Napra pontosan 35 évvel ezelőtt, 1991. február 15-én Visegrádon csúcstalálkozót tartott és megállapodást írt alá az együttműködésről a magyar miniszterelnök, valamint a lengyel és a csehszlovák köztársasági elnök. Ezzel útjára indult a Visegrádi Együttműködés. Az időközben Csehszlovákia szétválásával négytagúvá vált szövetség célja a gazdasági, diplomáciai és politikai érdekek közös képviselete. De ez ott, 35 évvel ezelőtt nem valami újnak a kezdete, sokkal inkább valami mindig is létező közös érdeknek az újrafelismerése volt.
Az együttműködés gyökerei 700 évvel korábbra, 1335-re nyúlnak vissza. A Magyar, a Lengyel és a Cseh Királyság az államalapítás után nagyon hasonló utat járt be. A környező birodalmak befolyásolási és beavatkozási kísérletei gyakorlatilag az önálló közép-európai államok létrejötte óta jelen voltak. A Visegrádi királytalálkozó pont azért került megszervezésre, hogy egy gazdasági-politikai szövetség jöjjön létre, amely kölcsönösen segíti egymást a környező nagyhatalmak birodalmi törekvései ellenében.
A Visegrádi találkozón részt vevő királyok: Károly Róbert, III. Kázmér és Luxemburgi János megértették, hogy a nagyhatalmak árnyékában csak akkor lehetnek sikeresek a közép-európai államok, ha egymással összefognak.
A szövetség 200 évig jól működött. Majd jött Mohács, a magyar, aztán Fehérhegy, a cseh függetlenség elvesztése, végül Lengyelország felosztása. A közép-európai államok fokozatosan elvesztették önállóságukat. Mindannyian a környező nagyhatalmak uralma alá kerültek. Közép-Európát a birodalmi érdekek mentén szétszabdalták.
Nekik ez a terület csak egy ütközőzóna, nyersanyag‑ és munkaerő‑tartalék, illetve stratégiai felvonulási terület volt, nem pedig önálló történelmi és politikai alany. Ennek ellenére Közép‑Európa a történelem során többször is abban az illúzióban ringatta magát, hogy majd a nagyhatalmak igazságot tesznek és ezzel valódi függetlenséghez juttatják a térséget. A gyakorlat azonban azt mutatta, hogy a birodalmak támogatása mindig a saját stratégiai érdekeikhez igazodott, nem pedig Közép‑Európa tartós szuverenitásához. Amint az erőegyensúly szempontjából már nem volt szükség a térség államainak támogatására, a segítség elapadt, a garanciák kiüresedtek, és a „védelmező” hatalmak készséggel alkut kötöttek Közép-Európa rovására. Így a régió újra meg újra azt tapasztalta, hogy szerepe nem más, mint csere‑tárgy a nagyhatalmi játszmákban, ideiglenes szövetséges, előretolt bástya vagy ütközőállam, de sohasem egyenrangú, saját jogán cselekvő történelmi szereplő. Így volt ez Trianonban, Jaltában, ’56-ban, ’68-ban és ’81-ben is.
1990-ben, hosszú évszázadok után a közép‑európai államok visszanyerték tényleges függetlenségüket. Nem véletlen, hogy egy évre rá újjáéledt a Visegrádi Együttműködés és persze az sem, hogy rögtön jelentős erők mozdultak meg a szövetség gyengítésére.
A Visegrádi Együttműködés nem egy kulturális egység. Bár vannak közös mintázataink, de azért elég különbözőek vagyunk. Mégis a saját döntés jogáért való küzdelem, ha úgy tetszik a közös szabadságküzdelem, mindannyiunkat összeköt. A Visegrádi Együttműködés nem egy politikai baráti kör, nem is egy szépen hangzó mítosz, hanem egész egyszerűen történelmi szükségszerűség. Ha meg akarjuk tartani a szabadságunkat, akkor szükségünk van egymásra.
Kiemelt kép: A visegrádi vár (Fotó: MTI/Máthé Zoltán)