Pedig nem is tollforgatónak indult, hiszen gyógyszerészdiplomával a tarsolyában hódította meg az irodalmi Parnasszust. Épp úgy, mint a másik világhírű patikusunk, Csontváry Kosztka Tivadar, először ő is a kémia világával ismerkedett meg, majd szakított azzal.

Örkény István (Budapest, 1912. április 5. – Budapest, 1979. június 24.) Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas író, gyógyszerész; a világirodalmi rangú magyar groteszk próza megteremtője (Fotó: MTI/Danis Barna)

Örkény a Pázmány Péter Tudományegyetem gyógyszerész szakán 1934-ben szerzett diplomát, hogy aztán bejárja Nyugat-Európát. Előbb Londonban, majd Párizsban élt, s alkalmi munkával tartotta fenn magát. Közben írt is: a Tengertánc címmel napvilágot látott első novelláját József Attila 1937-ben fogadta be a Szép Szó folyóiratba. 1940-ben a francia–német háború kirobbanása előtt, az utolsó vonattal jött haza. Befejezte a korábban félbehagyott műegyetemi tanulmányait, s 1941-ben diplomázott, mint vegyészmérnök.

Aztán a háború minket is elért. A polgári jólétben élő Örkény hiába érettségizett a budapesti piarista gimnáziumban, zsidó származása miatt mégis munkaszolgálatosként vitték ki a Don-kanyarba, ahol hadifogságba esett. Csontsoványra fogyva tért 1946-ban haza.

Az átélt borzalmakról az 1947-ben megjelent Lágerek népe című művében írt. Szenvedéseit persze „örkényesen” vetette papírra: „Soha még ilyen szépek nem voltak a magyar nők, mint most, a foglyok emlékezetében. Mindenki szerelme szépült és tisztult”.

A háború után 1949-től az Ifjúsági Színház, 1951-től pedig a Magyar Néphadsereg Színházának dramaturgjaként dolgozott, majd 1954-től a Szépirodalmi Kiadó lektora lett – és közben csak írt és írt, 1952-ben jelent meg Lila tinta című elbeszélése, amit az akkori kultúrpolitika ellenszenvvel fogadott.

„Nekünk, emlősöknek nem mellékes kérdés, hogy mi daráljuk-e a húst, vagy bennünket darálnak-e meg” – találó, igazi örkényi mondat. És rávilágít arra is, hogy milyen helyzetbe került az 1956-os forradalom leverése után.

Mert az írószövetség elnökségi tagjaként október 30-án kimondta a később sokat idézett mondatot: „A rádió hosszú évekig a hazugság szerszáma volt. Parancsot hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon.”

A forradalom leverését követő kádári diktatúrában ezért a mondatért tiltólistára került, 1963-ig egy sort sem publikálhatott. Visszatért a tanult szakmájához és gyógyszerészként dolgozott az egyesült gyógyszergyárban, amely manapság az Egis Gyógyszergyár nevet viseli.

A hatalom által rá rótt szilencium letelte után, 1963-ban jelent meg a Macskajáték című kisregénye, amelyből 1974-ben Makk Károly filmes feldolgozást is készített.

A stílusteremtőnek nevezhető Egyperces novellák 1967-ben látott napvilágot. Nemcsak Magyarországon, de a világirodalomban is újdonság volt a rendkívül rövid, tömör, filozofikus, groteszk írásmód. Egyperceseiben azt mutatta meg, hogy a hétköznap tényeit más közegbe helyezve milyen megdöbbentő hatást kelthetnek.

(Fotó: MTI/Vahl Ottó)

A Thália Színházban ugyanebben az évben, vagyis 1967-ben mutatták be az 1964-ben elkészült Tóték című drámáját, ami meghozta számára a világsikert. Fábri Zoltán 1969-ben Isten hozta, őrnagy úr! címmel filmes feldolgozást is készített a drámából, mégpedig parádés szereposztással. A főszerepet Latinovits Zoltán és Sinkovits Imre játszotta. A többi szereplő sem másodvonalbéli: Fónay Márta, Venczel Vera, Páger Antal és Darvas Iván.

Jelentős sikert a Tóték című műve Thália színházbeli bemutatójával aratott 1967-ben. Ettől kezdve viszonylag rendszeresen vitték színre darabjait Szolnokon, Budapesten a Vígszínházban és a Nemzeti Színházban. Színházi Adattárban regisztrált bemutatók száma 145, 1971-től pedig a Szépirodalmi Kiadó megkezdte életművének kiadását.

A sok munka kikezdte az egészségét: 1979-ben szívelégtelenségben hunyt el, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.

„Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig” – írta egyik egypercesében, amit örökül hagyott.