Marlon Brando 1924. április 3-án született a Nebraska állambeli Omahában. Apja egy mezőgazdasági termékeket gyártó cég ügynöke volt, édesanyja az omahai félprofi színtársulatban játszott, sőt magánórákat is adott Henry Fondának.

Anyja terelgette az akaratos gyermeket a színészi pálya felé, alkoholista apja azonban – hogy fegyelmezze – beíratta a faribault-i katonai akadémiára. Brando utált ott lenni, ezért drasztikus diákcsínyeivel 1943-ban elérte, hogy kicsapják.

Ezek után New Yorkba költözött, ahol a híres Actors Stúdióban Lee Strasberg, Stella Adler és Elia Kazan tanította. Adler így emlékezett vissza rá: „Nem tanítottam neki semmit. Csak feltártam előtte a gondolkodás, az érzékelés, a tapasztalás lehetőségeit. Megnyitottam előtte a kapukat, és többé nem volt rám szüksége.”

Az ifjú Brando mindent elvállalt, hogy rácáfoljon apja pesszimista várakozásaira a jövőjét illetően. A Broadwayn 1944-ben kapta első szerepét, az Emlékszem, mama című vígjátékban szerepelt még minden különösebb visszhang nélkül, ám a kritikusok már felfigyeltek rá.

Marlon Brando Oscar-díjas amerikai filmszínész (Fotó: MTI/UPI)

Néhány év múlva leforgatta első, a Férfiak című filmjét, a deréktól lefelé megbénult katonák történetét. Ezzel végleg elhagyta a színházat, hogy a filmtörténet legnagyobb és legnehezebb, megdöbbentő alakításait hozza létre. Egy csapásra ismertté vált, amikor Tennesse Williams A vágy villamosa című drámájának New York-i bemutatóján ő játszotta Stanley Kowalskit. „Imádja a fényt! Látod, hogy árad belőle a fény? Nem lenne szabad elfogultnak lennem, de ő a kedvencem!” – mondta róla Williams a film bemutatójakor. A premier után sztárként ünnepelték.

Hollywood felé vette az irányt 1949-ben, de életformáján nem volt hajlandó változtatni: farmerben és trikóban mászkált, kocsmákban étkezett, a partikon nem vett részt, botrányt keltett. Ki nem állhatta az újságírókat, gyakran és élvezettel provokálta őket – olvasható a Cultura.hu cikkében. 

1951-ben Elia Kazan a színpadi változat szereplőivel vitte filmre A vágy villamosát, amely meghozta Brandónak a világhírt és az első Oscar-jelölést. 1954-ben ugyancsak Kazan rendezésében készült film, A rakparton, amelynek főszerepéért a következő évben megkapta első Oscar-díját.

1952 és 1962 között olyan sikerfilmekben szerepelt, mint a Viva Zapata, A vad, a Julius Caesar, az Oroszlánkölykök és a Lázadás a Bountyn. Ebben az időszakban háromszor kapott BAFTA-díjat mint legjobb férfi főszereplő, a legjobb színész lett 1953-ban a cannes-i filmfesztiválon, 1955-ben pedig – az Oscar mellett – egy Arany Glóbuszt is hazavihetett A rakpartonban nyújtott alakításáért.

1953-ban készült fa elvétel Marlon Brando amerikai színészrõl a The Wild One (A vad) címû film forgatásán (Fotó: MTI/EPA)

Egy évtizednyi visszaesés után a hetvenes évek elejétől újra szárnyalt. 1972-ben két igazán jó filmben játszhatott: Bertolucci Utolsó tangójában és minden idők egyik legfantasztikusabb maffia filmjében, Coppola Keresztapájában. Az Utolsó tangóban sokak szerint élete legjobb alakítását nyújtotta, Oscar-díjra is jelölték.

A Keresztapában nyújtott alakításáról, Don Vito Corleone személyiségének megformálásáról a kritikusok felsőfokokban beszéltek. A sikerhez híressé vált sminkje is hozzájárult: arcát ráncosra festette, haját brillantinnal hátrafésülte, állkapcsát a szájába tömött papír zsebkendőkkel emelte ki, mozgékony ujjaival folyton gesztikulált. A szerepért ismét Arany Glóbuszt, majd egy újabb Oscart is kapott, ez utóbbit azonban nem vette át: az amerikai kisebbségi politikát elítélő üzenetét a gálán egy fiatal apacs színésznő olvasta fel.

Ennek ellenére először el sem akarta vállalni a szerepet. A dalok, amelyeket anyámtól tanultam című önéletrajzi regényében Brandon leírta, A keresztapa könyv írója, Mario Puzo elküldött számára egy példányt a regény megjelenésekor. Néhány sort is mellékelt neki, ezekben leírta, hogy filmes feldolgozás esetén őt szeretné javasolni Don Corleone szerepére.

Az ajánlat nem keltette fel Brando érdeklődését. Elolvasta a könyvet és megköszönte Mariónak, hogy rá gondolt, de elutasította a felkérést. Puzo végül eladta a jogokat a Paramount Picturesnek. Közben több alkalommal felhívta Brandót, hogy jobb belátásra bírja. Brando később megtudta, hogy a Paramount főnökei hallani sem akartak a nevezéséről a szerepre. Az előzmények szerint a Lázadás a Bountyn idején telekürtölték a sajtót a kicsapongásaival, a Paramount nagy anyagi veszteségeket könyvelt el, és nem akartak további kockázatokat vállalni vele.

Mario végül elküldte a kész forgatókönyvet Brandonak, aki elolvasta. Majd megtudta, hogy Francis Ford Coppola is megerősítette, hogy őt akarja a szerepre, és próbafelvétellel igyekezett meggyőzni a Paramount vezetőit. Így Brando végül mégis elvállalta a szerepet, otthon tartott próbákat: papírzsebkendővel kitömte a száját, kisminkelte magát, a tükör előtt dolgozott a szövegen. A felvételek tetszettek a Paramountnak, így lett végül ő a Keresztapa.

Következő filmjeiben sorra olyan figurákat alakított, akik mellékszereplők voltak ugyan, mégis az egész történet drámai magvát hordozták (Apokalipszis, most; Superman, A képlet). A szerepek nagyságával fordított arányban állt a gázsija, a Supermanben alig néhány napos munka a világ legjobban fizetett sztárjává tette, sőt 1979-ben a Gyökerek című tévés sorozatban is felbukkant.

A nyolcvanas évek nagy részében nem játszott, 1989-ben jelent meg újra az antirasszista Forrongó évszak című filmben, amelyért ismét Oscarra jelölték.
Még életében mítosszá vált. Azon kevesek közé tartozott, akit pályatársai is a legnagyobbként ismertek el. Azonban a sajtó magánéleti botrányaitól volt folyamatosan hangos, három házassága válással végződött, számos házasságon kívüli gyermeke született.

A legnagyobb tragédia 1990-ben érte, amikor elsőszülött fia lelőtte húga, Cheyenne barátját, mert az szerinte rászoktatta testvérét a kábítószerre. Christian Brandót tíz év börtönre ítélték, a súlyos depresszióba esett Cheyenne harmadik öngyilkossági kísérlete pedig 1995-ben sikerrel járt.

Brando idős korára világtól elzárkózó természete elhatalmasodott és erre súlyproblémái is ráerősítettek. Utolsó éveiben a Don Juan DeMarco, a Dr. Moreau szigete és a 2001-es A szajré című filmekben tűnt fel.

Nyolcvanegyedik életévében, 2004. július 1-jén hunyt el Los Angelesben. Mivel a színész nem szerette a nagy felhajtást, egyszerű temetést rendeztek neki, testét elhamvasztották és kérésére szétszórták a sivatagban.