Nem színésznek szánták üveggyári munkás szülei. Református papnak készült, mégis a színészet titkos vágya lengte be kisiskolás éveit, amikor a tanítója által írt darabban megformálta élete első szerepét: egy szitakötőt. A Sárospataki Református Kollégium falai között ez a vágya fokozódott, diákként is a színjátszókör lelkes tagja volt. Amikor végzősként a templomban prédikált, a szószékre már színpadként tekintett. Később családi nyomásra beiratkozott ugyan a pesti jogi egyetemre, de csakhamar fizetés nélküli rendezőgyakornokként találta magát a filmgyárban, ahol dublőrszerepet is kapott A beszélő köntös című filmben.

A sikeres színi tanulmányok után Sátoraljaújhelyhez, majd Szombathelyhez is fűzte szerződés egészen katonai behívójáig. Később javakban szűkös, ám

színészi tapasztalatban gazdag időszakot töltött a Miskolci Nemzeti Színháznál, ahol egyetlen évad alatt 44 szerepet alakíthatott.

Budapestre érkezve minden előzetes egyeztetés nélkül kopogtat be a Művész Színházat vezető Várkonyi Zoltánhoz, aki – tehetségét látva – rögvest szerződteti. Innentől nincs megállás: imád játszani és imád csapatban játszani, karakterszerepeket is. „Amikor zenét tanultam, mindig másodhegedűs szerettem volna lenni, sohasem prím, ott nem hallani tisztán a teljes harmóniát. Én pedig szabályos szabálytalanság – játék – és harmónia nélkül nem tudok élni” – vallotta.

Pécsi Sándor a Madách Színházban Arthur Miller: Pillantás a hídról című színművében (Fotó: Nemzeti Fotótár)

A figurát kívülről megközelítő művész volt, imádta a maszkokat, a kellékeket, a külsőségek legapróbb részletekbe menő megtervezését annak érdekében, hogy a belső átlényegülés folyamata elindulhasson egy-egy szerep felépítésekor. Már Miskolcon is maszkterveket rajzolgatott magának, később pedig találó kellékeket is szívesen hozott egy-egy előadás próbájára. Hogy hol kezdődött mindez? Talán még pataki diák korában, ahol a kollégiumból kiszökve úgy járt moziba, hogy bajuszt és álszakállt ragasztatott magának, hogy tanárai nehogy felismerjék. Vérbeli komédiás volt, akár Shakespeare színházának egykori aktorjai. Pártos Géza rendező elképzelése szerint legszívesebben vele játszatta volna a Rómeó és Júlia dajkájának szerepét, ahogyan Shakespeare korában is férfiak alakították a női szerepeket is. Erre akkor nem volt lehetősége, az ötletet azonban később Makk Károly megvalósította a Liliomfi című filmnek abban a jelenetében, ahol a vándorszínész Szellemfijeként lép a világot jelentő deszkákra.

Vallotta, hogy

„egy-egy alakítás sikere a ritmusérzéken múlik, hiszen életünkben minden ritmusra történik, amit alkatunk és a körülmények szabnak meg, és ebből a természetes ütemből kell átváltanunk az ábrázolt hős ütemére.”

Nagyon jól ment neki ennek a fordulatszámnak a felvétele, miközben a zeneiséget is elengedhetetlennek tartotta, egyetértve Kodállyal, hogy a próza is zene, crescendo, decrescendo, piano, pianissimo, és így tovább. Képessy József színészkollégájával közös találmányuk volt az élő rádióadások idejéből a szövegek színes golyóstollal való változatos jelölése, melyben a kék szín például a hangerőt, a piros szín az intellektuális részt jelentette.

Pécsi Sándor Percsihin, aki dalosmadarakat árul szerepében játszik Makszim Gorkij Kispolgárok című drámájának próbáján (Fotó: Nemzeti Fotótár)

„A kisember lelkisége lehet összetett, egyénisége pedig jóval túlnőheti kilétét. Az egyszerűség nem azonos a szürkeséggel… A kisember nagyságát árnyaltan megformálni – ez a titok” – fogalmazott Pécsi Sándor. Emberábrázolása ösztönös volt, ám tudatosság nélkül nincs művészet, nyilatkozta egyszer. Egy-egy új szerep mindig több ismeretlenes, bonyolult matematikai egyenletként jelent meg előtte. Csakhogy rossz matematikusnak tartotta magát, aki behunyt szemmel vág neki a feladatnak, s később próbálja tudatosítani mindazt, ami ösztönből született. Vargha Balázs Fabulájában egyszer azt is megmutatta a gyerekeknek, hogyan lehet hanglejtéssel, gesztusokkal bírósági vallomást tenni mindössze 1-től 30-ig terjedő számok felhasználásával.

Remekül állt neki Csehov medvés földbirtokosa, a Kaviár és lencse temperamentumos Papagattója, a Kispolgárok tragikomikus, idealista madarásza. Az ördög cimborája lelkészeként belső hősszerelmes énjét, A vágy villamosa Mitch-eként lírai oldalát is megmutathatta, és A nagy Romulus címszerepében is brillírozott. Nem esett kétségbe, és természetesnek vette, hogy nem minden szerep állt neki egyformán jól.

A Tanner John házassága önjelölt fűzfapoéta rablóvezérének bravúros, elvesztett kedveshez szóló Lujza-monológja – melyet a televízió is megörökített – sokak számára emlékezetes.

Imádott utazni és elképzelni antik korok történelmét, megismerkedni más kultúrákkal, sok szakirodalmat is olvasott. Emlékezetes utakat tett Egyiptomba, Görögországba, Grúziába. Mongóliában, az ulánbátori Gandan buddhista kolostorban láma istentiszteleten vett részt, háromhetes angliai útja minden egyes estéjén színházban volt, és ereklyeként őrizte a Shakespeare sírjáról hozott virágot.

Itáliai vakációján a Pompeji ókori amfiteátrumában fellépő olasz színi társulat Plautus-előadásába is bekéredzkedett, és két apró szerepet rögtönözhetett.

A magyar tájakat, várakat, műemlékeket is nagy lelkesedéssel fedezte fel, akár egy-egy filmezés alkalmával. Felvidéken talán épp Eperjes-környéki ősei nyomát kutatta (a kassai börtönben talált is egy körözvényt Habsburg-párti őse, Emerich Péchy aláírásával), amikor meglátogatta a betléri Andrássy-kastélyt is. Az okos idegenvezető magyar lány lenyűgözte, majd meglepetten mutatott rá pár év múlva a Madách Színházhoz frissen szerződő Sunyovszky Sylviára: „Te vagy az a lány Betlérből!”

Pécsi Sándor Miller muzsikus és Sunyovszky Szilvia Lujza szerepében Schiller: Ármány és szerelem című drámájának próbáján a Madách Színházban (Fotó: Nemzeti Fotótár)

A Madách Színház egy nagy családot jelentett a számára, ahol mindenki szerette őszinte, barátságos, jószívű énjét. Egyszer próbaruhában ment haza, mert ruházatát nekiadta egy tehetséges, anyagi nehézségekkel küzdő fiatal kollégájának, akiben talán meglátta miskolci önmagát. Imádta a színház varázslatát, mégis rettenetesen izgult bemutatók előtt, talán azért, mert a premier napján még csak vázlatnak érezte alakítását, mely a közönség részvételével, estéről-estére érik és formálódik.

Pécsi Sándor Kossuth-díjas színész kertjében Kisfaludy Károly (költő, drámaíró, festő) szobrával (Fotó: Nemzeti Fotótár)

Nemcsak az emberek szeretetét gyűjtötte, a tárgyakat is, melyekhez mágikus kapcsolat fűzte. A külföldről hozott kincseken kívül levelezőlapot is gyűjtött, a vidéki útjain pedig még magánházakba is bekopogtatott egy-egy kacatért, melyek azonban számára különleges értékkel, többletjelentéssel bírtak. Gyűjteményében régi kupák, keresztek, edények, vasalók, fényképek, mézeskalácsformák, bronzkori tárgyak, százéves kardok is helyet kaptak, kertjének fái és bokrai pedig szobrokat, sírköveket, és még az 1956-ban ledöntött Sztálin-szobor egyik öklét is rejtették.

A 6-os stúdió Szülői értekezlet című tévékabarés premierjén Kiss Manyival beszélgettek úgy, ahogy a magyar színháztörténetben csak ők ketten tudtak.

Legnagyobb szerepe kétségkívül Eddie volt a Pillantás a hídról című Miller-drámában. Örökös mozgékonyságát a próbákon úgy próbálta visszafogni Ádám Ottó rendező, hogy a térdét összefogva ráült a lábára. Ezek a színész számára nehezen visszafojtott, tartalékolt energiák, saját manírjainak fizikai legyőzése, vibráló előadást eredményeztek.

Pécsi Sándor (Eddie Carbone) és Tolnay Klári (Beatrice) Arthur Miller Pillantás a hídról című színművének próbáján a Madách Színházban (Fotó: Nemzeti Fotótár)

Pécsi Sándor mindössze 50 évesen 1972. november 4-én hunyt el szívroham következtében. Mint a róla szóló életrajzi könyvben írták, Falstaff gyűrött, szereppéldányával a kezében érte a halál kedvenc foteljében, amit egy vérrög okozott.