Nagy Szilvi a műsorban arról beszélt, hogy még 1990-ben került a Magyar Rádióhoz. Elmondta: már nem vagyok telefonközpont-kezelő, sajnos a központ már megszűnt, a technikai fejlődés, a mobiltelefonok használata, annak elterjedése teljesen elsöpörte. Valóban, elképzelhetetlen lett volna abban az időben telefonközpont nélkül ezeket a fontos hívásokat lebonyolítani. Távolsági beszélgetéseket, vagy például a belföldi és külföldi tudósítókat csak mi hívhattuk fel. Mai szemmel nézve, és mai füllel hallgatva, ezt nehéz elképzelni. Ez a szürreális kép abba ad betekintést, hogy azokban az években még csak egy távolsági beszélgetés is mennyire bonyolult volt. Legfontosabb feladatunk az volt, hogy a rádiós kollégákat hívásokkal kiszolgáljuk vagyis, ha vidékre, külföldre szerettek volna telefonálni, mi összekapcsoltuk őket. Munkánk fontos része volt még a rádió hallgatóinak hívását fogadnunk, bejövő hívások kapcsolása, faxok, táviratok fogadása és küldése. Én 1990 óta végeztem ezt a részét a távközlési szakmának. Manapság ilyen szolgáltatásra nincs igény a fent nevezett okok miatt. Tehát, elkerülhetetlen volt a megszűnése. Vannak olyan cégek még, ahol biztosan nagyon fontos ez a részleg, de most mindenki mobiltelefont használ. De abban az időben egy fontos eszközei voltunk annak, hogy embereket, távolságokat összekapcsoljunk. Egyébként postaforgalmi szakközépiskolát végeztem Kisvárdán, és a távközlési részét megszerettem. Véletlenül találtam harmincöt évvel ezelőtt erre az állásra egy újsághirdetésben, az Expressz újságban. A Magyar Rádió keresett telefonközpont-kezelőt, szakmai ismerettel és idegennyelv-tudással. Felhívtam a telefonszámot, egy kedves női hang fogadott, ő volt Gabi néni, aki döntött a felvételemről. Akkor nemrég laktam Budapesten és nem tudtam kiszámolni a közlekedést. Így az osztályvezetővel megbeszélt időpontra nem értem oda, tehát az önéletrajzom sem kerülhetett az asztalára, mert leszólt, hogy akkor feledkezzünk meg erről a jelentkezőről. De Gabi néni úgy gondolta, sebaj, Szilvikém, egy hét múlva lesz egy újabb jelentkező, gyere be és az is te leszel. Ilyen bátor volt az én idősebb kolléganőm, aki nagyon szerette a fiatalokat. Példaértékű volt az, ahogyan támogatott bennünket. Második anyánként terelgetett útjainkat. Fiatalon bizalmat szavazott nekem, én pedig azzal háláltam meg, hogy még mindig itt vagyok harmincöt év után is.  Szinte ott nőttem fel az idősebbek szárnyai alatt.

– Hogyan jelentkeztél be? Ha valaki a Rádiót kereste, akkor a te hangodat hallotta meg először a központban. A telefonszám 328-8000 volt.

– Magyar Rádió telefonközpont, jó napot kívánok. Miben segíthetek?

– Lehet, hogy a te hangodat jobban ismerték, mint egy műsorvezetőét?

– Előfordult, hogy jobban ismerte a mi hangunkat az, aki sűrűn telefonált. Volt olyan, akinek egy biztos pont voltunk az életében, mert minket mindig el lehetett érni. Voltak, akik nagyon szerették hívni a Magyar Rádió telefonközpontját, mert tudták, hogy ott mindig van valaki. Ha betelefonáltak, elmondták a mondanivalójukat, és ha meghallgatták őket, akkor megnyugodtak. Nagyon sok olyan éjszakánk volt, amikor szinte lelki segélyszolgálatot tartottunk. A hallgatók hallgatták az éjszakai műsort, mi pedig őket hallgattuk. Volt, aki mindenképp el szerette volna mondani a véleményét, búját-baját. Ha sikerült kiönteni a lelkét vagy elmondani a véleményét a műsorokról, akkor talán el is tudott aludni. Volt egy idős zeneszerző, sok szerzeménye elhangzott a Rádióban.  Ő egy kicsit nehézkesebb ember volt, jogdíjai után érdeklődött éjjel-nappal. Mi ebben nem tudtunk segíteni, de őt is megnyugtatta az a tény, hogy valaki meghallgatta. Persze olyan hallgatók is voltak, akik a Rádiótól várták a megoldást az éppen aktuális problémáikra.  Úgy hívogattak bennünket mintha csak hazatelefonálnának. Éjszaka általában azok telefonáltak, akiknek szükségük volt lelki támogatásra, és mi mindig ott voltunk. Egy idő után tudtuk, hogy kinek kell mondani egy pár nyugtató szót, ami jót tesz neki, vagy akinek egyszerűen csak műsorokkal kapcsolatos információra van szüksége. Szó szerint: mi mindig kéznél, pontosabban: fülnél voltunk vagyis hallótávolságon belül.

–Magyarul: ez a rádiózás mellett egy másik típusú rádiózás volt…

– Igen, így is mondhatjuk, ott voltunk a háttérben. A Rádió sosem zárt be, hiszen a műsorok folyamatosan szóltak. A szerkesztőségekben, amikor épp nem dolgoztak, mi akkor is nyitva voltunk, legyen az szenteste, húsvét vagy akár Szilveszter éjszakája.  Olyankor közönségszolgálatos munkát végeztünk.  Mi voltunk a kapu a Rádióhoz. És aki nem tudott másképp belépni a Bródy Sándor utca 5-7- kapuján, az telefonon próbált bejutni. Mi megpróbáltunk felkészültek lenni. Idegennyelv tudásunkra is szükség volt. Közülünk volt, aki szlovákul, volt, aki oroszul, ukránul, én franciául, németül, angolul tudtam segíteni. Aztán egy idő után mindenki tudta, hogy ezt a munkát a szakmai tudáson túl, csak empátiával lehet végezni, másképp nem. Egy olyan hely voltunk, ahol mindannyian készek voltunk segíteni.  Volt, hogy Törőcsik Mari művésznő a taxiból telefonált, és kérte, szóljunk a stúdióba, hogy késni fog.

Szigorúan védett objektum volt. A Bródy Sándor utcai porta fölött volt a szobátok, ha jól emlékszem, és oda földi halandó nem mehetett be, rendészek védték azt a teljesen névtelen ajtót, ahol ti bejutottatok. Azt hiszem, én egyetlenegyszer voltam ott a negyven év alatt nálatok, nem is tudom, hogy sikerült bejutni. Akkor döbbentem meg, hogy jé, itt emberek is dolgoznak! Főleg az elmúlt rendszer politikai dolgai miatt ez egy nagyon titkos rész volt, védtek titeket szó szerint, hogy mi megy ki meg be, az egy nagyon fontos dolog volt.

Mindig is mondták, hogy ez egy stratégiai hely, amire nagyon kell vigyáznunk, senkit nem engedhetünk be, hiszen ott történt az is, hogy telefonvonalat létesítettek adott élő műsorokhoz. A telefonközpont bejárati ajtaja például nem kilinccsel nyílt a nagyon régi időkben, hanem egy telefontárcsán be kellett tárcsázni a titkos kódot, aztán kinyílt az ajtó. Ha valaki a házból szeretett volna távolsági beszélgetést kérni, akkor beadott egy papírt az igényéről. Volt egy ablakunk, ahol benyújthatta ezt az igényét.

– Tehát felhívtátok Moszkvát, mert ezt mi csak úgy nem tehettük meg, ti kellettetek ehhez?

– Igen, konkrétan mi hívtuk fel a tudósítókat és kapcsoltuk őket a magnóba, ahol rögzítették a tudósításukat. Ez a tudósító munkáját is megkönnyítette, mert nem neki kellett szabad magnóhelyiséget keresnie. A külföldi tudósítók otthonaiban mindig ott voltunk, minden nap meghatározott időben hívtuk őket. Ha délelőtt tizenegyet ütött az óra, akkor még álmunkban is tudtuk, hogy Moszkvát kell hívnunk. Figyelnünk kellett arra is, hogy a New York-i tudósítót, csak délután kettő után hívhattuk az időeltolódás miatt. Le kellett beszélnünk a hívásról azt a szerkesztőt, aki kettő óra előtt szerette volna hívni. A telefonközpont összekapcsolta őket. Lehet aztán, hogy a központ megszüntetése szükséges volt, de ez a fajta csatorna elveszett. Hangokkal dolgoztunk, melyek mögött emberek voltak. Egy-egy jó szóért mindenki hálás volt. Ma, ha egy rádióhallgató be szeretne telefonálni és el szeretne mondani valamit a műsorról, amit hallott, írnia kell egy emailt, amihez kellenek eszközök, például internet. Senki nem hallja meg az emberi hangot az e-mail mögött. Az empátia is hamarabb megszületik, ha hallod a hangot, akivel beszélsz. Egy idő után a hangok ismerőssé váltak. A több mint három évtizeden keresztül végig lehetett követni a technikai fejlődést. Többféle telefonközpontot kezeltünk. Volt, amikor kis lámpák égtek egy asztalon, utána kaptunk egy kezelőpultot, amely úgy nézett ki, mint egy nagyobb billentyűzet.  Akkor már monitorunk is volt. Aztán csak egy sima telefonkészülékben rejtőzött az egész kezelőfelület. Egyre jobban elterjedt a mobiltelefonok használata és egyre kevésbé volt szükség ránk. Így változtak meg az emberi kapcsolatok is, a személyes viszonyok a munkatársak között. Addig volt egy olyan kapcsolat közöttünk, hogy legalább a hangokat ismertük. Ezek az emlékképek az emberekről, a kollégákról szólnak. Az e-mailekből ezek a pillanatok nem maradnak meg. Ehhez minimum egy hang kell. Valakinek a hangja.  Ha ennyi éven át hangokkal dolgozol, – megismered, akkor is, ha véletlenül hallod az utcán. Sőt nem is kell hallanod, benne van a füledben a legtöbb kolléga hangja. Én hangokkal dolgoztam együtt, melyek mögött van egy ember, akit fel tudsz idézni. Ez ma pótolhatatlan.

– Hiszen mi nem is találkozhattunk veletek. Lehet, hogy ott ebédeltünk egymással szemben, de nem tudtuk, hogy Te vagy a Nagy Szilvi. A hangodról viszont talán rögtön beugrottál volna…

– Nem ismertük mindig az arcokat. Aztán meghallod valahol a hangot, amihez tudsz egy nevet kapcsolni. A hanghoz, a névhez, és végre születik egy arc. A hang, a név és az arc találkozik! Sokszor elképzeltük a hang mögötti arcot, érdekes játék volt, amikor kiderült milyen is a valóságban.  Most hogy átképeztek bennünket, telefonközpontosból lettem informatikai ügyfélszolgálati munkatárs, hasonló dolgokat végzünk, mint a telefonközpontban, mert bizonyos igényeket továbbítunk ahhoz, aki majd teljesíti azt.  Összekötünk két embert. Csak itt már senki nem hallja a hangod. Senki nem fogja felismerni azt a bizonyos hangot a folyosón. A rádiós pillanatok mindig visszatérnek. Egy-egy kép, akár fényképpel, vagy anélkül is maradandóak számomra. Most, ha belenézek ebbe a képzeletbeli fényképalbumba, látom a Pagodát, ahol nagy találkozások szemtanúi lehettünk.  Például ahogy Lukács Sándor jön egy fontos interjúra éppen. Látom, ahogy a Pagoda udvarán Kibédi Ervin szembe jön velem és hirtelen két puszit nyom az arcomra jókedvében. Látom az udvaron a fügefát, amely minden tavasszal kizöldült, mellette a Pagoda mosolygós tetejét. Eszembe jut egy farsangi buli, amelyet a műszakis kollégákkal boldogan szerveztünk. Ezek együtt töltik meg azt a képekkel, hangokkal, emlékekkel teli albumot, amelyek végig kísérték a harmincöt évemet a Magyar Rádióban.

Kiemelt kép: Nagy Szilvi (Forrás: MTVA)