Mátyás uralkodását a kenyérmezei győzelemmel szokás jellemezni, Kinizsi és Báthory itt a két nagy törökverő. A Jagellók uralkodását viszont nem szokás a szávaszentdemeteri győzelemmel jellemezni, holott a szemben álló erők mérete, sőt még a győzelem nagysága is hasonló volt – fejti ki lapunknak nyilatkozva B. Szabó János, a Budapesti Történeti Múzeum – Vármúzeum történésze a csatáról, melynek augusztusban ünnepelhetnénk a 499. évfordulóját. De nem ünnepeljük. 

– Két esztendővel a déli erősség, Nándorfehérvár elvesztése után, 1523. augusztus 6-7-én, Szávaszentdemeter és Nagyolasz között egy fontos, magyar szempontból komoly téteket jelentő csatára kerül sor a török haderővel. Mennyiben változtak meg eddigre az erőviszonyok déli végeinknél?

– Nándorfehérvár elfoglalásával 1521-ben összeomlik a magyar végvárrendszer. Ez azt is jelenti, hogy a törökök innen kezdve bejárnak a Száva fölé, a Szerémségbe. Ez elég súlyos helyzetet idéz elő: Szabács is török kézre kerül. Az itt, a térségben még magyar kézen levő várak jó része nemesi rezidencia, nem jelentenek a végvárvonal királyi váraihoz mérhető erősségeket. A küzdelem tehát tovább zajlik. A törökök minden irányból támadnak továbbra is, a háború koránt sem ér véget Nándorfehérvár elesésével. Ez sokéves történet, ami 1526-ban a mohácsi csatába fog majd torkollni.

– Mi a törökök „fő csapásvonala” Nándorfehérvár elesése után?

– A törökök ebben az időszakban felszámolják a dunai-szávai védvonal szinte összes fontosabb elemét. A támadások minden évben megújulnak, a határvidéki török csapatok állandóan újabb végvárak elfoglalásával kísérleteznek. Folyamatos nyomás alatt tartják tehát a magyar határvédelmet.

Török portyázók rabszíjra fűzött foglyokat visznek (Forrás: Wikipédia)

Születtek ugyan tervek azt illetően, hogyan kéne ezt a rést betömni: katonaságot küldenek a még magyar kézen levő várakba; Pétervárad (a mai Újvidék mellett – a szerk.) lesz az újabb kulcs-vár. Jelentősége nem akkora, mint korábban Nándorfehérváré, de szerepe kiemelkedő, hiszen ez a vár fedezi az észak felé vezető utat. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis a fő hadi út nem Eszék irányába vezetett a Szerémségből, hanem Nándorfehérvártól Péterváradra, majd a Dunán ott átkelve vitt tovább, a Duna–Tisza közén, Pest felé.

– Milyen válaszlépéseket tesz a magyar állam a védelmi vonalain délen megnyílt és egyre szélesedő lyuk „betömése” érdekében?

– A magyarok elég jelentős erőfeszítéseket tesznek ebben az időszakban: minden évben levonul ide egy hadsereg, hogy megerősítsék a végvárakat. Folyamatosan „üzemben tartják” az egyházi bandériumokat, sorra felvonulnak a főúri bandériumok is. Az országgyűlésben hadügyi reformokkal kísérleteznek, zsoldossereget igyekeznek felállítani a bandériumok helyett, sőt, kormányzati reformokat léptetnek életbe. A kormányzat hozzálát, hogy Csehországot, ami szintén II. Lajos egyik királysága, aktívabban vonja be a védelembe. Ennek érdekében a király és a királynő elmegy Csehországba és hosszabb ideig ott tartózkodik. A cseh rendek megígérik nekik, hogy török támadás esetén számíthatnak a segítségükre. A dinasztikus együttműködés is tovább zajlik: 1521-ben Lajos nagybátyja, a lengyel király is megsegíti a magyar uralkodót. A lengyelek egy része itt is marad a déli határvidéken, helyőrségként. A lengyel zsoldosok ettől kezdve „rendszeres alkalmazásban” vannak a térségben, természetesen a magyar oldalon. S az egyik legfontosabb intézkedés, hogy kinevezik Tomori Pált kalocsai érseknek és alsó-magyarországi főkapitánynak. Az ő feladata lenne, hogy helyreállítsa ezt a megrendült védelmi rendszert. Ennek a rendszernek a főpróbája az 1523-as katonai akció is.

– Az elmúlt évtizedekben egyre gyakrabban találkozunk olyan történészi véleményekkel, amelyek felülírják a korábban a sodródásként, hanyatlásként jellemzett Jagelló-korszakot. Ön hogy látja, mennyiben használta ki a korabeli Magyarország az erőforrásait, lehetőségeit a török elleni védekezésre?

– A szávaszentdemeteri győzelem illusztrálja talán a legjobban, hogy az adott körülmények között a magyarok megpróbáltak megtenni lehetőleg mindent, hogy elejét vegyék a török betöréseknek. Viszont az egész, a 14. század vége óta tartó korszakra áll, hogy nem a nagy létszámú szultáni hadjáratok, hanem a korlátozott méretű összecsapások voltak azok, melyekben a magyarok még a számbeli hátrány dacára is a török támadók fölé tudnak kerekedni időről időre. Ilyen a kenyérmezei győzelem is, ott is egy tízezres portyázó hadsereget vertek meg Kinizsiék. Mátyás uralkodását a kenyérmezei győzelemmel szokás jellemezni, Kinizsi és Báthory itt a két nagy törökverő. A Jagellók uralkodását viszont nem szokás a szávaszentdemeteri győzelemmel jellemezni, holott a szemben álló erők mérete, és még a győzelem nagysága is hasonló volt. A két korszak között az a nagyon nagy különbség, hogy Mátyásnak soha nem kellett szembenéznie az országra támadó szultáni főerővel. A magyar véderő a Délvidéken ezekben a nyílt színi összecsapásokban rendszerint fölül tudott emelkedni a török erőkön, és ez hosszú időn keresztül, a Jagelló-korszakban sem változott. Ekkor is vannak magyar győzelemmel végződő összecsapások, csakhogy ezeket nem ismei már a mai közvélemény.

– Mi az oka ennek?

– Az egész Jagelló-korszakot betették egy „fekete zsákba”, melybe csak a rossz dolgok kerülnek, s megterhelték a korszak szemléletét az „erkölcsi fertő” szemléletével, mintha a katonai sikerek és kudarcok azon múlnának, hogy egyébként milyen etikai alapon állnak az ország nagyurai. El kéne ettől már szakadni. Az én történészi tapasztalatom például azt mondatja, hogy a világtörténelemben mindez nem áll összefüggésben azzal, hogy ki lesz sikeres katonai vezető. Itt sokkal egyszerűbb dolgokról van szó: az Oszmán Birodalom radikálisan megerősödött Mátyás korához képest; a 16. század elejére területe és államkincstári bevétele is a többszörösére nőtt. De már Mátyás évszázadában is jóval erősebb volt az oszmán állam Magyarországnál.

– Nándorfehárvárnál mégis győzelmet arattak Hunyaidék, ezt a várat viszont II. Lajos már elveszítette.

– Az oszmánok legyőzése Nándorfehérvárnál már-már a csoda kategóriájába tartozik hadtörténészi szemmel, tehát nem egy elvárható minimál teljesítmény volt a magyar védők részéről, amit minden alkalommal, rutinszerűen elő lehet állítani, ha működik az ország védelmi rendszere. 1521-ben ezek a körülmények nem kedveztek a magyaroknak: a törökök jelentősen megerősödtek, a magyarok pedig nem erősödtek annyit, hogy fölvehette volna a küzdelmet a siker reményében.

– Mekkora az a haderő, amely 1523-ban tör be, és ki vezeti a török hadakat?

– Az Oszmán Birodalom a szokásosnál nagyobb haderőket vonultat fel (a szokásosnak nevezhető haderőméret, amikor a bosnyákok és a szendrői szandzsák katonasága támad) 1523-ban. Ide küldik ugyanis, a határvidékre azt a Ferhád pasát, aki I. Szulejmán sógora. Ferhád jelentős számú katonaságot hoz magával, így összesen 10–15 ezer fős az a támadó sereg, amely 1523 nyarán behatol a Szerémségbe. Ám Ferhád nem bizonyul nagyon rátermett hadvezérnek, ráadásul nem túl jó az összhang az ő vezénylete és a helyi török katonaság között. Vagy nem segítenek neki, vagy ő nem hallgat rájuk.

– Mi a célja ennek a seregnek?

– Valószínűleg egy nagyszabású rablóportya. Nem lehet tudni, mi volt a céljuk, illetve hogy volt-e pontos kitűzött célja a hadjáratnak; amikor átkelnek a Száván, a török sereg szétszéled és fosztogatni kezd. Itt jön képbe a magyar védelmi erő, ami nem számlál többet 4000 főnél; ennyit tudnak összevonni a végvárakból, kiegészülve az királyi udvar ideküldött csapataival. Ám úgy tűnik, ez a magyar sereg részenként képes legyőzni a majdnem háromszor ekkora török erőt.

– A Szávaszentdemeternél küzdő magyar sereg jelentős része szerbekből áll. Mi az oka ennek?

– A szerbek lakják ekkorra már a középkori Magyar Királyság déli vidékeit és a Szerémség jó részét is. Ez a szerbség lojális a magyar államhoz. Egy részük menekültként érkezik délebbről a Magyar Királyság területére, de vannak itt birtokai a szerb despotáknak is.

Török–magyar párviadal (Forrás: Wikipédia)

A „despota” szó jelentése mára megváltozott, ez eredetileg egy bizánci udvari cím volt, amit a késői szerb uralkodók viseltek a Balkánon. A Magyar Királyság gyakorlatilag egy törökökkel szembeni szerb ellen-fejedelemséget működtetett még a Jagelló-korszakban is a Szerémségben. A despoták pedig nem egyedül érkeznek ide, hanem kísérettel: népességgel, katonasággal; így ők egy jelentős fegyveres tényezőt alkotnak a térségben. A dunai flottilla legénysége is számottevő részben szerb sajkásokból, naszádosokból áll. Ebben az időszakban nem lehet nacionálé szerint megkülönböztetni a katonákat, hiszen csak az „állampolgárság” számít: ők a Magyar Királyság katonái. Délvidéken mindig is jelentős volt az ország védelmében a balkáni, délszláv elem, amit nem úgy kell elképzelni, hogy ők a Balkánról jönnek: ők ekkor már itt laknak. Ráadásul újabb menekülési hullámok érkeznek a törökök által meghódított részekről, tovább dúsítva ezt az elemet.

– Mit tudunk a csatában Tomorit helyettesítő Bárdi Istvánról, aki, mint korábban feljegyezték, „valószínűleg a királyi bandérium tisztje, talán az udvari huszárok egyik kapitánya volt”?

– Jelenleg az sem világos, hogy ki a magyar csapatok parancsnoka, vagy hogy a seregnek összesen hány parancsnoka van. A középkori magyar hadvezetést ugyanis nem úgy kell elképzelni, mint ahogy ez a későbbi korok modern hadseregeiben működött. Van a magyar seregnek a hadszíntéren első parancsnoka, akit Tomori Istvánnak hívnak – csakhogy ő nincs jelen. Vannak csapattisztek, akiknek nem is mind tudjuk a nevét, Bárdi is egy volt közülük. Az ő nevéhez kötik ezt a győzelmet, ám ez megint csak kissé billegő történet, hiszen őt a következő esztendőben hatalmaskodás miatt kivégzik. Márpedig ahhoz, hogy a Jagelló-kori Magyarországon egy győztes katonatisztet kivégezzenek, komoly problémáknak kellett támadnia. Ebből keletkezik az a Szerémi György által ránk hagyott legenda, hogy „bezzeg, ha a győztes Bárdit nem végezeték volna ki…” Így aztán rá testálódik a győzelem, pedig valójában nem tudjuk, hogyan vívták ki a magyarok a győzelmet, és hogy melyik parancsnoknak milyen szerepe volt ebben. Csak a végeredmény ismert, hiszen a veszteséglistáról tudjuk, hogy több ezer török veszett a folyóba, magyar oldalon pedig 700 halott volt, ami nagyon komoly összecsapásra utal.

– Milyen feljegyzések maradtak meg a csatáról a korabeli, magyarországi iratanyagok között?

– A Jagelló-korszaknak nem született olyan történetírója, mint Mátyásnak Bonfini volt, így erről a csatáról sem maradtak fönn történeti összefoglaló. Nem ismerünk hivatalos feljegyzést sem, bár nem kizárt, hogy még elő fog kerülni. Többek között azért is maradt ez a korszak históriai félárnyékban, mert nem maradtak fenn elbeszélhető történetek. Amikor Kubinyi András, a középkor kiváló kutatója megpróbálta ezt a csatát elbeszélni, ő is oda lyukadt ki, hogy fragmentumok vannak – bizonyos alakulatok harcairól –, de esélytelen vállalkozás az összképet megalkotni. Ám a másik oldalról sincs meg az események török narratívája, hiszen érthető okokból ők sem nagyon forszírozták ennek a propagálását. Később pedig jött Mohács, és „vitt mindent”.

– Mennyiben erősíthető meg, hogy a hadjárathoz csatlakozó „szerb parasztokat” is kimentették, kisegítették a katonák, amikor már szorongatták őket a törökök?

– A „szerb parasztság” részvételéről szóló információk felemás és félreérthető értelmezést adnak. A Szerémség tele volt katona-parasztokkal: számos itt élő ember adómentességet élvez, de katonai szolgálatot kell teljesítenie. Vannak, akik a flottillában szolgálnak, de békeidőben szőlőt szoktak kapálni – ugyanis ez a legnagyobb szőlőtermő vidék a középkori Magyarországon. Mások a földesurak birtokain művelik a saját földjeiket, de a háborúban lóra kell pattanniuk. Nyilván ez alkalommal is fegyvert fogtak, s valóban van egy olyan történet is, hogy egy ilyen, katona-parasztokból álló csapatot megszorítottak a törökök. Ám ők nem valamiféle „fegyvert fogó parasztok” voltak, akiket a magyar sereg szorult helyzetükben megsegített, hanem ők is a korabeli magyar alakulatok részét képezték – tehát az egyik alakulat megsegítette a másikat.

– Különös fintora a sorsnak, hogy az ütközetet követő egy éven belül mind a török, mind a magyar sereg vezérét kivégzik, így jár Ferhád is Isztambulban. A vesztes csata miatt?

– Ő már egy politikailag bukott ember volt akkor is, amikor ideküldték a határvidékre.

A csatavesztés már csak az utolsó csepp volt a pohárban, vagy az ürügy arra, hogy kivégezzék. A csatavesztésnek pedig rendszerint ez volt a „jutalma” Isztambulban.

– Ki tudta-e használni a magyar fél a szávaszentdemeteri győzelmet?

– Nem tudják kihasználni, mert nem tud átmenni támadásba a határvédelem, a magyaroknak nincs elég erőforrása. Azok a tervek, amelyeket ekkor forgatnak az udvarban, egy koalíciós háborúról szólnak. Nemzetközi segítségnyújtást követően indítottak volna el egy korlátozott célú támadó vállalkozást, ám ennek a feltételei Mohácsig nem jönnek létre.

– Milyen emlékezete maradt fenn a csatának?

– Biztos „nagyot szólt” a maga idején, de három év múlva elvész a mohácsi csata, meghal a király, és ez mindent, ami előtte volt – a teljes török–magyar háborúskodás történetét az 1390-es évektől 1526-ig – mindent feledésbe borít és elmos. Nincs ennek a csatának emlékezete. Lehet, hogy született róla egy históriás ének, de úgy tűnik, ez nem maradt fenn, a mohácsi kudarc után pedig már nem ezt a győzelmet emlegették.