Az interjúban elhangzott erősebb kijelentések:
- „J. D. nagyon komolyan vesz mindent, átgondolt és kellően felkészült ahhoz, hogy az Egyesült Államok következő elnöke legyen.”
- Az iráni rezsim „teljesen csődbe ment” amiatt, hogy minden erejét Izrael elpusztítására fordította.
- „A Hamászt megsemmisítették, a Hezbollahot kiherélték, Iránt teljesen összetörték és megalázták” az izraeliek – emiatt (is) néznek szembe súlyos válsággal az év eleje óta az irániak.
- Az elnyomást talán még csak-csak elviselnék az emberek, ha nem lenne ennyi korrupció Iránban: még PhD-fokozattal sem találnak olyan munkát, ami heti 200 dollárnál többet fizet.
- Az Egyesült Államok számára azonban a Közel-Kelet valójában már nem fontos színtér – ezért sem biztos, hogy az amerikaiaknak be kellene avatkozniuk Iránban.
- A modern kori újságírás hanyatlásához hozzájárult a woke ideológia hódítása – de azoknak az alternatív influenszereknek sem igazán lehet örülni, akik az erre adott válaszreakcióként felemelkedtek.
- Kiszámíthatatlan következményei lehetnek annak, hogy ma már az írástudás utáni korszakban vagyunk, amikor az emberek figyelembe nem tart tovább egy 20 másodperces videónál.
- A középosztály legjobb időszaka Európában – a kommunista országok kivételével – a második világháború utáni három-négy évtized, a kereszténydemokrata és szociáldemokrata hegemónia volt korszaka volt. Ezért lenne fontos, hogy napjainkban is meghatározók maradjanak azok az elvek, amelyek egykor a kereszténydemokratákat vezérelték.
– Kezdésnek egy aktuális téma: tavaly karácsony előtt interjút készített J. D. Vance-szel, az Egyesült Államok alelnökével. Mi a véleménye róla, milyen embernek látja? Lehet ő az Egyesült Államok következő elnöke ön szerint?
– 2019 óta ismerem J. D.-t, akkor tért át a katolikus hitre. Én is megtérő vagyok: 2016-ban, vagyis három évvel korábban tértem át a katolikus hitre. J. D.-vel először a Twitteren kezdtük el követni egymást, csevegőcsoportokon és Twitter-üzeneteken keresztül ismerkedtünk meg. Így kezdtünk el beszélgetni, így lettünk barátok. Akkoriban ő még csak egy kockázati tőkebefektető volt, aki írt egy bestseller memoárt (Vidéki ballada az amerikai álomról címmel – a szerk.). Akkor még azt sem tudtam, hogy politikai ambíciói is vannak – sőt, nem tudom, hogy voltak-e neki egyáltalán abban az időben. De kialakult egy közös víziónk: szimpatizálunk a populizmussal, szkeptikusak voltunk a neoliberális ideológiával és a Republikánus Párt hagyományos szárnyának szabadpiaci ideológiájával szemben.
Sohrab Ahmari a Budapest Global Dialogue panelbeszélgetésén 2026.02.09-én (Forrás: Magyar Külügyi Intézet)Tehát régóta ismerem az alelnököt. Nyilvánvalóan kicsit elfogult is vagyok, mert sokan az egyik barátjának is tekintenek; a Politico című lap például annak a hét személynek az egyikeként írt rólam, aki intellektuális hatással van rá. Én úgy gondolom, hogy J. D. nagyon komolyan vesz mindent, átgondolt és kellően felkészült ahhoz, hogy az Egyesült Államok következő elnöke legyen. És ami a MAGA-n belüli utódlást illeti, Trump elnök is beszélt már arról, hogy ő lehetne a következő, hogy ő következik a sorban. Nyilvánvalóan ez az amerikai választók akaratán múlik, nem rajtam. És én nyilvánvalóan a barátja és támogatója vagyok, nem lehetek teljesen objektív ebben a kérdésben, szóval nyugodtan kezelje némi fenntartással azt, amit mondtam.
– Ön iráni származású, mi a véleménye az Iránban jelenleg zajló válságról? Mit gondol, hogyan oldódhat meg a konfliktus, mi lesz a végkimenetele? Ön szerint az Egyesült Államoknak be kellene-e avatkoznia, vagy sem?
– Igen, ott is születtem. Először is, szerintem jelenleg nagyon nehéz megjósolni, hogy mi fog történni az országban. Nekem sincs kristálygömböm, de az eddig történtek alapján azt mondanám, hogy ez a rezsim teljesen csődbe ment. Pénzügyileg és stratégiailag is. Rengeteg energiát fektetett abba, hogy valahogyan elpusztítsa Izraelt a Hamász, a Hezbollah és a jemeni húszik alkotta proxyhálózatával. És mostanra ezek közül a proxyk közül mindet meggyengítették, vagy megsemmisítették. Iránnak emellett nem sikerült átlépnie a nukleáris célvonalat sem, nem tudott atomfegyvert szerezni. Ami pedig a saját népével való bánásmódját illeti, az egyszerűen nagyon-nagyon népszerűtlen. Az elnyomást talán még csak-csak elviselnék az emberek, ha nem lenne ennyi korrupció. De az elnyomás és a kormányzó elit korrupciója – az a tény, hogy egy szűk réteg még a szankciók ellenére is nagyon jól él és fényűző életet él – együtt túl sok. És eközben ott van sok iráni, aki nagyon képzett: ez egy nagyon ambiciózus, jól képzett nép. Szóval ők megszerzik a PhD-fokozatot, de nem tudnak olyan állást találni, amivel többet keresnének hetente 200 dollárnál – sőt, néha még havonta 200 dollárnál sem. Ha mindezt figyelembe vesszük, és hozzáadjuk még a rezsim elnyomó jellegét, akkor számomra úgy tűnik, hogy ez a rendszer a végéhez közeledik. Hogy ez a vég hogyan fog bekövetkezni, azt nem tudom. Természetesen a sah fia (Reza Pahlavi – a szerk.) is vissza akar térni Iránba. És lenne egy olyan modell, amely által valaki a jelenlegi rendszerből – aki nacionalista elképzelésekkel rendelkezik, és látja, hogy az ő idejük lejárt, illetve kellően ambiciózus – betölthetne egyfajta átmeneti szerepet a rezsimváltásban.
Ami az amerikai beavatkozást illeti: én tavaly nyáron elleneztem ezt, elleneztem az amerikai bombázásokat.
– Tényleg?
– Igen, mert vannak rémálomszerű forgatókönyvek. Nem akarunk regionális háborút kirobbantani. Nem akarunk polgárháborút az országon belül, egy etnikai-vallási háborút. És van az országban egy kevés nukleáris anyag is, ami veszélyes. Szóval nem akarunk egy még nagyobb Szíriát, egy, a szíriainál is nagyobb válságot – mondom ezt amerikaiként, mert főleg amerikai szemszögből gondolkodom. Bizonyos értelemben a Közel-Kelet nem a jövő régiója számunkra. Az Egyesült Államok már most a világ egyik legnagyobb energiatermelője, a világ legnagyobb energiaexportőre. Az igazi kihívások és lehetőségek a csendes-óceáni térségben, Kelet-Ázsiában vannak, ahol a globális GDP több mint fele keletkezik. Szóval miért izguljunk még mindig a Közel-Kelet miatt, miért kössük le magunkat vele? Ez az én általános véleményem. Ugyanakkor meg kell mondjam, hogy kellemesen meglepődtem később. A nyáron még írtam egy véleménycikket a Washington Postba, amelyben arra kértem Trump elnököt, hogy ne avatkozzon be. De ő mégis beavatkozott, és tisztán tette. Nem váltott ki vele komoly válságot. Tehát a válasz attól függ, hogy mit értünk beavatkozás alatt. Számomra úgy tűnik, hogy a Trump-adminisztráció ezekkel a gyors csapásokkal igyekszik operálni, amelyekkel kiiktat egy bizonyos célpontot vagy vezetőt, de nem küld be szárazföldi csapatokat, nem próbál meg elérni rezsimváltást. A beavatkozás többet jelentene annál, mint amit eddig láttunk, és elvi síkon nem ellenzem, ha van hozzá egy jó terv. Az teljesen egyértelmű, hogy nem fogunk bevonulni, és nem akarunk felállítani egy demokratikus kormányt, nem fog megismétlődni az iraki rémálom. De valamikor eljutunk arra a pontra, hogy… a kritikusaim néha azt mondják, hogy nem szabad „túl sokat tanulnunk” az iraki leckéből. Az sem jó, ha soha nem teszünk semmit. Az Egyesült Államok még mindig egy szuperhatalom, és az iráni rezsim az Egyesült Államoknak már a megalakulása óta fejfájást jelent. Ha van rá mód, hogy ennek véget vessünk, anélkül, hogy egy nagy háborúba keverednénk, akkor csináljuk. Ezt nem ellenzem.
– Ha már szóba került az iráni stratégia: ön szerint akkor mondhatjuk azt, hogy a jelenlegi iráni válság alapvetően a Irán és a Hamász Izrael elleni támadásának, az Izrael ellen vívott proxyháborúnak a következménye?
– Bizonyos értelemben igen. Az október 7-i támadás az iráni tengely legnagyobb hibája volt – olyan mértékű stratégiai hiba, mint amikor Napóleon úgy döntött, hogy télen bevonul Oroszországba. Arról van egy vita, hogy a Hamász szólt-e Teheránnak, hogy Irán tudott-e előre az Izrael elleni támadásról.
– Javítson ki, ha tévedek, de nekem úgy rémlik, hogy néhány sajtócikkben arról esett szó, hogy az irániak tudtak erről az akcióról.
– Igen, a The Wall Street Journal értesülése szerint az irániak tudtak róla. De akárhogy is történt, a lényeg az, hogy ezzel átléptek egy olyan vörös vonalat, amit nem lett volna szabad átlépni, és Izrael úgy reagált, hogy „oké, megváltozott a helyzet az elrettentés szempontjából”, hogy az elrettentő erő helyreállításához változtatni kell az eddigi felálláson. Tehát egyszerűen bevonultak Gázába. Humanitárius alapon lehet kritizálni ezt vagy azt a stratégiát, amelyet Gázában alkalmaztak, de a Hamászt megsemmisítették, a Hezbollahot kiherélték, Iránt teljesen összetörték és megalázták. Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy ez a legutóbbi iráni tiltakozási hullám is egyfajta következmény. Következménye és folytatása annak a gyengeségnek, amely az iráni tengely egészénél látható. És a Közel-Keleten akkor soroznak meg az ütésekkel, amikor meggyengülsz, amikor a padlón vagy. A legrosszabb ütések akkor jönnek. És ez az egész az ő hibájuk, sok átlagos iráni szemszögéből nézve az egész stratégia őrültség. Az iráni nép úgy gondolja: rengeteg pénzünk van az olajból, de miért nem fejlesztésre, kutatásra, az életünk jobbá tételére, ipari kapacitásbővítésre, infrastruktúrára, a vízprobléma megoldására költjük el – ahelyett, hogy az egészet Palesztina felszabadítására fordítanánk?
– Beszéltünk a rezsimváltásról és arról, hogy valaki a rendszerben belülről is a változás élére állhatna. Mit gondol, az iráni miniszterelnök, Maszúd Peszeskján például megfelelő személy lenne erre, vagy valaki másra gondolna inkább?
– Igen, Peszeskján egyértelműen a reformisták közé tartozik. Csakhogy ő súlytalan, nem tudom elképzelni róla, hogy az élre állna. Én egyszer találkoztam is vele, és azt volt a benyomásom róla, hogy rendben van, de nem egy lenyűgöző személyiség. Tehát nem elég karizmatikus. De az is lehet, hogy mindenki hiteltelenné vált a rezsimen belül, miután annyi embert megöltek. Nem tudom, ki tudná betölteni ezt a szerepet belülről, nehéz kérdés. Külső szempontból szóba jöhet a Pahlavi-féle megoldás, és ezzel kapcsolatban korábban írtam is arról, hogy az iráni civilizációban mélyen gyökerezik a monarchikus elv: egészen az Óperzsa Birodalom korszakától kezdve, két és fél évezrede jelen van. Tehát szinte folyamatosan visszatérő gondolat, hogy van egy királyi vagy uralkodói fenség, és aki ennek birtokában van, az tudja hatékonyan irányítani az országot. Átvitt értelemben még a mostani Iráni Iszlám Köztársaság is csak egy monarchia, egyfajta spirituális monarchia. És a korona helyett a király turbánt visel. Szóval a monarchia elve szerintem elengedhetetlen az iráni politikai kultúrában. Ezért nem azt mondom, hogy az országnak liberális demokráciának kellene lennie – de lehetne például egy olyan humánus monarchia, amely egyfajta demokratikus elszámoltathatósággal is rendelkezik. Azt azonban el kell mondanom, hogy Pahlavi, mint személy nem nyűgöz le. Támogatom a monarchia intézményét, de őt magát nem feltétlenül. Én egyébként nem is hiszem, hogy ő maga uralkodni akarna.
– Tényleg nem akar? Az utóbbi időben azért nem így tűnt egyes nyilatkozatai alapján.
– Nézze, ez fickó, már 48 éve külföldön él, erről ő maga is beszélt korábban. Az otthona Amerikában van, és egyszerűen csak szereti az élet finomabb dolgait. Szerintem eddig nem úgy lépett fel, ahogy kellett volna, ha komoly ambíciói vannak. Másrészt persze az is igaz, hogy néha az embert tudja formálni az, ha egy nagyon nehéz feladattal találja magát szemben. Lehet, hogy felnő a feladathoz, amikor szembesül a nyomással, és megkeményedik, mint a vas. Talán Pahlavi is ilyen személy. Mindenesetre én felvetettem néhány kérdést a megítélésével kapcsolatban.
– Irántól távolabbra evezve: hogyan látja a modern újságírást helyzetét? Mi a véleménye arról, hogy merre tart jelenleg az újságírás a mesterséges intelligencia terjedésével? És mi a véleménye a „lassú újságírás” szerepéről, amelynek kategóriájába az önök portálja, az UnHerd is sorolható?
– Én az Egyesült Államok médiapiacáról tudok beszélni, amely a világ legnagyobbja, és lehet, hogy a mondanivalómat nehéz lesz a magyar kontextusban értelmezni. De az Egyesült Államokban több jelenség is megfigyelhető. Egyrészt nyilvánvalóan tapasztalható a mainstream újságírás válsága. Én is ebben dolgoztam, a The Wall Street Journalnál kezdtem. De sok intézmény hiteltelenné tette magát azzal, hogy túlságosan egyoldalú volt, állandóan a politikai balközép oldalán állt. Ennek számos oka volt, részben gazdasági okok is. Régebben az újságok főleg a nyomtatott sajtóbeli hirdetésekre támaszkodtak a bevételeknél; voltak bevételek a példányszámok eladásából és az előfizetésekből, de a hirdetések voltak a legfontosabbak. Ahhoz pedig, hogy valaki vonzóvá váljon a nemzeti hirdetők számára, nemzeti olvasóközönséggel kellett rendelkeznie, vagyis az egész országhoz kellett szólni. De a nyomtatott sajtóbeli hirdetések népszerűsége csökkent a Google térnyerése és a technológiai fejlődés miatt, így a médiumoknak az előfizetési modellre kellett jobban támaszkodniuk. Az előfizetési modellből viszont az következik, hogy az előfizetők megtartása érdekében egyre inkább a közönség igényeinek kell megfelelni. Ki fizet elő például a The New York Timesra? Csak a lakosság egy szűk rétege, akik Los Angelesben, New Yorkban és San Franciscóban élnek, és nem az ország nagy, középső részén. Ez a gazdasági oka ennek a jelenségnek – és persze ott van még az is, hogy sok intézményt ideológiai értelemben elfoglalt egy nagyon merev és törékeny progresszivizmus.
Sohrab Ahmari a Budapest Global Dialogue panelbeszélgetésén 2026.02.09-én (Forrás: Magyar Külügyi Intézet)És az erre adott válaszreakció az volt, hogy a másik oldalon megjelent egy csomó alternatív, intézményektől független, saját személyiséggel rendelkező podcaster, akik semmilyen korlátba nem ütköznek. Nincs szerkesztőségi ellenőrzés, és azt mondanak, amit csak akarnak. Ennek viszont az az eredménye, hogy mostanság az X-en például egyre gyakrabban terjednek álhírek, amelyek egyszerűen nem felelnek meg a tényeknek. Tehát a mainstream establishment hanyatlásnak indult, és bizonyos szempontból lábon lőtte magát, de a feltörekvő alternatív oldalt sem feltétlenül érdemes ünnepelni, amelynek tagjai állandóan jönnek a mindenféle ufóelméletekkel meg az összeesküvés-elméletekkel, hogy mindent a zsidók irányítanak. Gondolok itt Candace Owensre és a hozzá hasonlókra. Szóval ezzel a problémával nézünk szembe, és az UnHerdnél – amely egy brit magazin, és én az amerikai kiadását vezetem – vagy korábban a Compact című lapnál, amelyet alapítottam, azon voltunk, hogy egyrészt átvegyük az új média heterodox energiáját, de közben megtartsuk a régi, hagyományos média színvonalát, szigorát, magas minőségét, jó írásait és szerkesztését. Számomra ez az ideális helyzet, ha megtalálom a szinergiát, a kettő keverékét. De az is igaz, hogy ezek nem hírlapok, hanem véleménymagazinok. A valódi válság a nagyobb hírlapoknál látható, részben technológiai okokból kifolyólag. És – még ha sikerül is megtalálni a megfelelő formátumot – adódik egy újabb kérdés: mit lehet kezdeni egy olyan közönséggel, amely már nem olvas? Ma már az emberek egyfajta poszt-írástudók. Talán Magyarországon nem, de az Egyesült Államokban igen.
– Szerintem nyugodtan mondhatjuk, hogy ez Magyarországon is így van.
– Szóval mindenkinek a figyelme csak egy húsz másodperces videóig tart. Én viszont még mindig olvasok nyomtatott újságokat, naponta kettőt – a New York Postot és a New York Timest – az elejétől a végéig. Szóval egy jobboldali és egy baloldali lapot, amelyek közül az egyik egyfajta elitlap, a másik meg egy bulvárlap. Máskülönben – íróként és szerkesztőként, de még hírfogyasztóként is – szimplán az algoritmus áldozata leszel. Például megnézel egy videót, amiben egy fiatal, csinos nő azt mondja: „Tudtad, hogy az ókori egyiptomiak már előre megjósolták Jeffrey Epstein megjelenését?” És akkor megkapod az összes többi ilyen tartalmat az algoritmustól vagy valami hasonló baromságot. De ha még nem is baromság, akkor sem szisztematikus: kapsz egy kicsit ebből, egy kicsit abból, és az emberi agy befogadja a nagyjából 15 százalékát. Hogy mindez mit jelent a demokrácia szempontjából – hogy nagyon sok embernek már egy háromperces cikk elolvasásához sincs elég figyelme – azt nehéz megmondani, és én sem tudom a megoldást a problémára. De nagyon lehangoló és ijesztő. Illetve, ha már az UnHerd szóba került, azt is megemlíteném, hogy az Egyesült Királyságban nagyon népszerű lett. Ott ugyanis van egy sajátos feminista csoport: nagyon baloldaliak, nagyon feministák, de a nemet biológiai dolognak tekintik, és ezért elutasítják a nemi ideológiát. Mi pedig egyfajta otthonná váltunk számukra. Emellett az UnHerd működésének még politikai hatása is volt: az Egyesült Királyságban a nemekkel kapcsolatos politika változóban van, és már az NHS (a brit nemzeti egészségügyi szolgálat – a szerk.) is újragondolta, hogy támogatni kell-e a nemváltó klinikákat, legalábbis ami a legfiatalabbakat illeti.
– A konferencia panelbeszélgetésén is szóba került egy eset, amikor az UnHerdöt a Global Disinformation Index (GDI) nevű brit nonprofit szervezet felvette egy negatív, az oldal elérését korlátozó listára. Beszélne arról, hogy pontosan hogyan történt ez, és miként zárult végül az ügy?
– Erről azért nem tudok részletesen beszélni, mert még azelőtt történt, hogy csatlakoztam volna az UnHerdhöz. Tehát nem ismerem a pontos részleteket, csak annyit tudok, hogy transznemű emberekről szóló cikkekkel kezdődött az egész. Mindenesetre korábban ezeknél a közösségi médiás cégeknél kiszervezték a platformjaikon zajló történések figyelemmel kísérését ezeknek a baloldali nonprofit szervezeteknek, amelyek semleges dezinformációs szakértőkként mutatták be magukat, és azt állították, hogy meg tudják mondani, hogy mi a rossz. És ezután arra használták fel ezt a folyamatot, hogy előmozdítsák a saját elfogultságukat. Ez történt akkor is, amikor a New York Post véleményrovatának szerkesztője voltam, és a lap közzétette a sztorit Hunter Biden laptopjáról.
– Igen, az egy valóban érdekes történet volt.
– És egy teljesen legitim sztori volt. Végül még a mainstream média is kimondta, hogy igaz. De akkoriban nemcsak cenzúráztak miatta, hanem a New York Post fiókját fel is függesztették a Twitteren pár hétre. A Facebook is ugyanezt tette velünk. Mi harcoltunk ellene, az egyetlen kifogásuk az volt, hogy ezek a levelek hamisak, de nem voltak azok. Akkor azzal jöttek, hogy ellenőrizni kell a tényeket – annak ellenére, hogy korábban rengeteg olyan sztori jelent meg, amely Trump-ellenes volt, és amelyekről kiderült, hogy tényleg hamisak, de akkor soha nem ellenőrizték a tényeket, és nem függesztettek fel oldalakat. És az igazán hátborzongató az volt, hogy a többi sajtótermék is támogatta a cenzúrát. Mind azt mondták, hogy „húha, ez dezinformáció”. És aztán ötven korábbi hírszerző is kiadott egy nyilatkozatot, amelyben azt állították, hogy ez orosz dezinformáció. A többi lap, mint például a Politico, az NPR és mások mind úgy számoltak be arról, amit az az ötven korább hírszerző mondott, mintha az lenne a szentírás. Pedig újságíróként mit kell tenned, ha valaki mond neked valamit? Ellenőrizned. Erről szól a régi újságírói hitvallás. Még ha az édesanyád mondja is azt, hogy szeret, azt is le kell ellenőrizni. Ebben az esetben pedig egy csomó korábbi hírszerző mondott bizonyos dolgokat, mire ezek a lapok készpénznek vették az állításukat, és ez igazolta a cenzúrát. Számomra ez egy nagyon meghatározó, nagyon hátborzongató élmény volt. Azóta majdnem hat év telt el, és sok minden történt, például Elon Musk átvette a Twitter irányítását. De felmerült egy másfajta probléma: ez már nem a nem kormányzati szervezetekről szól, hanem arról, hogy néhány milliárdos – Musk, Jeff Bezos – akarata határozza meg a dolgokat, ők irányítják a médiát. Nekem ez sem tetszik. Musk inkább jobboldali, és valószínűleg hasonló a véleménye, mint az enyém, de nem akarom, hogy az emberek látásmódja és a világszemlélete végső soron egy hatalmas, gazdag személy ellenőrzése alatt álljon – ami szinte ugyanolyan rossz, mint amikor ezek a nem kormányzati szervezetek és a cenzúra irányítottak. Szerintem lehetett volna jobb megoldást találni, vagy talán egy kis egyensúlyt a Hunter Biden-ügy után. De amikor Musk megvette a Twittert, a jobboldal hirtelen elvetette a nagy techcégek ellenőrzésének problémakörét. Úgy gondolták, hogy az egyik platform már az ellenőrzésük alatt áll, ezért lemondtak arról, hogy megreformálják a kérdést. Szerintem ez tragédia.
– Végezetül: hogyan látja a kereszténydemokrácia szerepét a mai világban? Korábban említette, hogy nagyon fontosnak tartja, kifejtené ezt részletesebben?
– Amikor megpróbálom vázolni a politikai nézeteimet, az Egyesült Államokban nagyon nehéz elmagyarázni, mert nálunk nem igazán létezik ez a hagyomány. Európában, ha kereszténydemokráciáról beszélünk, sokan tudják, mire gondolunk, még akkor is, ha nem mindannyian keresztények. Még úgy is, hogy a kereszténydemokrácia jelentése is eltérhet: például a Fidesz és a német CDU is kereszténydemokratának vallja magát. De általánosságban elmondható, hogy a kereszténydemokrata elgondolás elismeri, hogy a piacgazdasági, kapitalista társadalmakban osztályellentétek vannak, és hogy a piacgazdaságok óriási hatalmi és vagyoni egyenlőtlenségeket generálnak. Az erre adott kereszténydemokrata válasz – és ugyanez igaz a szociáldemokrata válaszra – nem az, hogy „jó, akkor, bevezetjük a szocializmust, és eltöröljük a magántulajdont”. Hanem az, hogy – amint azt a 19. századi pápa, XIII. Leó is tanította a Rerum novarum enciklikában – egyfajta egyensúlyt kell teremteni a társadalmi erők között. Tehát hogy lehet tőkével és nagyszámú alkalmazottal rendelkezni, de cserébe meg kell erősíteni más társadalmi erők hatalmát is, hogy azok egymást ellenőrizhessék – a szakszervezeteken, ifjúsági csoportokon, fogyasztói szövetkezeteken, civil társadalmon és egyházakon keresztül. Az 1970-es évek vége óta fennálló neoliberális modellben viszont nem is társadalmi megosztottságról van szó, hanem mindenkit egyszerűen egyénként kezelnek. És ezzel valami elveszett. Létrejött egy olyan társadalom, amelyben véleményem szerint sok olyan dolog van, amit a konzervatívok elítélnek vagy amit siratnak. A konzervatívok gyakran mondják: „Ó, hát az emberek nem szülnek gyereket, nem házasodnak, nem járnak templomba, elidegenedtek, hajthatatlanok.” Ez igaz is, csak éppen részint annak a gazdaságnak az eredménye, amelyet a szociális és kereszténydemokrata modell eltörlése óta építettünk fel.
Sohrab Ahmari a Budapest Global Dialogue konferencián (Fotó: hirado.hu/Bereznay István)Ha valakinek három állása van – amik nem is biztosak, mint például az uberezés –, és nincs biztonság, nincs stabilitás, nincs egészségbiztosítása, és nincs nyugdíja, akkor nem fog kockázatot vállalni azzal, hogy családot alapít. Ezt sokan így gondolják. Tehát a kereszténydemokrácia és a szociáldemokrácia elvesztése Európában – és az Egyesült Államokban az a hasonló jelenség, amit „New Deal Order”-nek neveznek – egy olyan társadalmat hozott létre, amely sok szempontból bizonytalannak érzi magát. Bizonytalan, kiszámíthatatlan, nem biztonságos az emberek számára. És akkor azt mondják: „Nos, most már van egyéni választási lehetőséged. Van fogyasztói választási lehetőséged.” Igen, az emberek választási lehetőséget akarnak, de biztonságot is, vagy legalább némi stabilitást. Hogy biztonságosan mehessenek nyugdíjba, hogy ne menjenek csődbe, ha súlyosan megbetegszenek. Ezek valódi problémák, és szerintem a kereszténydemokrácia segíthet a megoldásukban. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a kereszténydemokráciát pontosan úgy kell visszaállítani, ahogy 60-70 évvel ezelőtt létezett. De az alapelv az kell legyen, hogy van egy állam, amely egyfajta bíróként működik a különböző erők között, és biztosítja, hogy verseny legyen közöttük, a tőke különböző szektorai között, de a tőke és a munkaerő, valamint a tőke és a civil társadalom között is, hogy legyen párbeszéd köztük, és végül mindannyian együttműködjenek a közös jó érdekében. Ez egy nagyon katolikus és nagyon kereszténydemokrata gondolat, ami korábban már meghozta a gyümölcsét. A középosztály legjobb időszaka Európában – a kommunista országok kivételével – a második világháború utáni három-négy évtized volt, amikor kereszténydemokrata és szociáldemokrata hegemónia volt, kapitalista piacgazdaságokkal. Erős szabályozással, erős szakszervezetekkel, egyfajta demokratikusabb beleszólással a vállalatok irányításába. Azóta viszont mind az Egyesült Államokban, mind Európában instabilitás uralkodik, és erre érkezett válaszreakcióként a populizmus. A populisták néhány intézkedése jó és üdvözlendő, például a bevándorlás kérdésében én is egyetértek velük. De gyakran még mindig – annak ellenére, hogy panaszkodnak a nagyvállalatokra és hasonló dolgokra – ragaszkodnak a Reagan- és Thatcher-féle neoliberális, libertárius mentalitáshoz. Például Nigel Farage is az Egyesült Királyságban: a gazdasági elképzelései mondhatni 1985-ig nyúlnak vissza. Szóval szerintem a kereszténydemokrata alternatíva jobb lenne, fontos tanulságokkal szolgálhat ma is. Nem szó szerint a múltbeli modell, hanem az az elv, ami őket vezérelte. Az a társadalmi elv, amelyben a gazdagok hatalma nem kerül teljesen felszámolásra – ez a marxista megközelítés –, hanem inkább más társadalmi erők ellensúlyozzák azt. Ezt nevezte XIII. Leó pápa a társadalmi test egyensúlyának. Nem arról van szó, hogy megpróbáljuk megszüntetni az összes egyenlőtlenséget, de nem lehetnek olyan hatalmas különbségek, hogy egy vezérigazgató fizetése ezerszerese legyen az átlagos munkavállalóénak. Az obszcén, ha a lakosság két százaléka ellenőrzi a vagyon negyven százalékát, ez mindenképp instabilitást eredményez. Nem lehet rávenni az embereket, hogy ezt elfogadják. A konzervatívok gyakran azt mondják, hogy csak erényesnek kell lenni, és templomba kell járni. Ez rendben is van, de az erényt nem lehet megenni.
Kiemelt kép: Sohrab Ahmari a Budapest Global Dialogue konferencián (Fotó: hirado.hu/Bereznay István)