az ő pártjuk kormányozott. Csak éppen ezt a politikai aktivizmust egyiküktől sem láttuk a diktatúra alatt.
Sőt… Országos Béketanács, KISZ-bulik, béke-bulik, szakszervezeti vezetés. A kései Kádár-rezsim a tenyerén hordozta őket. Utólag Bródy János elmeséli, hogy melyik szövegéből, melyik szavával hogyan lázadt. Jókat röhögök ezen. Pontosan tudjuk, hogy minden le volt egyeztetve, és a másik oldalon is értelmes emberek, Erdősök, Borsok ültek. Pontosan tudták, hogy éppen mi mehet le, és mi nem. Hol voltak azok a kemény szövegek?
– Azért akadt: „Erdős Péter, k…va anyád!” Igaz, ezt nem Bródy írta.
– Hát nem, és akik ezt írták és előadták, a CPG punkegyüttes tényleg lázadt. Börtönbe is mentek érte. Míg Bródy meg Koncz ünnepelt sztárok voltak, másokat bezártak, kényszergyógykezeltek, vidékre üldöztek vagy alkoholisták lettek, emigráltak, esetleg kinyírták magukat. És közben
máig azt hallgatjuk, hogy az öngyilkosság meg az alkoholizmus magyar népbetegségek. Ez nem a magyar nemzetnek a betegsége, hanem itt egy olyan undorító, aljas, elfojtó, fortélyosan elnyomó rendszer uralkodott, ami nagyon sok embert ebbe kényszerített.
Azt látjuk, hogy az elnyomást képviselő rendőr- és katonatisztek, ÁVH-s vezetők és ügynökök is ittak, meg azok is, akiket megfélemlítettek, megnyomorítottak, tönkretettek. Maga Komlós János is betegesen alkoholista volt. A volt ÁVH-s. A Kádár-rendszer nagy kedvezményezettje, de ő is küzdött a saját démonaival.
– Már beszéltünk kiadatlan lemezekről és az alkoholizmusról. Körülírtuk…
– Radics Bélát, igen.
Kapcsolódó tartalom
– Szerinted őt a rendszer, az elhallgattatás üldözte alkoholizmusba, vagy inkább arról van szó, hogy úgy élt, mint számtalan más rocksztár, aki idő előtt halt meg?
– Lehet, hogy alapból is volt erre hajlama, meg persze rockgitáros volt, de biztos, hogy nem tett neki jót, amit vele művelt az aczéli kultúrpolitika. Képzeljük el, jó zenész vagy, szeretnek az emberek, rajonganak érted, ráadásul még úgynevezett „proli” is vagy, angyalföldi munkáscsaládba születtél, tehát neked kellene a rendszer csillagának lenned, és nem, nem jelenhet meg egy nyamvadt nagylemezed. Még akkor sem, amikor beveszed a Taurusba a jugoszláv partizán-politikus egyik gyerekét, Zoránt. Hogy így majd mennie kell, hiszen a rezsim így működik. De nem, még akkor sem. Ez volt az ördögi, a kiszámíthatatlanság. Hogy még a gesztus sem működött mindig.
Nekem zeneileg Jimi Hendrix és Jim Morrison nagyon-nagyon sokat jelent, megnézték mi van az ajtó mögött – a halál –, de legalább gyorsan, lángolva, gyorsan elégve. Radics szocialista módra, lépésről lépésre, szisztematikusan építette le magát. Kikortyolgatta magát a világból.
Utólag meg persze könnyű volt rá azt mondani, hogy „áh, hát csak egy alkesz volt…, mit lehetett volna kezdeni egy ilyen emberrel?” Visszatérve: korai halálában ő maga és a rezsim is benne van.
Ami fájdalmas: igazán jó minőségű felvétel alig-alig maradt utána. Elszállt egy hajó a szélben.
– A társutas értelmiség az egyik kulcs kifejezése a könyvednek. A bolsevizmus írástudó apologétái. Befolyásos még ez klub ma is?
– A kilencvenes, kétezres években még biztosan az volt. A bolsevizmust, kommunizmust már fölösleges velük kapcsolatban emlegetni. Bár jelentős részük maoista, lukácsista, marxista volt sokáig, ma már többségében liberálisok. Régen azért eléggé leuralták a közéletet. Ma már sokkal kiegyensúlyozottabb a helyzet.
– Szóval ami most van, az egészséges?
– Nem egészséges, csak egészségesebb, mint ami volt, de jó lenne, ha túljutnánk azon, hogy ennyire átsző mindent a politika. Tudom, bagoly mondja.
„Azzal van bajom, hogy éppen ők kritizálnak. A régi SZDSZ-esek, akik olyan jól elvoltak a Kádár-diktatúrában. Aczél elvtárs polcán az éneklő befőttek.” – Mező Gábor A kultúra megszállása című könyvével (Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula).– Jobb lett a kortárs művészet, irodalom attól, hogy politikailag sokszínűbbé vált? Manapság nagyon sokan mondják, hogy inkább olyan szerzőket olvasnak, akik legalább száz éve halottak. Mintha megcsömörlöttünk volna kicsit a kortárstól. Van, aki még a szó hallatán is borzong: „kortárs”.
– Születnek azért jó művek ma is. Csabai László nyomozós-történelmi Szindbád-regényeit például nagyon szeretem. Horváth Viktor Tankom című regénye is igen szórakoztató, Háy János könyveit is szeretem, Fehér Bélától vagy Bodor Ádámtól mindent érdemes elolvasni, és Bán Mór Hunyadi-sorozata se véletlenül fogy ennyire jól. Most Krasznahorkai Lászlóról vagy Spiró Györgyről nem is beszélek, gondolhatunk róluk bármit – jót vagy rosszat – politikailag, fantasztikus írók. A Fogság, a Sátántangó, Az ellenállás melankóliája, ezek örök művek. A lényeg, hogy
vannak jó kortárs szerzők, csak már nem olyan fontos az irodalom, mint amennyire a Kádár-rendszerben volt. De ezzel nincs gond. A ránk ömlő szenny és szemét inkább problémás. De nem kell túlságosan sötéten látni a dolgokat. Amíg azt látom, hogy a fiam a Piszkos Fredet olvassa, addig azt gondolom, még kerek ez a világ.
Fel kell emelnünk a fejünket. Szüleink, nagyszüleink, dédszüleink túlélték a legsötétebb időket. Kevesebb károgás kell. Jó lenne megszabadulnunk a Kádár-rendszerben és a rendszerváltás utáni években belénk ivódott dekadens világlátástól.
Kiemelt kép: Mező Gábor író, kutató A kultúra megszállása című kötetével (Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula).