logo

Műsorújság

×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

Magyar–szlovák kisháború: páncélosokkal jöttek, virágesővel vonultak be honvédeink

| Szerző: Udvardy Zoltán
„A magyarok minden csatát elvesztettek, mindig a rossz oldalra álltak” – a mai napig érezteti kártékony hatását a diktatúra időszakában sunyi, suttogó propagandával terjesztett hamis történelemszemlélet, melynek célja nyilvánvaló hazugságaival a magyar nemzeti öntudat megtörése és a megszállt ország demoralizálása volt. Sorozatunk célja, hogy felvillantsuk eleink bátor, győztes hadi vállalkozásainak, nyertes csatáinak vagy háborúinak felsorolhatatlan mennyiségű tárházából azt az egy-kettőt, melyek felidézése talán hozzájárul, hogy végre helyreálljon helyes és megalapozott nemzeti önbecsülésünk. Mint azt Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér is megfogalmazta: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.”  

Sokáig vártak, aztán a kellő időben léptek: 83 évvel ezelőtt már csak a közigazgatást és a határvédelmet kellett megszervezni a legújabban, immár a szlovák fegyveres erőktől visszaszerzett területünkön, az Ung mentén. A már visszacsatolt kárpátaljai területeken kívül ekkor újabb, 1056 négyzetkilométer került vissza a Magyar Királysághoz, 40–45 ezer lakossal. A győzelemmel zárult, tehát „természetesen” a kommunista rezsim alatt elhallgatott és még napjainkban sem emlegetett magyar–szlovák háborúról Babucs Zoltán hadtörténészt, a Magyarságkutató Intézet ügyvivő szakértőjét kérdeztük.

– A magyar és a szlovák állam közötti „kisháború”, amiről most beszélgetni fogunk, 1939. március 23-án tört ki, ám ez a fegyveres konfliktus értelmezhetetlen az előzmények ismerete nélkül: ezekben a hetekben hullik ugyanis darabjaira a csehszlovák állam, s ebben az időszakban tér vissza Kárpátalja egésze. Miért éppen 1939. március 15-én indulnak meg a magyar csapatok Kárpátalja maradék területeinek visszafoglalására?

– Az 1938. november 2-i első bécsi döntést követően Adol Hitler német kancellár a szlovák és a ruszin szeparatizmusban vélte meglelni azon utolsó eszközt, amellyel Csehszlovákiát leradírozhatja a térképről. A Szudétavidék átadása után Csehszlovákia – amelynek hivatalos megnevezése ekkortól Cseh–Szlovákia volt – régi adósságát törlesztette, amikor autonómiát adott Szlovákiának és Kárpátaljának. Csehszlovák–Ruténföld (Ruszinszko) kormánya október 9-én alakult meg Bródy András vezetésével, aki bejelentette, hogy népszavazást kezdeményez Kárpátalja függetlenségéről, illetve területi hovatartozásáról. Ezért Prága menesztette őt, és helyére Avgusztin Volosint állította. Időközben kihirdetésre került az első bécsi döntés, a magyar csapatok november 5–10. között bevonultak a Felvidék déli és Kárpátalja délnyugati, magyarlakta részére.

A székesfehérvári „Szent István” 3. honvéd gyalogezred hazatérése. Ezrede bevagonírozását vitéz nemes Marschalkó Béla ezredes ellenőrzi. Sátoraljaújhely, 1939. április 7. (Forrás: Babucs Zoltán: A Felvidék és Kárpátalja hazatérésének emlékalbuma. Heraldika Kiadó, Budapest. 2019. 279.; Babucs Zoltán gyűjteménye)

 

Kárpátalja maradék területein 1939. január 21-én egypártrendszert vezettek be és minden településen létrehozták az Ukrán Nemzeti Egységpártot, ennek német segédlettel szervezett irreguláris, félig-meddig felfegyverzett csapata volt a hírhedt Szics-gárda (Karpatszka Szics), amely terrorcselekmények sorát hajtotta végre az ottani magyar, cseh és zsidó nemzetiségű lakosság ellen. A németek által generált „csehszlovák válságot” jól érzékelő magyar kormány 1939. március 10-én arról határozott, hogy Kárpátalját visszafoglalja, amennyiben a németek bevonulnak Csehszlovákiába, s ebből adódóan Szlovákia kikiáltja függetlenségét – még akkor is, ha azt a németek esetleg továbbra is ellenzik.

– Tehát egyfajta lépéskényszer állt elő. Hogy reagált a magyar hadvezetés, mit tettek a politikai döntéshozók?

– A Honvéd Vezérkar főnöke, Werth Henrik gyalogsági tábornok a csapatok felkészületlensége miatt aggódott, a politikai vezetőség attól tartott, ha nem lépnek gyorsan, az ukránok elérik Hitlernél az önálló Kárpát–Ukrajna megalakítását, s e helyzetben kiszámíthatatlan volt Románia magatartása is. Március 14-én Pozsonyban Josef Tiso kinyilvánította Szlovákia függetlenségét, amelyet a németek rögtön elismertek. E napon a magyar kormány 12 órás ultimátumot adott a cseh kormánynak, amely azt udvarias hangvételben elutasította.

– Hogyan?

– Az MTI szerint a cseh jegyzék közli ugyan egyrészt, hogy a cseh csapatok megkezdik a Ruszinföld kiürítését, másrészt azonban megtagadja a magyar nemzetiségűektől azon jogot, hogy önvédelmükre fegyveres alakulatokat szervezhessenek meg. A legutóbbi órákban is súlyos aggályokat keltő hírek futottak be a magyar határ és a ruszinszkói magyar nemzetiség sorsát illetően, amiknek következtében a magyar kormány meg kell állapítsa, hogy az úgynevezett ruszin kormányzat nem tudja vagy nem akarja a magyarság érdekeit hatékonyan megvédelmezni és ezért a szükséges védelemről saját maga fog erélyesen gondoskodni. A szlovákokkal egy napon Avgusztin Volosin kezdeményezésére a huszti szojm kinyilvánította a Kárpát–Ukrajnai Köztársaság (Podkarpatszka Rusz) függetlenségét, 1939. március 15-én pedig a Wehrmacht bevonult Csehországba és azt Cseh–Morva Protektorátus néven csatolta a Harmadik Birodalomhoz.

– Mely alakulatok indultak meg magyar részről, s milyen eredménnyel?

– Miután a csehszlovák állam szétesése következtében a történelmi Magyarország kárpátaljai országrésze visszacsatolhatóvá vált, a honvédség kijelölt csapatai március 14-én megkezdték önálló vállalkozásukat e terület elfoglalására. Egy nappal korábban vitéz Béldy Alajos vezérkari ezredes, a nyíregyházi 1. lovasdandár parancsnoka a Munkács és Beregszász közötti korridor kibővítésére adott parancsot a munkácsi „gróf Nádasdy Ferenc” 3. honvéd huszárezrednek, így a huszárok rövid tűzharc után birtokba vették a várost környező magaslatokat.

Lengyel–magyar kézszorítás a megszűnt Csehszlovákia egyik határpóznája előtt. Uzsok, 1939. március 19. (Forrás: Babucs Zoltán: A Felvidék és Kárpátalja hazatérésének emlékalbuma. Heraldika Kiadó, Budapest. 2019. 276.; Babucs Zoltán, Laborc György Péter és Lux Gyula gyűjteménye)

 

Március 14-én a hajnali órákban – az évszakhoz képest hideg, szeles-havas időjárási viszonyok mellett – kezdődtek meg a hadműveletek, amikor a Kárpát-csoport részei három irányban nyomultak be Kárpátaljára: Ungvárnál (ungvári csoport), az Ung folyó völgyében az Uzsoki-hágóig, a Latorca folyó mentén (munkácsi csoport) a Vereckei-hágóig, valamint Beregszász felől (beregszászi csoport) Huszt és Kőrösmező birtokbavételére. A március 18-ig tartó első hadműveleti szakaszban a honvédség vesztesége 37 hősi halott és 131 sebesült volt. A honvédek napok leforgása alatt, 150–200 kilométeres ütközetmenetben érték el az ezeréves határokat.

– Az előzményekhez tartozik egy, a magyar köztudatban kevéssé rögzült körülmény is: a Sopron és környékének visszaszerzésében felülmúlhatatlan érdemeket szerző Rongyos Gárda tevékenysége Kárpátalja visszatérésekor is. Mit tett terültgyarapításunk érdekében ez az alakulat?

– Az első bécsi döntést megelőző időszakban, amikor 1938. szeptember-október folyamán 1919 óta első ízben mozgósították a Magyar Királyi Honvédséget, s felvonultatták az északi határra, a vitéz Homlok Sándor vezérkari alezredes (Honvéd Vezérkar 5. – sajtó és propagandaosztály) és vitéz leveldi Kozma Miklós, az MTI és a Magyar Rádió vezetőjének irányítása alatt ismét felállt a Rongyos Gárda – mintegy 19 lövészzászlóalj, mintegy kilencszáz fővel –, diverzáns feladatok végrehajtása céljából. Állományuk egykori „rongyosokból”, önként jelentkező, tényleges katonai szolgálatot teljesítőkből és tartalékosokból állt.

– Hogy lettek kiképezve, s milyen feladatokra szánták ezt az alakulatot?

– Kiképzésük rejtve történt. Ezeket az 5–10–15 fős csoportokat a csehszlovák kiserődrendszer elemeinek kiiktatására készítették fel. Fegyverzetük, felszerelésük honvédségi volt, ám egyenruhát – csakúgy, mint 1919-es és 1921–1922-es honmentésük alkalmával – nem viseltek, csupán régi, pajzs alakú jelvényük (zöld mezőben fehér kettős kereszt) volt látható az idősebbek kalapjain. A gárda vezetésébe az 1919. április 18-én életre hívott Rongyos Gárda alapítóját, vitéz Héjjas Iván tartalékos repülő századost, a Kereskedelmi és Közellátásügyi Minisztériumvezető tisztviselőjét, a Fajvédők Országos Szövetségének elnökét is bevonták. 1938. október 2-án 30 emberük Munkács környékére szivárgott be, október 11-én Beregszász–Derczen, illetve október 11–12-én Borzsova–Salánk térségében került sor első harctevékenységükre, ám a harckocsikkal is rendelkező csehszlovák határvédelmi erők szétszórták az itt bevetett 4 századnyi „rongyost”. A Rongyos Gárda harcba vetett részének mintegy kétharmada viszont eljutott a lengyel határig – veszteségük mintegy 13 százalék volt, s 13 százalékuk tért vissza megindulási helyükre –, és a lengyelekkel közösen sikerrel alkalmazták a „területelárasztás” és a „fellazítás” taktikáját.

– Tehát már 1938 őszén „előkészítették a terepet”…

– A honvédség felvidéki bevonulása után a magyar kormány 1938. november 19-én arról határozott, hogy visszafoglalja Kárpátalját. A támadást azonban német és olasz tiltakozás miatt november 21-én lefújták. A Honvéd Vezérkar elképzelése szerint a tervezett hadműveletben a lengyel – főleg Teschen környéki és galíciai – szabadcsapatok a Rongyos Gárdával együtt a demoralizált csehszlovák erőkkel szemben fegyveres akciókat kezdeményeztek volna a debreceni VI. hadtest gyorscsapatokkal megerősített részeivel együtt, míg a Felvidék déli részét megszálló másik három honvéd seregtestnek – a budapesti I., a székesfehérvári II. és a miskolci VII. hadtestnek – a támadást kellett biztosítania. Bár leállították a támadást, november 21-én este a „rongyosok” I. zászlóalját bevetették Nagyszöllősnél, de betörésüket a csehszlovákok visszaverték – román tüzérségi támogatással. A Rongyos Gárdát hivatalosan 1938. december elején feloszlatták, de egységei Kárpátalja délnyugati, magyar kézen lévő részén maradtak és számos alkalommal keveredtek összetűzésbe a csehszlovák erőkkel. Nagyszöllősi akciójuk mellett a legfigyelemreméltóbb az 1939. január 6-i munkácsi „vízkereszti csata” volt. E két incidensben a Rongyos Gárda 52 hősi halottat veszített és 380 emberük esett hadifogságba. A csehszlovákok által Oroszvég és Klastromalja felől Munkács ellen január 6-án hajnali 3 óra 40 perckor indított „vízkereszti csatában” a „rongyosok” keményen helytálltak. A „vízkereszti csata” folyamán a védők tíz hősi halottat veszítettek, de Munkács magyar kézen maradt.

– Tudunk e neveket a Rongyos Gárda itt küzdő hősei közül?

– A Kárpátalja birtokbavételére indított, korlátozott célú honvédségi hadműveletben a Rongyos Gárda is részt vett. Több alkalommal jutottak át a Kárpátokon keresztül lengyel területre, s például a Vereckei-hágót is ők érték el elsőként. Erről az MTI is tudósított: „A honvédség elővédjének élén Fráter Tamás főhadnagy érkezett a hegytetőre és kitűzte a magyar zászlót, bár már előzőleg az önkéntes felderítést végző Kémeri Nagy Imre, a m. kir. térképhelyesbítő központhoz beosztott felügyelő és három társa odaérkezett. Így ők voltak tulajdonképpen az első magyarok, akik az új közös határt elérték.”

– Mi volt a katonai célja a március 23-án megindított, újabb magyar akciónak?

– A hadműveletek első szakaszának lezárulása után a magyar politikai vezetés úgy vélte, Csehszlovákia megszűnésével az első bécsi döntés érvényét veszítette, az újonnan létrejött Szlovákia keleti határát pedig még nem rögzítették, ezért Kárpátalja teljes területére jogot formált. Ezt a lengyel kormány is támogatta, amelynek stratégiai érdeke volt a minél nagyobb lengyel–magyar határszakasz kialakítása. Az Ungvár–Uzsok vasútvonal és az Ung folyó völgyének biztosítása, továbbá a természetes határ kialakítása érdekében, alapos felderítést követően a Kárpát-csoport Tisza völgyében lévő részeit Kárpátalja nyugati határára zárkóztatták fel és március 23-án – amikor aláírták a német–szlovák védelmi szerződést – behatoltak az alakulófélben lévő szlovák állam területére, átlépve a korábbi szlovák–ruszin belhatárt. Fegyverrel a kézben érték el az Ung völgyétől nyugatra fekvő Zellő–Cirókafalu–Takcsány–Remetevasgyár–Szobránc–Sárosremete vonalat.

– Hogy reagáltak erre a németek, s mi volt a szlovák katonai válasz?

– Berlin nyomban tiltakozott, így a magyar katonai vezetés másnap Kelen–Végaszó vonalában leállította előretörését, de a háború a levegőben tovább folytatódott, amelynek során a Magyar Királyi Honvéd Légierő remekül szerepelt. Március 23-án a szlovák légierő Szobránc mellett rajtaütött az ott lévő magyar gépesített alakulatokon, amelyek csöves légvédelme két vadászgépet leszedett. Másnap az Ungvárról felszálló magyar 1/1. „Íjász” vadászrepülő század CR–32 vadászgépei több bevetésben, saját veszteség nélkül Szobránc–Nagymihályi térségében kilenc szlovák vadászgépet lelőttek és egyet súlyosan megrongáltak. A Debrecenből startoló 3/4. „Sárkány” és 3/5. „Hüvelyk Matyi” bombázószázad Ju-86K–2 gépekkel Igló, a bombázókat biztosító 1/2. „Ludas Matyi” vadászszázad CR–32-esei pedig Zsebes repülőteret támadták.

 

Forrás: Hermann Róbert: Magyarország hadtörténete IV. 1919-től napjainkig.

 

Iglón 16 óra 43 perckor 11–12 ellenséges repülőgépet semmisítettek meg és a légitámadások a két repülőteret használhatatlanná tették. A légi harcok egészen március 26-ig tartottak, majd német követelésre a további ellenségeskedést beszüntették, ám nem szűntek meg a sorozatos, szlovákok által provokált határincidensek a térségben, mire március 27-én a Honvéd Vezérkar főnöke parancsba adta, hogy „ezeket a legerélyesebben vissza kell utasítani”.

– Mely magyar harcegységeket, seregtesteket jelölték ki erre a feladatra?

– A kárpátaljai hadműveletek első szakaszát a honvédség előkészületek nélkül, zömében február 1-je óta szolgáló, hathetes újoncokkal hajtotta végre, ami egyáltalán nem volt kockázatmentes. A Kárpát-csoport parancsnokságnak átnevezett – vitéz Szombathelyi Ferenc altábornagy vezette – kassai VIII. hadtestparancsnokság alárendeltségébe a gyors seregtestek (a nyíregyházi 1. és a kecskeméti 2. lovasdandár, továbbá a kassai 2. gépkocsizó dandár), a VIII. hadtest ungvári 24. gyalogezrede, illetve a kassai seregtest területén állomásozó határvadász- és kerékpáros zászlóaljak tartoztak. vettek részt. A csapatokat páncélvonatok is támogatták, a honvédség mind a négy szerelvényét bevetették. Néhány dunántúli seregtestet is mozgósítottak – ezek a soproni 7., a nagykanizsai 9. és a pécsi 11. gyalogdandárok voltak –, hogy azok vasúti szállításukat követően majd Kárpátalján rakodjanak ki és csatlakozzanak az előrenyomuló gyorsan mozgó alakulatokhoz, s részesei legyenek a március 23–28. között vívott Ung-völgyi harcoknak. A második hadműveleti szakaszban, vagyis a magyar–szlovák kisháborúban a magyar balszárnyon a 2. lovasdandár (Munkács), középen a 2. gépkocsizó dandár (Ungvár), míg a jobbszárnyon a 9. gyalogdandár (Nagyberezna és Kisberezna között) képezte a támadó csoportosítást.

– Milyen volt a szemben álló felek felfegyverzettsége? A csehszlovák hadsereg igen magas technikai színvonalon állt.

– A győri programnak és a bledi egyezménynek köszönhetően 1938-tól megindulhatott a Magyar Királyi Honvédség minőségi és mennyiségi fejlesztése. Gőzerővel folyt a haderőfejlesztés – de mintegy húsz esztendei lemaradást kellett öt éven belül behozni –, Magyarország eredendően a szomszédos államokkal szemben megvívandó revíziós háborúra készült. Ekkor állhatott fel hivatalosan a magyar légierő, megjelentek a páncélosok, és megkezdődött a magyar hadiipar felfuttatása. Velünk szemben az egykori kisantant államok hadseregei mennyiségi és minőségi fölényben álltak – Kárpátalján a Lev Prchala hadseregtábornok parancsnoksága alatti a csehszlovák 12. gyaloghadosztály (6 gyalogzászlóalj, 2 tüzérosztály, 1 motorizált felderítő-zászlóalj, 1 harckocsi század), illetve a határőrség részei álltak és csak szórványos védekezést fejtettek ki a honvédséggel szemben. Annál nagyobb gondot okozott a Volosin-féle Szics-gárda, amelynek ellenállását a honvédek március 16-án Husztnál sikerrel letörték, majd rövidebb idő alatt felszámolták annak bandatevékenységét.

– Hogy nézett ki a két háború közötti csehszlovák hadsereg ezekben a hetekben?

– Csehszlovákia felbomlásával a hadsereg is dezorganizálódott, így 1939. március 17-én a cseh nemzetiségű katonák parancsot kaptak, hogy hagyják vissza felszerelésüket és térjenek haza. Mellettük a ruszinok is tömegével hagyták ott alakulataikat, ezért az ezredek létszáma 2000–3000 főről 70–400 főre csökkent. Rendkívüli tiszthiány lépett fel, ugyanis a csehszlovák hadsereg 13 ezer tisztjéből 420 volt szlovák, 140 tábornokukból pedig csupán egy fő. Nem volt elég kiképzett pilótájuk és harckocsiszemélyzetük sem. Bár az alakulófélben lévő szlovák hadsereg nagyobb mennyiségű fegyverzettel bírt, így például 358 csehszlovák repülőgép, ebből 82 bevethető állapotban állomásozott szlovák katonai repülőtereken, azok zömét a Cseh–Morva Protektorátus és a Szlovákia határán létrehozott „Schutzzone”-ban tárolták, ezeket a szlovák állam csak 1939 őszén kaphatta meg. A Kárpátaljáról kivont 9 darab LT–35 könnyű harckocsiból és 8 darab Tatra OA–30 páncélgépkocsiból létrehoztak egy páncélos csoportot, ám bevetésüket késleltette, hogy cseh személyzete megrongálva hagyta vissza a páncélosokat. Szlovákia ebből adódóan a meglévő reguláris csapattestek mellett a belügyi szervek egyenruhásait – csendőröket és pénzügyőröket – is felhasználta keleti határának védelmére. E célból bevetette a Szics-gárda oda menekült részeivel együtt a politikai rendőrségként működő félkatonai szervezet, a Hlinka-gárda tagjait is. Keleti határukon három csoportosítást hoztak létre, az északi (takcsányi) és déli (nagymihályi vagy zemplényi) csoportot körülbelül négy zászlóalj, egy műszaki zászlóalj és két üteg erővel, míg a harmadik csoportosítást a csehszlovák 11. és 17. gyaloghadosztály hadra fogható részeiből képzett tartalék alkotta.

– A szlovákok légierőt is bevetettek és ellentámadásba lendültek. Mennyi volt a magyar és mennyi a szlovák oldalon elesett áldozatok száma?

– A Kárpátalja nyugati részét biztosító hadműveleti szakaszban a honvédek vesztesége 25 hősi halott és 56 sebesült volt, a szlovákoknak 30 katonai és polgári áldozata volt, 360 szlovák és 211 cseh–morva katona hadifogságba esett. A Nagy Háború után Kárpátalján bizonyították először a honvédek, hogy a magyar katonai vitézség méltó örökösei. Az itteni harcokban a honvédség altiszti, tisztesi és legénységi állományából öten érdemelték ki a Magyar Arany Vitézségi Érmet, közülük ketten, Tóth Lajos őrvezető és Szoják Sándor őrmester a szlovákok elleni hősiessége révén.

– Mit tett ez a két katona, hogy kiérdemelte a legmagasabb magyar legénységi kitüntetést?

– Tóth Lajos őrvezető, a vásárosnaményi 14. kerékpáros zászlóalj páncéltörő ágyús szakaszának golyószórós rajparancsnokaként már a hadműveletek első szakaszában kitűnt vitézségével. Március 24-én a Szobránc melletti Alsóhalas-majornál a Szics-gárda tüzérségi előkészítést követően tíz páncélgépkocsival tört előre. Tóth Lajos őrvezető páncéltörő lövegével négy páncélgépkocsit lőtt ki, így a támadás összeomlott. Március 25-én újabb támadás indult, amikor két ellenséges tehergépkocsit lőtt ki és zsákmányolt két löveget. Szoják Sándor őrmester, az ungvári 1/1. „Íjász” vadászrepülő század tagja a kárpátaljai magyar–szlovák kisháború során aratta az első magyar légi győzelmeket, bizonyítva, hogy a levegőben is megálljuk a helyünket. Március 24-én Fiat CR–32-esével délelőtt Vámoslucska, délután Ungszenna légterében lőtt le egy-egy Avia B–534 vadászgépet.

 

A magyar–szlovák kisháború folyamán lelőtt Avia B-534 IV-es szériájú szlovák vadászrepülők roncsai (Forrás: Babucs Zoltán: A Felvidék és Kárpátalja hazatérésének emlékalbuma. Heraldika Kiadó, Budapest. 2019. 277.; Lux Gyula gyűjteménye)

 

– Mikor ért véget ez a fegyveres konfliktus és milyen eredménnyel?

– A szlovákok elleni hadművelet eredményeként egy 74 községnyi, 60 kilométer hosszú és 20 kilométer széles területsáv – mintegy 1056 négyzetkilométer – 40–45 ezer lakossal került vissza a Magyar Királysághoz. Március 31-én Magyarország és Szlovákia aláírta a kétoldalú határszerződést, a szlovákok kénytelenek voltak elismerni az első bécsi döntést és Kárpátalja visszacsatolását. Ekkor – hivatalosan is – 12 171 négyzetkilométer és 670 ezer fő tért vissza a Magyar Szent Korona fennhatósága alá. Kárpátalja lakosságának csupán 12,7 százaléka volt magyar, a jelentős többséget az 1918 őszéig „leghűségesebb nemzetiség”, a ruszin etnikum jelentette. A kárpátaljai határ megállapítására előzetesen létrehozott magyar–szlovák vegyesbizottság április 4-ig több ízben tárgyalt, az ellenségeskedések beszüntetése és a fogolycsere mellett megállapodtak abban, hogy a két fél csapatai között 2–3 kilométeres semlegességi zónát hoznak létre. A magyar félnek ki kellett üríteni és a szlovákok részére átadni Pálóc, Magasrév és Tegenye községeket, akik ennél jóval többet akartak kapni, de azt a magyar fél elutasította. A németek ezúttal nem patronálták a szlovákokat a határkérdésben, így április 7-én a demarkációs vonal szlovák oldalán lévő települések egy részéről a szlovák katonaság kénytelen volt kivonulni. A Kárpátalja birtokbavételéért indított hadműveletekben a honvédség nagy hadizsákmányra tett szert, többek között 70 géppuska, 109 golyószóró, 2762 különböző fajtájú puska, 16 darab 10 centis 14 M. könnyű tarack, egy 8 centis 5 M. könnyű ágyú és két LT–35 csehszlovák könnyűharckocsi került a kezükbe. Ezen országrész visszafoglalásakor az ott működő legkorszerűbb honvéd seregtestek propagandaszerepet is játszottak: cáfolandó azon csehszlovák híreszteléseket, miszerint a honvédség madzagon lógó puskákon és egy katonasapkán kívül semmivel sem rendelkezik.

– Milyen volt a magyar hadmozdulat belföldi és nemzetközi fogadtatása?

– A magyar–szlovák kisháború természetesen köztudomású volt, mint ahogy az is, hogy a korlátozott hadművelet azért indult meg, mert Szlovenszko keleti határa sohasem volt megállapítva és (…) ebből a körülményből keletkezett valami helyi vita a magyar és szlovák katonaság között. 1939. április 7-én – nagypénteken – az MTI tájékoztatása szerint amagyar honvédcsapatok és a közbiztonsági szervek (…) elfoglalták a magyar–szlovák vegyes bizottság által megállapított határtól keletre fekvő es még szlovák kézen volt ruszin területeket. A magyar katonák és a közbiztonsági szervek bevonulását a magyar, ruszin és szlovák lakosság mindenütt kitörő lelkesedéssel fogadta. Minden községben a magyar nemzeti színű zászlókkal földíszített útvonalakon haladtak át a magyar csapatok, amelyeket a lakosság virágokkal árasztott el.

 

„A felszabadítás emlékére 1938–1939” (Forrás: Babucs Zoltán: A Felvidék és Kárpátalja hazatérésének emlékalbuma. Heraldika Kiadó, Budapest. 2019. 233.; dr. Tóth László gyűjteménye)

 

Egy svéd diplomata, Reinhord Patrik Oscar Reuterswärd így írt Kárpátalja visszafoglalásáról: „Az a benyomásom, hogy a németek szívesen láttak volna a románok és a magyarok között egy versenyfutást a gazdátlan országdarabkáért. A britek elviekben elítélték a honvédség fegyveres akcióját, de nem is tiltakoztak ellene. Úgy vélekedtek, jobb, ha a magyarok vannak bent, mint a németek. Ami Franciaországot illeti, Magyarország akár Prágába is mehetett volna a németek helyett.” A Manchester Guardian Még nagyobb Magyarország című cikkében kiemelte, hogy a magyar–szlovák kisháborút lezáró határmódosítás folytán Magyarország megkapott mindent, amit követelt.

– Mennyiben maradt meg emlékezetünkben a magyar–szlovák kisháború?

– Mondhatni, semennyire. Az országgyarapítás időszakából a felvidéki és az erdélyi bevonulást tartja számon a nemzeti emlékezet a délvidéki hadműveletekkel egyetemben. Kárpátalja esetében leginkább az 1939. március 15-i dátum és a közös lengyel–magyar határ megteremtése rögzült. A magyar–szlovák kisháborút a magyar hadtörténelem e korszakával foglalkozók ismerik a leginkább, ezért szükséges kiemelni, csodálatra méltó, ahogy – kisebb-nagyobb hibákkal, de – a főnixként feltámadt Magyar Királyi Honvédség végrehajtotta feladatát és a légierővel együtt, kimutatva oroszlánkörmeit. Elérte hadműveleti célját, birtokba vette Kárpátalját, s kiterjesztette annak nyugati határait.

A sorozat állandó címlapképe: Muhr Ottmár huszárezredes hősi halála a limanovai csatában. Korabeli képeslap

Ajánljuk még