A lap szerint az iráni vezetés egzisztenciális fenyegetésként tekint a háborúra. A cél nem csupán az, hogy abbamaradjanak a csapások, hanem az is, hogy Irán helyreállítsa elrettentő erejét, és olyan árat fizettessen ellenfeleivel, ami a jövőre nézve garanciát jelentene arra, hogy az Egyesült Államok és Izrael ne térhessen vissza néhány hónap múlva újabb bombázásokkal. Egy a rezsimhez közel álló forrás állítja: Irán akkor sem hátrál meg, ha a háború egy éven át tart.

A konfliktus egyik legfontosabb tanulsága, hogy Irán nem hagyományos módon próbálja ellensúlyozni az amerikai–izraeli katonai fölényt. Teherán nem tud szemtől szemben győzni, ezért alkalmazkodással, szétszóródással, rejtőzködéssel és költségek növelésével akarja kimeríteni ellenfeleit. A források szerint az Iráni Forradalmi Gárda egyre inkább nem klasszikus hadseregként, hanem aszimmetrikus logikával működő, gerillaszerű erőként lép fel. A forradalmi gárda egységei gyakran hagyják el a nagy, könnyen azonosítható bázisokat, szétszórják csapataikat, és úgy próbálják csökkenteni a veszteségeket, hogy a lehető legkevesebb célpontot kínálják fel a precíziós csapásoknak.

Ez a szétszóródás nem a gyengeség jele, hanem éppen a szívós túlélési ösztönöké. Egy rezsimhez közel álló forrás szerint az elmúlt évtizedekben a síita félholdban felgyűlt harci tapasztalatok miatt az iráni erők képesek aszimmetrikus hadviselést folytatni, és ez a tudás most kapóra jön a világ legkorszerűbb hadseregeivel szemben. A logika egyszerű, de hatásos: a levegőből súlyos károkat lehet okozni, de egy szétszórt, rejtett, rugalmasan mozgó, partizánokat idéző működésű struktúrát sokkal nehezebb megsemmisíteni. Kizárólag a levegőből nem lehet őket megtörni.

Irán továbbra is képes rakétákat és indítóállásokat gyártani rejtett, gyakran mélyen a föld alatti helyszíneken. Ez arra utal, hogy nem pusztán a korábbi készletekből él, hanem igyekszik fenntartani a hadműveleti képességet még akkor is, amikor amerikai és izraeli részről több ezer csapás éri.

A rakéták és drónok ütemezett alkalmazása azt a célt szolgálja, hogy a fenyegetés ne egyszeri legyen, hanem tartós. Ebben rejlik az iráni stratégia egyik legnyugtalanítóbb eleme: nem kell naponta száz rakétát kilőni ahhoz, hogy egy egész térség bizonytalanságban éljen.

A Financial Timesnak nyilatkozó forrás szerint akár havi egyetlen rakéta is elég lehet ahhoz, hogy például a Dubajhoz hasonló kulcsfontosságú csomópontoknak nagy károkat okozzanak.

Már az is súlyos stratégiai eredmény lehet Irán számára, ha eléri, hogy a térség befektetői, kereskedelmi szereplői és energetikai vállalatai folyamatos kockázatként számoljanak a támadásokkal. Egyetlen rakéta nem csak fizikai kárt okozhat, hanem biztosítási díjakat emelhet, kereskedelmi útvonalakat módosíthat, pánikot gerjeszthet és megrengetheti a gazdasági bizalmat. A modern háborúban ez önmagában is komoly fegyver.

Irán legerősebb ütőkártyája azonban nem a rakéta- vagy drónképességei jelentik, hanem a Hormuzi-szoros feletti nyomásgyakorlás lehetősége. Ez a szűk tengeri folyosó a világgazdaság egyik kulcspontja, amelyen a globális olaj- és gázforgalom mintegy ötöde halad át. Ha Irán ezt a folyosót tartósan képes kontrollálni, akkor nemcsak Izraelnek és az Egyesült Államoknak okozhat kárt, hanem az egész világnak is. Egy nyugati tisztviselő szerint Teherán korábban is fenyegetett a szoros lezárásával, de most először tapasztalhatta meg, hogy mennyire hatékony, ha beváltja ígéretét.

Amerikai és izraeli oldalról azt állítják, hogy súlyosan meggyengítették Irán drón- és rakétakapacitásait, a Financial Times forrásai alapján azonban a lényeg nem az, hogy Teherán ugyanakkora intenzitással képes-e támadni, mint a konfliktus elején, hanem az, hogy a megmaradt eszközökkel mennyi ideig tud még zavart okozni.

A gerillaszerű taktikák, a rejtett fegyvergyártás, a gondosan adagolt rakétacsapások és a Hormuzi-szoros fenyegetése ezt mind lehetővé teszik, kivéve, ha az Egyesült Államok katonai úton számolja fel a fenyegetést.

A kiemelt kép illusztráció – Fotó: MTI/AP/KCNA/KNS