Nemrég láttam egy kedélyes riportot, melyet az egyik német TV adó készített. A tudósítás azt járta körül, hogy hogyan lehet újrahasznosítani a németországi templomokat. A helyzet ugyanis az, hogy a keresztény hívek száma rohamosan csökken, így a mintegy 44.500 németországi templom kétharmadát már bezárták. Sok helyen ingatlanosok árulják a templomokat. A riportban építészhallgatók beszélnek a terveikről, amelyek azt célozzák, hogy hogyan lehet a templomból éjjel-nappali boltot, lakásokat, könyvtárat vagy egyéb közösségi tereket létrehozni. Egy művészettörténész azt is kifejti, hogy tulajdonképpen semmi különös nem történik. Máskor is voltak olyan idők, amikor az egyház nem volt fontos.

Mindez szimbolikus tükre annak a változásnak, amely a nyugati civilizációban zajlik. Templomok zárnak be, közösségek tűnnek el. De vajon miért van ez? A mai nyugati közgondolkodás azt állítja, hogy hitre már nincs szükség, hisz a tudomány magyarázatot ad mindenre. De a hit és a tudás szembeállítása nem értelmezhető, ugyanis ezek nem egymással szemben álló fogalmak. Ahogy az almának sem a körte az ellentéte. A hit ellentéte a hitetlenség, a tudásé pedig a tudatlanság. A hit és tudás testvérek, hiszen mindkettő az igazság megismerésének, a magyarázat keresésének egyik módja. Hit és tudás tehát nem ellentétes, hanem egymást kiegészítő fogalmak.

És van itt még valami: a hit nem csupán a végtelen magyarázatára szolgáló keret. Közösségi konstrukció, amely a közös történet révén összetartja az embereket. De egyúttal egyéni hatása is van. Minden embernek szüksége van kapaszkodókra, hisz az ismeretlentől való félelem az emberi lét sajátja. A metafizikai félelmet pedig nem a tudás, hanem a belső vigasztalásra, megnyugtatásra szolgáló hit győzheti le. Ha ezeket a védőbástyákat lebontjuk az egyén és a közösség is védtelen lesz.

Van egy piciny dél-erdélyi falu, messze-messze Németországtól, Marosszentimre. A gyönyörű formákkal rendelkező középkori templomát a legenda szerint Hunyadi János építtette. Már a két világháború között is alig lakták magyarok a települést. A Jékely Zoltán által írt megrendítő erejű vers A marosszentimrei templomban egyszerre tölt el szívszorító érzéssel és reménnyel:

„Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi százak helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,”

A marosszentimrei templom ma is áll. És még mindig élnek magyarok a településen. Nem állítom, hogy a kettő között összefüggés van, mégis azt feltételezni lehet, hogy ha egy közösség elveszíti a közös iránytűjét, azzal elveszíti a közös út lehetőségét is. Persze az összetartó erő nem a falakban van, hanem az emberek lelkében, mégis szimbolikus az, hogy hogyan bánunk azzal, ami összeköt bennünket.

Nagyböjt van. Az elcsendesedés, a befelé fordulás, a megtisztulás ideje. Jó alkalom ez arra, hogy mi is elgondolkozzunk: mit is jelent számunkra a közösség? Csak egy adottság, amit el kell viselnünk, vagy életet adó, megtartó erő.

Kiemelt kép: A lemenő Nap korongja a drezdai Luther Márton-templom mögött 2020. április 1-jén (Fotó: MTI/ Filip Singer)