Ahogy a Covid-járvány felgyorsította a digitális átállást, úgy gyorsítja fel Donald Trump második elnöksége a kollektív Nyugat és a BRICS, ezen belül Kína, közötti technológiai és gazdasági versengést. Az MSC tükröt tart a Nyugat elé, és a résztvevőknek nagyon nem tetszik az, amit látnak. A tükörképben ugyanis, mint cseppben a tenger, az elmúlt 25 év minden folyamata ott van. Amit látnak az egyáltalán nem váratlan és nem is új. A nyugati vezetők eddig meghozott, vagy éppen elhalasztott döntéseinek problémahalmazát látjuk, amit most egyszerre kéne megoldani. A szövetségi rendszer, energiaellátás, költségvetés, ipari-termelési bázis, demográfia és a védelmi képesség egyszerre kerül mérlegre. Nézzük sorjában! – írta Kiszelly Zoltán a Mozgástér blogon.
Az EU vezetői önhibájukból manőverezték lehetetlen helyzetbe a 450 milliós gazdasági integrációt. Iskolamesterként kérték számon a Globális Dél országain saját zöld és gender ideológiájukat, a támogatásokat ezek teljesítéséhez kötötték. Az USA korábban sem volt ennyire finnyás, de új globális fejlesztési támogatóként megjelent Kína, emellett több középhatalom is saját integrációs rendszere kiépítésébe kezdett. Utóbbiak nem ideológiát exportálnak, hanem pragmatikus módon keresnek új piacokat termékeiknek és regionális szövetségeseket ambícióikhoz. Brüsszel más utat jár: A háború finanszírozásával és a szankciókkal összeveszett Oroszországgal, Kínát „rendszerszintű fenyegetésnek” látja és 2030-ig ki akarja szorítani a kínai technológiát az 5G-hálózatokból. Trump Amerikájával is sikerült összeveszni, amit a sebtében elfogadott Mercosur- és India-megállapodás messze nem kompenzál. Európa megbízható szövetséges nélkül áll a geopolitikai és geoökonómiai viharban.
Az ipari forradalom óta csak az a nemzet, vagy gazdasági integráció sikeres, amely bőséges és olcsó energiára támaszkodhat. Európa szerencsés volt, mert a 20. század elejéig azzal a szénnel fűtötte iparát és közlekedését, amely minden nagyobb országban elérhető volt. Az olajkorszak végén a szovjet, majd orosz fosszilis energia hajtotta Nyugat-Európa iparát, ez volt az üzleti modell alapja és a nagy profit forrása. A mérnökök tudják, hogy csak akkor szabad az egyik energiafajtáról leválni, ha már elérhető az azonos értékű alternatíva. A politikusok nem hallgattak a mérnökökre, a zöld ideológia jegyében úgy kapcsolták le a németek az atomerőműveket és büntetik a fosszilis energiát, hogy a megcélzott hidrogénalapú gazdaság még nem kiforrott. Európa a szemünk láttára veszíti el ipari-termelési bázisát. Az energiaintenzív termelést a cégek feladják, vagy más földrészre helyezik át, ami által a beszállítói láncok hosszabbak, sérülékenyebbek és költségesebbek lesznek. A 21. század kulcsiparágainak számító elektromos autózás, robotika, felhő alapú gazdaság és kvantum számítástechnika mind energiaigényes ágazatok, megfelelő energia nélkül csak tovább nő az EU lemaradása. Kína és az USA önellátó energiából, Európa pedig szó szerint két szék között a pad alá esett.
Európa a leggazdagabb kontinens. Ami ötszáz évig igaz volt, ma már csak feltételesen az. Az EU a millennium idején a globális GDP 25-30 százalékát adta, ami napjainkra 15 százalékra csökkent és ha a fent említett pontokban nem történik mihamarabb változás, a töpörödés tovább folytatódik. Angela Merkel idejekorán figyelmeztetett: Európában lakik a Föld népességének 5,5 százaléka, itt termelik meg a GDP 15 százalékát és itt költik el a világ jóléti kiadásainak felét. A legtöbb európai ország már nem tudja az öregedő társadalom és az elért jóléti szint fenntartásának költségeit kitermelni. Olaszország a Covid alatt jutott technikai államcsődbe, amikor a 8 százalékra ugró állampapírkamatot nem tudták fizetni és a központi banknak kellett Rómát lélegeztető gépre tennie. Idén Franciaország juthat hasonló helyzetbe. Amit nyugaton látunk, már régen hitelből van finanszírozva. Németországban attól félnek, hogy ha „ilyen tempóban adósodnak el, akkor tíz év múlva oda jutnak, mint ma Francia- és Olaszország”. Nagy-Britannia és az USA államháztartása sincsen fényesebb helyzetben. Az öregedő társadalom költségei mellett az energiatermelés átállítása, az államadósság finanszírozása, a lepukkant infrastruktúra fejlesztése, a digitalizáció, a nagyvárosi megfizethető lakhatás biztosítása és a haderőreform költségeit is fizetni kéne. Ezekre rakódik az ukrajnai háború költsége, amit Brüsszelből már eddig is 200 milliárd euró hadikölcsönnel finanszíroztak, amihez most még (tíz évre vetítve) egy 800 milliárdos „Ukrán Jóléti Terv” és 700 milliárdos fegyvervásárlás társulna.
Itt jutunk el az idei MSC fő témájához, az EU Macron francia elnök által már 2017-ben szorgalmazott „stratégiai autonómiájához”. A bankkártyás fizetés, számítástechnikai operációs rendszerek és okos alkalmazások, streaming szolgáltatások, LNG- és fegyvervásárlás többsége amerikai cégek közreműködésével zajlik Európában és ami aggasztó: a legtöbbre nincsen hasonlóan megbízható és ennyire elterjedt európai alternatíva. Münchenben újra nekifutnak a közös európai fegyverprojekteknek, ám ugyanazok a feszültségek jelentkeznek, mint az elmúlt húsz évben: minden nagyobb európai fegyvergyártó ország ragaszkodik ahhoz, hogy nála gyártsák a legmodernebb fegyvereket. A hatodik generációs német-francia közös harci gép (FCAS) helyett most az amerikai F-35 vadászgép mellett egy német-svéd terv körvonalazódik. A francia-német közös tank (MGCS) helyett a német Leopard 2A8 és KF-51, valamint a francia Leclerc MBT gurul le nemsokára a gyártósorokról. A német-francia tandem már nem egy irányba teker.
A politikusok sokat fognak ezen a hétvégén a NATO „európaizálásáról” beszélni, ami nem az „európai NATO”, hanem egy, az USA-val szemmagasságba kerülő európai védelmi képesség szinonimája (lenne). A NATO-főtitkár szerint az amerikai képességek kiváltásához az európai országoknak GDP-jük tíz százalékát kéne védelemre fordítani. Jobb híján hitelből. A Lisszaboni szerződés 42.7 pontja lehetőséget ad a tagországok közötti mélyebb védelmi együttműködésre, amit immáron egy űrtechnológiai és védelmi uniós biztos koordinál.
A háborúpárti kormányok ezen is túlmennének és arra hivatkozva, hogy szerintük „Oroszország legkésőbb 2030-ban megtámadja az egyik uniós tagországot”, militarizálnák az EU-t, vagyis a gazdasági integráció mintájára erősítenék a katonai integrációt. Manfed Weber az EPP zágrábi értekezletén megadta a menetirányt: „álmaiban a tagországok katonái európai zászlók alatt masírozzanak Ukrajnába”. A Tisza Párt európai anyapártja által irányított országokban sorra vezetik vissza a sorkötelezettséget és a jóléti kiadások rovására növelik az ukrán háborúba öntött hadikölcsönök és védelmi kiadások mértékét.
Az uniós döntéshozók és a háborúpárti kormányok a háborút használnák fel az integráció elmélyítésére, az újabb hadikölcsönök „közös adósságát” egyre több „közös és közvetlen” bevételből akarják visszafizetni. Az EU militarizálásával több ilyen közös hadikölcsönt kellene felvenni. Az ukrajnai háború eddigi négy évének tapasztalata alapján a brüsszeli politika nem egy átgondolt újraiparosításon, energetikai forradalmon és a 21. század kulcstechnológiái terén tapasztalt lemaradás ledolgozásán dolgozik, hanem a következő időszak „megnyerésén”. Építkezés helyett tűzoltást látunk. Amikor a Münchenben elhangzó politikusi beszédeket hallgatjuk, tegyük hozzá a legfontosabb házi feladatoknak a cikk első felében azonosított sorát és ezen a prizmán keresztül vizsgáljuk a magasztos célok teljesülésének esélyeit. Ha így teszünk, rögtön megértjük, hogy miért nem veszik komolyan Washingtonban, Moszkvában és Pekingben az EU mostani vezetőit.
Kiemelt kép: Johann Wadephul német külügyminiszter, Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, Markus Söder bajor miniszterelnök és Mark Rutte NATO-főtitkár sajtótájékoztatót tart a 62. nemzetközi biztonságpolitikai konferencián Münchenben 2026. február 13-én. Az idei fórumot február 13-15. között rendezik a bajor fővárosban (Fotó: MTI/EPA/Ronald Wittek)