A nagyhatalmak élénken figyelik a számukra fontos választási kampányokat. A kérdés az, hogy ezt az érintett ország törvényeinek betartásával teszik-e? Az „orosz választási beavatkozásról” szóló globalista narratíva leginkább egy régi-új kommunikációs termék, amely Hillary Clinton 2016-os választási veresége óta vált a mainstream kedvenc politikai furkósbotjává. Az ugyanis „nem lehet”, hogy az amerikaiak elutasítják Hillary személyét vagy programját és az sem „lehet”, hogy az amerikaiaknak elegük lett a Bush- és a Clinton-család tagjainak elnöki váltógazdaságából. Barack Obama elnökségnek utolsó napjaiban, 2017 januárjában hozták nyilvánosságra azt a jelentést, amely a 2016-os amerikai elnökválasztásba való „orosz beavatkozást” volt hivatott bizonyítani – írta Kiszelly Zoltán a Mozgástér blogon.
Mára kiderült, hogy ez egy fabrikált történet volt és az amerikai hírszerzési közösség több tagja már akkor is felhívta a figyelmet arra, hogy ennek vajmi köze lenne a valósághoz. Az akkori fenntartásokat félresöpörték és folyamatosan azzal támadták Trump elnököt, hogy „a Kreml segítségével” jutott a Fehér Házba. Arról a tényről viszont jótékonyan hallgatnak, hogy a Clinton-családhoz és a Fehér Házhoz közeli demokrata agytrösztök Borisz Jelcin akkori orosz elnöknek 1993-ban hárompontos reformtervet, majd 1996-ban hathatós kampánytámogatást adtak, hogy a Kreml ura maradhasson. Ez volt az a kampány, amelyben – erőnlétét bizonyítandó – Jelcin ugyanúgy táncolt, mint ahogy Joe Biden 2020-ban felkocogott a színpadra.
Tulsi Gabbard, az amerikai nemzeti hírszerzés (DNI) igazgatója a második Trump-adminisztráció idején felülvizsgáltatta a 2017-es vádakat. A vizsgálat arra jutott, hogy nem bizonyítható orosz beavatkozás a 2016-os elnökválasztásba. Ez a vád 2024-ben a demokrata jelöltek gyengesége és Trump egyértelmű támogatottsága miatt nem fogalmazódott meg ennyire hangosan, ám a nyugati szövetségi rendszer államaiban az utóbbi tíz évben tartott szinte minden fontosabb választás előtt előveszik ezt. A 2022-es magyar választás előtt azt a történetet építették, hogy orosz kiberkémek „járnak-kelnek” a külügyminisztérium szerverei között. Aztán kiderült, hogy egy évekkel ezelőtti támadásra építették a kampányt és a külügy szervereinek védelmét addigra megerősítették. A 2022-es olasz választás előtt azzal a sztorival álltak elő, hogy „a Kreml 2014 óta 300 millió eurót költött” európai választási kampányokra, aminek olaszországi felhasználásáról azonban az olasz parlament titkosszolgálatokat felügyelő bizottságában nem tudtak. Hasonló sztorival próbálkoztak a 2019-es EP-választás előtt is, amikor a Liga politikusait akarták “orosz olajpénzzel” kapcsolatba hozni, vagy az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) akkori elnökét (HC Strache) egy létező orosz oligarcha állítólagos unokahúgával csalták Ibiza szigetén lépre.
Miért futnak neki a globalisták minden fontos választás előtt az „orosz beavatkozás” meséjének? Legalább három okot lehet erre felhozni. Ameddig a közvélemény és a politikai napirend az „orosz beavatkozás” James Bond-filmeket felidéző kérdésével van lekötve, kevesebb figyelem irányul a globalista befolyásra. Victoria Nuland korábbi amerikai külpolitikai vezető maga ismerte be, hogy 2014 után ötmilliárd dollárral segítették az ukrán „NGO-kat”. A 2022-es országgyűlési választás után is kiderült, hogy legalább tízmillió dollár érkezett a magyar törvényeket kreatívan értelmezve az akkori ellenzék közelébe, de az Action for Democracy honlapján az akkori brazil, lengyel és olasz választás „támogatására” is gyűjtöttek „mikro adományokat”.
Arról sem sokat hallani, hogy az „orosz beavatkozástól” rettegő NGO-k, médiamunkások, „szakértők” és beszélő fejek ugyanígy aggódnának és elítélnek a globalista választási befolyásolást, mint amikor az Európai Bizottság amerikai közösségi platformoknál interveniál fontos választások előtt bizonyos tartalmak lecsavarásáért, vagy amikor a USAID kilépése után Brüsszel átvette a globalista narratívát felerősítő NGO-k, médiumok és influenszerek uniós forrásokból való támogatását.
Második okként adja magát a globalista jelölt vereségének „kézenfekvő” magyarázata, elvégre az Hillary Clinton esetében sem „lehetett”, hogy az ő politikusi személye vagy programja népszerűtlen, vagy csak a kisebbség szemében népszerű. A „hiba az Ön készülékében van” elv alapján tehát a választási kudarcokért nem a globalista politikát megtestesítő jelöltben vagy programjában, hanem azokon kívül keresik és találják meg máig az okot. Az „orosz beavatkozás” narratívja a saját buborékon belül „kényelmes” narratíva a vereségre és arra is jó, hogy a kudarcot szenvedett politikus vagy elit hivatalban maradhasson, legfeljebb „legközelebb majd jobban harcolnak a befolyás ellen”.
A beavatkozási narratíva harmadik okként megágyaz a választási nyertes defenzívába és magyarázkodásba szorítására, amit azzal érnek el, hogy a sejtetéseket és felépített narratívát „valóságnak” tekintve megfordítják a bizonyítási kényszert és a választási győztestől várják el, hogy tisztázza magát, holott mindig a vádnak kell a bizonyítékokat terítenie. Mivel a vád megfogalmazásánál jellemzően „jól értesült titkosszolgálati” forrásokról van szó, ezért a nyilvánosság a műfaj jellegéből adódóan csak korlátozottan férhet információkhoz, amit a narratíva építésénél könyörtelenül ki is használnak.
A 2026-os országgyűlési választás kimenetele az EU adósságunióvá formálása, Ukrajna gyorsított tagfelvétele és a háborús projekt folytatása miatt is kiemelt fontosságú. A fenti három „klasszikus” ok mellett talán ez adja a narratíva ennyire erőltetett építésének negyedik magyarázatát.
Kiemelt kép: Vlagyimir Putyin orosz elnök (Fotó: MTI/EPA/Szputnyik/Kreml pool/Mihail Mecel)