Emberemlékezet óta nem volt olyan száraz a nyár, mint az idén. Hiába vannak már mögöttünk a legaszályosabb hónapok, a kormánynak aktívan be kell avatkoznia annak érdekében, hogy a gazdák mérsékelni tudják az aszálykárokat.
Az idei szárazságra sok magyarázat érkezett a tudományos és a nem annyira tudományos világ részéről is. Abban szinte mindenki egyetértett, hogy a természet eme mostoha körülményeit a klímaváltozásnak, valamint a folyók szabályozásának köszönhetjük.
Ám azért lehet találni a történelemkönyvekben olyan példákat, amelyek megelőzték a magyarországi folyószabályozásokat, és még azt sem sem lehet állítani, hogy az emberiség ipari tevékenysége jelentősen fűtötte volna a klímaváltozást azokban az időkben, amikor ezek az események zajlottak.
Ilyen volt például 1728-as nagy aszály, amelyet még a Tisza mellett élő szegediek is annyira nehezen viseltek, hogy az elkeseredett várakozás az esőre Magyarország történetének leghíresebb boszorkányperébe torkollott. A városlakók ugyanis a boszorkányok által űzött fekete mágia következményének tekintették a természet kegyetlen csapását.
A tragikus esetet Ráth-Végh István jogász, művelődéstörténész A varázsvessző című könyvében a kegyeletsértést kerülve, de kellően szarkasztikus hangvételben dolgozta fel.
– írta.
Hogy miért vetült a gyanú árnyéka egy bábaasszonyra, még ha kuruzsló is volt (Szegeden akkoriban egyetlen orvos sem volt, és az, hogy valaki kuruzslással gyógyít, nem volt annyira szokatlan, mint manapság), arra szintén megtaláljuk a választ a könyvben.
„Kökényné rossz, veszekedő természetű vénasszony volt. Ha egy szüléshez nem őt hívták bábának, mindjárt kiszaladt a száján: »Majd megbánjátok!« Az ijesztést talán úgy értette, hogy más bába nem olyan ügyes, mint ő, és bajt csinálhat – de ismerjük a kaptafát, amelyre az efféle felfortyanásokat rá szokták húzni: ez a boszorkány fenyegetése, s azt ő be is váltja. Kökénynét elfogták, s erre mint a gátját tört Tisza, rászakadt a terhelő tanúvallomások áradata” – olvashatjuk A varázsvessző című kötetben.
Kapcsolódó tartalom
A rémült városlakók erősen tartottak attól, hogy Kökényné nem egyedül dolgozik mágikus fortélyaival. A vádlottra a hatóságok ujjszorítót raktak, hogy kikényszerítsék belőle a vallomást, amit hamar meg is adott nekik, de ez nem volt elég. A „bűntársait” is el kellett árulnia.
„Csak egyet kellett csavarni a körömprésen, máris bugyogtak belőle a nevek. Eleinte, amíg magánál volt, a haragosait rántotta be –, majd kínjában félig eszét vesztve, találomra dobálta a neveket a bírák elé. Így aztán a hullámgyűrű egyre tovább terjedt, s a város tömlöcei egykettőre megteltek boszorkányokkal” – írt Ráth-Végh.
Felmerül a kérdés, miféle varázslattal okozták a bajt az összefogdosott „boszorkányok”. Vádlóik szerint „legnagyobb bűnük az volt, hogy az esőt eladták egy akó pénzért Törökországba, ottani boszorkányoknak”.
A tömlöcbe vetett vádlottak szinte kivétel nélkül nincstelen koldusok, napszámosok vagy csavargók voltak, akik a kínzások hatására a vagyonos Rózsa Dánielt vallották vezérüknek.
Hogy jött a képbe a 82 éves öregúr? Ráth-Végh úgy vélte – és minden bizonnyal jó helyen kapiskált –, „a bírák sugalmazták a nevét, mert irigyelték a szorgalmával juhászbojtárból fölvergődött birtokos gazdát, s elkobozható vagyona jó zsákmánynak ígérkezett”.
Rózsát addig kínozták, míg tulajdon feleségét is be nem vádolta boszorkánysággal, „Rózsáné sem ülte meg sokáig a szöges csikót (ti. szögekkel kivert falóra ültették), és bevallotta, hogy az urával együtt a Szent Gellért hegyére repültek, ott fölesküdtek az ördögnek stb. A Rózsa Dániel hivatkozta Katona Ferenc és a többi boszorkány mind ugyanúgy vallott. Vagy ők beszéltek össze, vagy a bírák” – jegyezte meg a szerző.
A kínzásokkal kicsikart vallomások után aztán eljött az ítélet végrehajtásának napja is.
– számolt be a szomorú napról Ráth-Végh István korabeli források alapján.
A jogász, művelődéstörténész hozzátette, Szegeden ezután is tovább folytatódtak a boszorkányüldözések, „amíg csak a bécsi udvar meg nem sokallta a halálos végű komédiákat, s Mária Terézia 1755-ben – elég későn – a boszorkánypereket az egész Monarchiában eltiltotta”.