Az interjúban elhangzott erősebb kijelentések:
- Magyarország az Egyesült Államok legfontosabb politikai szövetségese a kontinentális Európában, a magyarok élvezik Trump elnök bizalmát a fontos kérdésekben.
- Irán adja fel az urándúsítási képességét (amit az utóbbi húsz évben nem volt hajlandó megtenni), és korlátozzák az iráni ballisztikus rakétákat – ez a két dolog reálisan elérhető az amerikai–iráni tárgyalásokon.
- Az amerikai Demokrata Párt azzal, hogy évekig Ukrajnát építette fel a Nyugat legfontosabb ügyeként – de közben nem növelték az Ukrajnának adott támogatást – olyan sebezhetőséget teremtett, amelyről az oroszok úgy gondolták, hogy le kell csapniuk rá. Ennek is szerepe volt a 2022-es invázióban.
- „Abban biztos vagyok, hogy az oroszok politikai befolyásért versengenek Európa-szerte, és ez mindig is így lesz” – hangzott el azzal kapcsolatban, hogy az oroszok beavatkoznak-e az európai választásokba (e szempontból nemcsak Románia, hanem Németország is szóba került).
- Oroszország céljai soha nem változtak a háború kitörése óta: az oroszok továbbra is el akarják szigetelni Ukrajnát a Nyugattól, erről szól az ukrajnai konfliktus.
- „Ha lesz megegyezés, akkor arra szerintem nagyjából hat hónapon belül kerülhet sor. Most mindkét hadviselő fél kivárásra játszik” – hangzott el az ukrajnai békekötésről.
- És szóba került az is, hogy melyik politikai tisztség ma hírhedten a legveszélyesebb munkahely az Egyesült Államokban.
– Mielőtt még rátérnénk Ukrajnára és Oroszországra, menjünk egy kicsit vissza a múltba: még a Nemzetbiztonsági Tanács, illetve a külügyminisztérium előtt – ahol iraki és iráni ügyekért felelős helyettes államtitkárként dolgozott 2017-2019 közt – fiatalon szolgált Afganisztánban is nagy felelősséggel járó feladatokat ellátó hírszerzőtisztként, méghozzá David Petraeus tábornok, a CIA későbbi főigazgatójának személyes kérésére. Hogy került a hírszerzéshez, és kapott ennyire fontos feladatokat fiatalként?
– Valójában csak makacs voltam. Egy térdműtét miatt jó ideig tartott, mire felvettek a hadseregbe: mentességet kellett kapnom, és ez sok időt vett igénybe. Körülbelül három év alatt sikerült elintéznem. Aztán katonai rendőrként kezdtem el szolgálni, de rájöttem, hogy valószínűleg jobb lennék hírszerzőnek, mint rendőrnek. Szóval elkezdtem beszélni néhány emberrel, és olyan egységparancsnokokat kerestem, akik érdeklődhetnek irántam, akik hittek bennem. És végül sikerült is. Később ugyanez történt, amikor külföldre kerültem: mindig is tudtam, hogy Afganisztánban akarok harcolni.
Andrew Peek a Budapest Global Dialogue panelbeszélgetésén 2026. 02. 10-én (Forrás: Magyar Külügyi Intézet)Szóval elkezdtem körülnézni, hogy hol lehetnék a leghasznosabb. És így találtam meg Petraeus tábornok stratégiai tanácsadó csoportját. Páran kikérdeztek, írtam nekik néhány jegyzetet, és ők úgy gondolták, hogy hasznos lehetek. Szóval felvettek, nagyszerű volt. Végül a különleges műveletek lett a területem: ez magába foglalta a rajtaütéseket, a közvetlen akciókat, de azt is, amikor például helyi védelmi erőket állítottunk fel az afgánokból, a zöldsapkások [Green Berets – a szerk.] és a Navy Sealek segítségével. Nagyon hálás voltam ezért a lehetőségért, de sok időbe telt, mire eljutottam idáig.
– Később Donald Trump első ciklusában lett iraki és iráni ügyekért felelős helyettes államtitkár a külügyminisztériumnál. Most Iránban egy komoly belpolitikai válság van. Mit gondol, mit kellene kezdenie ezzel a helyzettel az Egyesült Államoknak, célszerű lenne beavatkoznia?
– Úgy gondolom, hogy a Közel-Keleten most egészen más a helyzet, mint amikor én ott dolgoztam. Irán ma sokkal gyengébb pozícióban van. A modern Közel-Keletet körülbelül egy évvel ezelőttig az iraki invázió határozta meg, amely Iránt a régió leghatalmasabb államává tette azáltal, hogy síita kormányzat jött létre Irakban. A Perzsa Birodalom korszaka óta először fordult elő a történelemben, hogy Irán és a síiták erősebbek voltak a szunnita államoknál. Ennek számos diplomáciai következménye volt; például az Ábrahám-megállapodások, amelyekben a szunniták szövetségeket kezdtek kötni Izraellel, hogy együtt lépjenek fel Irán ellen. Azóta viszont a Hezbollah súlyos vereségeket szenvedett az október 7-i invázió után. A legfontosabb azonban, hogy Szíriában Bassár el-Aszad megbukott, és a kormányzata helyére egy szunnita állam lépett. Irán nukleáris fegyverprogramját csapás érte, a Hamász pedig, bár nem szenvedett vereséget, nagyon visszaszorult a harctéren. Így Iránnak többé már nincs négy baráti állama a Közel-Keleten, hanem csak egy meggyengült Irak és egy meggyengült Hezbollah maradt neki. Ez pedig azt jelenti, hogy Irán már nem annyira fontos tényező a régió biztonsága szempontjából.
Andrew Peek a Budapest Global Dialogue panelbeszélgetésén 2026. 02. 10-én (Forrás: Magyar Külügyi Intézet)Azt hiszem, a megfelelő politika attól függ, hogy mit akar elérni az elnök. Én arra számítanék, hogy a tárgyalásokon azt fogja kérni – és ezt az emberek is sikernek gondolnák, ha elérné –, hogy Irán adja fel az urándúsítási képességét, amit az utóbbi húsz évben nem volt hajlandó megtenni. És azt is kérheti, hogy az iráni ballisztikus rakéták felhasználására írjanak elő valamilyen korlátozásokat. Szerintem ez a két dolog reálisan elérhető, meg lehet őket valósítani diplomáciai eredményként, és ez már siker lenne. Azt viszont kétlem, hogy Iránt rá lehetne bírni arra, hogy hagyjon fel a proxyjainak a támogatásával.
– A Nemzetbiztonsági Tanácsban kétszer is kinevezték Európáért és Oroszországért felelős főigazgatóvá: először Donald Trump első elnökségének a végén, majd a másodiknak a kezdetén is. Visszakanyarodva az első megbízására: 2020-ban gondolták-e volna azt, hogy teljes körű háború törhet ki Oroszország és Ukrajna közt? Látszott-e már akkor ennek a lehetősége?
– Valójában amikor 2020-ban elhagytam a Fehér Házat, akkor jó volt ott a helyzet; a határ menti incidensek száma akkor a legalacsonyabb szintre csökkent 2016 óta. Eközben újraindították a normandiai formátumú találkozókat is. Én úgy gondolom, hogy Ukrajna esetében a destabilizáló tényező mindig is az volt, hogy a politikai elkötelezettségünket anélkül terjesztettük ki, hogy az anyagi támogatásunkat is kiterjesztettük volna. Szerintem a demokraták azzal, hogy évekig Ukrajnát építették fel a Nyugat legfontosabb ügyeként Európában ÷ anélkül, hogy növelték volna a az Ukrajnának adott katonai támogatást – olyan sebezhetőséget teremtettek, amelyről az oroszok úgy gondolták, hogy le kell csapniuk rá. Hogy addig előnyös lecsapniuk rá, amíg Ukrajna valójában nem tart ott, ahol akkor lehetett volna, ha a demokraták mondásai igaznak bizonyulnak. Szerintem ez további ösztönzőt jelentett nekik arra, hogy bevonuljanak. Szóval véleményem szerint ez destabilizáló hatással bírt, de amikor én első alkalommal elhagytam a Fehér Házat, akkor még rendben volt a helyzet.
– A tisztségéből adódóan sokat foglalkozott korábban az orosz választási beavatkozásokkal is. Mit gondol, még mindig aktívak az oroszok ezen a területen, tényleg veszélyt jelentettek például Moldovában vagy Romániában? Azért is kérdezem, mert még Európában is vannak szép számmal, akik ezt az egészet kétségbe vonják, és azt mondják, hogy ez csak egy mese, egy átverés, vagy hogy Romániában sem volt semmiféle orosz beavatkozás.
– Abban biztos vagyok, hogy az oroszok politikai befolyásért versengenek Európa-szerte, és ez mindig is így lesz – függetlenül attól, hogy hogyan alakul Európa helyzete. Ez különösen igaz Kelet-Európára, hiszen azt jobban ismerik. Szóval szerintem továbbra is versengeni fognak a befolyásért. A nehéz kérdés az, hogy meghatározzuk, milyen intézkedéseket kell hozni erre válaszul, mert gyakran a válaszintézkedések politikailag károsabbak. Például a helyi pártok pénzügyi szankcionálása, hogy terrormegfigyelési listákra veszik fel őket, vagy az, hogy – mint Románia esetében történt – leállítják a választásokat. Ezek gyakran károsabbak, mint az a korlátozott beavatkozás, amire Oroszország képes. És valójában ez történt az Egyesült Államokban is, amikor 2016-ban valószínűleg volt némi orosz beavatkozás a Facebookon történő hirdetésvásárlásba, és hogy feltörtek néhány e-mail fiókot. De az erre adott reakció olyan hatalmas volt, hogy még most, 10 évvel később is forró téma Oroszország és Ukrajna ebben a kormányzatban. Nincs ennél veszélyesebb, politikai szempontból kényesebb kérdés, mint Oroszország és Ukrajna. Tehát a megfelelő szintet, a megfelelő eszközt kell megtalálni a válaszadáshoz, ez a legfontosabb ilyenkor.
– 2025. tavaszán volt egy találkozója Magyar Leventével, a külügyminisztérium miniszterhelyettesével és parlamenti államtitkárával is Washingtonban. Azért is hozom fel ezt a találkozót, mert a miniszterhelyettes úr szerint ön akkor azt mondta, hogy sem az orosz, sem az ukrán oldalon nem lát kompromisszumkészséget. Ez a nyilatkozat abból a szempontból lepett meg, hogy ön egy saját, későbbi véleménycikkében kicsit máshogy írt ugyanezzel kapcsolatban. Ott úgy fogalmazott, idézem: „A fegyverszüneti tárgyalásokon, amelyekből sokon részt vettem, Oroszország soha nem fogadta el a háború oly módon történő befejezését, amellyel feladná alapvető célját, azaz Ukrajna elszigetelését a Nyugattól.” És ettől az idézettől eltekintve is végig arról írt a cikkben, hogy Oroszországra kellene nagyobb nyomást helyezni ahhoz, hogy béke legyen. Most akkor mi az igazság: csak Oroszország nem hajlandó békét kötni, vagy Ukrajnának is nagyobb kompromisszumkészséget kellene mutatnia ön szerint?
– Oroszország céljai soha nem változtak. De az, amit a fegyverszünetért cserébe hajlandóak felajánlani, az valamelyest megváltozott augusztus-szeptember-október magasságában. Akkor hosszú ideje először mondták azt, hogy »Rendben, nem akarjuk adminisztratív ellenőrzésünk alá vonni mind a négy kelet-ukrajnai régiót.« Akkor csak Donyeckről és Luhanszkról volt szó. Ez volt az első jelentős engedmény, amit valaha láttam tőlük. Ugyanakkor a cikkben arra utaltam, hogy ez még nem jelenti azt, hogy az oroszok feladták volna céljukat, hogy uralják Ukrajnát. Mert ha ezeket a területeket megszerzik, akkor hatékonyabban fenyegetőzhetnek a háború folytatásával, és továbbra is beavatkozhatnak majd különböző módokon az ukrajnai politikába – ugyanúgy, ahogy beavatkoznak a grúz vagy a moldovai politikába, vagy éppen Németország politikájába. Tehát a céljuk nem változott, de a fegyverszüneti feltételeikben egy-két engedményt azért tettek.
– Hogyan látja akkor a békekötés esélyeit?
– Ha lesz megegyezés, akkor arra szerintem nagyjából hat hónapon belül kerülhet sor. Most mindkét hadviselő fél kivárásra játszik. Ukrajna azért, mert látni akarja, hogy mi lesz az orosz gazdasággal. Bár az orosz központi bank például minden megtesz, amit lehet, Oroszország gazdasága nem teljesít jól, és nagy szükségük lenne most már a szankciók feloldására. Oroszország pedig azt akarja látni, hogy miként alakul a helyzet a csatatéren, és hogy Ukrajna kimerül-e az elszenvedett emberveszteségek miatt. Ha ezek egyike sem következik be, akkor látok esélyt arra, hogy a felek elfogadnak egy megállapodást a status quo mentén.
– Az említett találkozó után érdekes kijelentése volt az is – és itt ismét Magyar Levente elbeszélésre hivatkozok –, hogy azt mondta: Magyarország az Egyesült Államok legfontosabb európai politikai szövetségese. Tartja ezt az állítást? Miért gondolja így?
– Igen, Európában ez igaz. Donald Trumpnak jó a kapcsolata Orbán Viktorral. Emlékszik azokra az emberekre, akik régóta barátai és támogatói. Európában vannak más közeli szövetségeseink is – például azt mondanám, hogy az Egyesült Királyság is valószínűleg ugyanabba a kategóriába tartozik – de ami a kontinentális Európát illeti, az elnök számára nagyon fontos az, hogy a száműzetése alatt, amikor négy évig távol volt a hatalomtól, Orbán támogatta őt, és ezt később is folytatta. Tehát ha eljön az az idő, amikor az európaiaknak fontos dolgokról kell majd beszélniük Amerikával, akkor ez a magyarok feladata lesz, mert ők élvezik Trump elnök bizalmát ebben a kérdésben.
– Visszakanyarodva a pályafutására: meglepően láttam, hogy a második Trump-kormány idején ön – annak ellenére, hogy kétségkívül nagy tapasztalattal rendelkezik a szakterületén – azért kényszerült távozni a Nemzetbiztonsági Tanácsban betöltött tisztségéből, mert a felettesét, Mike Waltz nemzetbiztonsági tanácsadót a Signal-botrány miatt eltávolították a pozíciójából 2025. májusban. Ehhez az ügyhöz önnek semmi köze nem volt, és a tanácsot azóta is ideiglenes megbízottként irányítja Marco Rubio külügyminiszter, tehát kilenc hónapja nem neveztek ki új embert a tisztségbe. Ez az egész folyamat sehogy sem tűnik pragmatikusnak vagy helyesnek. Segítsen megérteni az óceán európai feléről: hogy lehet az, hogy ennyi ideig ideiglenes vezető irányít egy efféle fontos tisztséget, miért nem neveznek ki valaki mást?
– Végső soron ez az egész politika. Ugye az elnököknek gyakran meggyűlt a baja a nemzetbiztonsági tanácsadókkal. Ez különösen igaz Donald Trump elnökségére: nála már – Rubiót is beleértve – hat ember töltötte be a nemzetbiztonsági tanácsadó tisztségét öt év leforgása alatt. Ennek több oka van: az elnökhöz való közelség és az az információmennyiség, amit elvár tőlünk, amit naponta át kell adnunk az elnöknek. És az, hogy ezt a tisztséget nem kell megerősítenie a szenátusnak, tehát a nemzetbiztonsági tanácsadók könnyen eltávolíthatók és kinevezhetők.
Andrew Peek a Budapest Global Dialogue panelbeszélgetésén 2026. 02. 10-én (Forrás: Magyar Külügyi Intézet)A Nemzetbiztonsági Tanács hírhedten a legveszélyesebb politikai munkahely az Egyesült Államokban Trump elnöksége alatt. Szóval a Fehér Ház valószínűleg úgy gondolja, hogy jelenleg ez így jól működik Rubióval, és nem akarják felborítani a rendet.
Kiemelt kép: Andrew Peek a Budapest Global Dialogue panelbeszélgetésén 2026. 02. 10-én (Forrás: Magyar Külügyi Intézet)