Az ukrán külügyminisztérium március 1-én közleményt adott ki a csernyigovi terület Korjukovka (ma: Korjukiva) nevű falujában a második világháború idején elkövetett tömeggyilkosság 83. évfordulója kapcsán. A bűncselekményt a közlemény szerint a  Keleti Megszálló Csoporthoz tartozó 105. magyar könnyűhadosztály, és a németek egyik tábori csendőri alakulata hajtotta végre. A magyar parancsnok Álgya-Papp Zoltán volt, a német parancsnok, aki a magyarokat utasította a megtorlás végrehajtására, Bruno Franz Bayer.

A korjukivkai mészárlás régóta szimbólum. Ez volt a legnagyobb, egyszeri megtorló akció valamilyen partizántevékenységet követően. Mintegy 6700 áldozata volt, akik többségét sorozatlövő fegyverekkel gyilkolták meg, más részüket bunkósbotokkal verték agyon, mások közülük pedig bennégtek a felgyújtott házakban, ahol megpróbáltak elrejtőzni. Az áldozatok jelentős részét nők, gyerekek, öregek tették ki.

Borzasztó tragédia, és rettenetes bűncselekmény, s a kijevi magyar nagykövetség részéről rendszeresen részt vesznek a koszorúzáson, és hangsúlyozzák a részvétet az áldozatok felé.

Az ukrán narratívában visszatérő elem Álgya-Pap Zoltán tábornok emlegetése, továbbá a magyar erők felelősségének hangsúlyozása.

A korjukovkai áldozatok emlékműve

Nagy kár, hogy elfelejtik azt a tényt, hogy míg a német parancsot teljesítő, kirendelt magyar erők a körülzárást biztosították, addig a brutális gyilkosságokat a németeken kívül elsősorban a helyiekből toborzott, ukrán kollaboráns erők (a biztonsági zászlóaljakból és a segédrendőrségből) hajtották végre. Tehát még egyszer: legfőképpen ukrajnai emberek öltek ukrajnai embereket. Azért furcsa (vagy talán nem is furcsa???), hogy ez kimaradt, mivel ez néhány ukrán cikkben is fel-felbukkan (pl. még az EuromaidanPress oldalán is, de pl. itt és itt is). Meg kell jegyezni, hogy az ukránokból toborzott biztonsági zászlóaljak és a segédrendőrség (Schutzmannschaft, Schuma, illetve Hilfspolizei, HiPo) alakulatai nemcsak itt, de máshol is bőven kivették a részüket a megtorló, illetve szimplán megfélemlítő, véres akciókból. A háború időtartama alatt legalább 35 ezren szolgáltak az ukrán Schuma-zászlóaljakban, s a kollaboráns kisegítő rendőri erők pedig szintén tízezres nagyságrendben voltak jelen.

Az pedig különösen abszurd lenne, ha a „dekommunizációt” (kb.: „kommunistátlanítást”) fennhangon emlegető ukrán emlékezetpolitika képviselői a korjukivkai mészárláshoz százszázalékig hiteles forrásnak tartanák a szovjetek által a háború után megrendezett nagy eljárás, a „csernyigovi per” anyagait. Reméljük, nem így van…

A magyarok bőven megfizettek a Szovjetunió elleni, német nyomásra meg saját hibából elkezdett háborúért; és azon belül a partizánháborúban meggyilkolt, megnyomorított életekért is. Megfizettünk: elesettekkel és más halálos áldozatokkal, megerőszakoltakkal, elhurcoltakkal, háborús jóvátétellel és nemzeti céljaink teljes letörésével. A népbírósági és a szovjet hadbírósági ítéletekről nem is beszélve. A számlát rendezték. De az emlékezetpolitikai harc akkor és mai is folytatódik.

A szovjet emlékezetpolitika részben azért tartotta fontosnak hangsúlyozni a magyar büntetőakciókat és azért igyekezett élénkebb színekkel, sokszor irreálisan felfesteni a magyar részvételt a partizánháborúban, hogy elterelje a figyelmet a saját, hírhedt 1941. november 17-ei, 0428. számú parancsáról, amely szerint: „Minden település, amelyben német csapatok tartózkodnak, a főarcvonaltól 40-60 km mélységben és az utaktól 20-30 km-re jobbra és balra rombolandók és felgyújtandók. A megadott rádiusban a megsemmisítéshez a légierők bevonandók, a tüzérségi- és gránátvető tüzet szélesen alkalmazni, ugyanígy be kell vetni a felderítés különítményeit, a sífutókat és a partizán csoportokat, amelyek benzines palackokkal vannak felszerelve.”

De részben azért is hangsúlyozták a magyar részvételt, hogy a magyar katonai vezetés (illetve egyes helyi parancsnokok) és az ukrán nacionalista gerillák közötti jó kapcsolatokat-, továbbá a Nyugati Megszálló Csoport területén a lakossággal többé-kevésbé kialakított jó viszony emlékét felülírják. Igaz, hogy itt is voltak összecsapások és büntetőakciók – nem utolsósorban olyankor, amikor a magyar csapatok az ukránok által a lengyel kisebbség rovására elkövetett nemhogy brutális, de inkább szadista vérengzéseket torolták meg. Mégis, ezen a területen, ahol a szovjet partizánerők a megtorlást szándékosan kiprovokálni akaró akcióikat kevésbé vitték véghez, még a németek is kérték, hogy magyar zászló alatt mehessenek a járműveik, mivel az inkább jelentett életbiztosítást.

Az egyik ukrán Schuma támaszpont (Bundesarchiv-Wikimedia)

A mai orosz emlékezetpolitika pedig azért támaszkodik a nyilvánvalóan a valóságot jelentősen felfelé nagyítva bemutató régi művekre és dokumentumokra, mivel a jelenlegi helyzetben erre van szüksége a szellemi honvédelemhez és a szovjet időszak borzalmainak ellensúlyozásához, továbbá a közép-európai és balti népek nacionalizmusaival szembeni erkölcsi fölény kialakításához. Úgy tűnik, most már az ukránok is megpróbálják követni ebben őket.

Az idehaza 2013-ban a KGB utódszervezete segítségével megjelentetett, Krausz Tamás főszerkesztésében készült „dokumentumgyűjtemény” (amely többek között a csernyigovi per válogatott iratait és Álgya-Pap Zoltánra nézve terhelő adatokat is tartalmazott) alapos kritikáját végezte el a hadtörténész Szabó Péter. A kritikából csak néhány részt idézek:

„Sajnálatos és elítélendő, de történelmi tény, hogy a magyar királyi honvédség egyes alakulatai II. világháborús keleti hadszíntéri tevékenységük során számos indokolatlan, esetenként nagyobb méretű megtorlást, kivégzést követtek el az ukrán–orosz polgári lakosság körében. Ezeket az erőszakos cselekményeket azonban tudatos népirtásként feltüntetni, akár a zsidó, akár az örmény genocídiummal azonosítani, elfogadhatatlan és káros hozzáállás. […] A partizán-hadviselés – főképpen a Gomel–Bahmacs–Konotop vasútvonaltól északkeletre elterülő, összefüggő erdőség területén – 1942 második felében már egyre durvább és kegyetlenebb formát öltött. A vasútvonalak elleni gyakori szabotázsakciókkal és az elfogott német és magyar katonák kegyetlen megkínzásával és meggyilkolásával a partizánok azt az ellenreakciót akarták kiprovokálni, hogy a megszálló alakulatok minél több túszt fogjanak el és végezzenek ki a helyi lakosság köréből, hogy ezáltal azok hangulata és magatartása egyértelműen a megszálló alakulatok ellen forduljon és tevőlegesen is a partizánokat támogassák. Az egyes magyar megszálló alakulatok napi helyzetjelentéseiből, illetve megtorló jellegű intézkedések jellegű intézkedéseiből arra lehet következtetni, hogy esetenként bevált a partizánok számítása.”

S végül egy idézet egy magyar visszaemlékezésből:

»A partizánok házakból, előre kiépített fedezékből és jó felszereléssel tizedelik sorainkat. Borzalmas mészáros munkát végeznek. Itt nincs fogoly, ha elfognak egy magyart vagy németet, vandál módon csonkítják meg, mielőtt kivégeznék. Egy hadnagy[ot], aki kezük alá került, levetkeztették és a combját fölhasították, mintha zseb lett volna, és beledugták a kezét. Nemző szervét levágják és mint szivart az áldozat szájába teszik. És mindezt élve hajtják végre. […] Persze a megtorlás nem marad el. Azt a falut, melyekben partizánok vannak, a mi katonáink körülfogják és minden lakójával irgalom nélkül felgyújtják, a lakosokat kiirtják. Sok ilyen kiirtott falu van erre.«”

Korjukovkában is végeztek az ott állomásozó néhány tucat magyar honvéddel. Ezt követően pedig a szovjet partizánok magukra hagyták a lakosságot…

Kiemelt kép forrása: Máthé Áron/Huszárvágás Blog