„Lassan kezdettük megérteni, hogy nem jó túlságos sokáig hazavárni azt, aki egyszer minden következménnyel elment, mert amikor hazajön, minden következménnyel érkezik haza.” A ma 123 éve, 1900. április 11-én Kassán, Grosschmid Sándor Károly Henrik néven született Márai Sándor Béke Ithakában című, 1952-ben, kényszerű emigrációjának ötödik esztendejében írt regényében olvashatjuk ezeket a sorokat, melyekben Márai életművének több alapmotívumát is felleljük.

A Béke Ithakában cselekménye: Ulysses hazatérése. Ekkor, 1952-ben és 1953-ban Márai Sándor Ulysses álnéven olvasta fel jegyzeteit a Szabad Európa Rádióban. A regény leírja, mit jelent az otthon elhagyása és hogy mit jelent a hazatérés. Azt, hogy

cselekedeteinket annak minden következményével tesszük. Fontos tanítás egy olyan magyarországi korszak kezdetén, amely felelős vezetés híján, igen hosszú ideig, egy következmények nélküli ország sodródásához vezetett.

„Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja” – az éppen ma 118 éve, 1905. április 11-én Budapesten született József Attila így fogalmazta meg, hogy az ember-lét miféle méltóságot és milyen értéket jelent. Szavai nem véletlenül csengenek egybe, reflektálnak Márai halhatatlan soraira. Szinte egyidősek voltak, ugyanazok a hatások érték őket, s egyikük a magyar irodalom legnagyobbjai közé sorolt költőként, a másikuk a valaha élt egyik legnagyobb magyar íróként hagyott ércnél is maradandóbb életművet maga után.

Mégis:

ma, április 11-én alig esik szó kettejükről, alig hallunk Márairól, és arról, hogy ez egy kettős ünnep. Mi lehet ennek az oka?

„Az isteni lét unalmas. (…) A halál, mellyel az istenek megáldották és megverték az embereket, nagy ajándék és feszültséget ad az életnek.” Kalüpszó nimfa mondja ezt Telemachosnak, Ulysses fiának Márai egyik regénye, a Béke Ithakában lapjain; a fiú pedig erre így reagál: „Először életemben éreztem, hogy embernek lenni egyfajta rang is.”

No, itt van a kutya elásva.

Rákosiék magyarországi irodalmának Sztálin-ódái közé, a Kádár-kor káposztaszagú hábetlerizmusába, de még a rendszerváltást követő posztkommunista ideológia, a „Merjünk kicsik lenni!” bornírtságába egyszerűen nem illeszthető bele Márai életműve.

Józsefet könnyű volt meghamisítani: még a világháborút sem élte meg. De Márai eleven felkiáltójel volt, következetes antikommunista szerző, aki a róla rögeszmésen terjesztett tévhitekkel szemben nem magától emigrált, hanem gyakorlatilag elüldözték, kiszorították a Lukács Györgyök, s nem utolsósorban az író után egyre inkább „érdeklődni” kezdő kommunista hatóságok. Az utolsó pillanatban ment el, amikor már fizikai léte is veszélybe került.

Április 11-e a költészet napja: Márai Sándor, minden idők egyik legnagyobb magyar írója és József Attila, minden idők egyik legnagyobb költőjének közös születésnapja.

Mindkettejük életművét meghamisították.

A Kádár-rezsimben végzett magyartanárok tanulmányaik során gyakorlatilag soha nem találkoztak Máraival, s talán még ma is forgalomban van olyan nyolcadikos irodalomkönyv, amely a nagy írónak még a nevét sem említi meg. József Attilából, életművét primitív eszközökkel meghamisítva, valamiféle proletárköltőt faragtak, verseit pedig az egymást követő kurzusok, diktatúrák ízlése szerint kimazsolázták, „túlidézték”.

Csakhogy Márai, a nagyszerű író és  József Attila, a zseniális költő fütyült a diktatúrák, kurzusok ízlésére. Pedig tudták jól:

„Olyan világ jön, amikor mindenki gyanús lesz, aki szép. És aki tehetséges. És akinek jelleme van.”

Márai sejtetése, melyet a Judit… és az utóhang című regényciklusában olvashatunk, s melyet sokan – tévesen – versként idéznek, kitűnően rímel József Attila ismert soraira a Levegőt!-ből: „Óh, én nem igy képzeltem el a rendet. / Lelkem nem ily honos. / Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, / aki alattomos.”

József Attila és Márai más-más okokból, életük során szembesültek a külső vagy éppen a belső emigrációval. A boslevizmus élharcosának beállított

József Attila emberöltőkön át nem idézett, nem tárgyalt versében megírta, milyen a „fasiszta kommunizmus”.

A fiatalon még a Tanácsköztársaság bűvöletében élő, ám érettebb korára a bolsevizmus engesztelhetetlen ellenségévé érett, s ezen álláspontja mellett haláláig kérlelhetetlenül kitartó Márai pedig a fent említett Judit… és az utóhang-ban érzékeltette, milyen penetráns, átható jelenség a kommunizmus bűze. Márai nem engedett a ’48-ból, megtiltotta, hogy könyveit kiadják, amíg szovjet katonák lába tapossa Magyarország földjét.

Talán ezt nem bocsátja meg neki a mai napig baloldali szellemi élet. Hiszen egy-két gyengébb munkáját „túlidézik”, viszont soha, senki nem veszi a fáradságot, hogy elolvassa, ne adj’ isten interpertálja a Márai-életmű valódi remekeit. Például Bébi, avagy az első szerelem című, fantasztikus lélektani regényét, a fent említett,

többek között a kommunizmus pusztító ideológiáját is taglaló, Judit… és az utóhang–ot, a Kádár-hű, bolsevizált magyar értelmiségről a leplet lerántó Rómában történt valami című regényt, vagy a kommunista árulást is leíró Harminc ezüstpénz-t. 

A Judit… és az utóhang zanzásítására történt ugyan kísérlet, de a nagy regényfolyam kitűnő, a két háború közötti kort idéző, kritikus társadalomrajzát, Budapest ostromának különleges mélységű megjelenítését, a kommunista diktatúra berendezkedésének velőig hatoló, megrázó leírását soha, senki nem próbálta se filmben, se más alkotásban feldolgozni, s e monumentális mű nem szerepel a magyar köztudatban sem.

A mai napon született a magyar irodalom e két óriása, ám mégsem egy kagyló két feleként emlékezünk rájuk: két, összeilleszthető történetként.

Pedig e két életpálya között jóval több a hasonlóság, mint gondolnánk. A fiatalon, tragikus körülmények között elhunyt József Attila „befelé haladó” emigrációjára egy máig tisztázatlan vasúti szerencsétlenség tette ki a pontot, nagy valószínűséggel öngyilkosságba menekült;

a költő 1937-es halála után nem sokkal pedig kitört a második világégés; egy egész világrend omlott össze.

Az idős korában, tragikus körülmények között elhunyt, hazájából a kommunista rezsim üldözése elől elmenekülni kényszerült Márai Sándor emigrációja egy éles hangú puskalövéssel zárult: az író önkezével vetett véget életének.

Márai 1989 februárjában bekövetkezett halálát követően indul meg a kommunista diktatúrák dominószerű, egy egész világrendet maga alá temető összeomlása.

Április 11-e a költészet napja; úgy mondják, József Attila születésnapja. Kiteszik a pontot, és elhallgatnak. Pedig jó lenne, ha végre nem felednénk el Márai Sándor születésnapját sem. Már csak azért sem, mert a két életmű különös párhuzamokat is felvet. Kérdéseket tesznek fel és válaszolnak is egymásnak.

Itt az ideje, hogy végre – ünnepléseinkben, megemlékezéseinkben – Ulysses visszatérhessen Ithakába. Még akkor is, ha sokan tartanak ettől, tudván, hogy „amikor hazajön, minden következménnyel érkezik haza” .