Megmentett-e Gerhard Schmidhuber 70 ezer főnyi üldözött magyar zsidót 1945 januárjában Budapesten?
A választ az inkriminált ügy ágense adta meg bő évtizede. Ez pedig az alábbiak szerint így szól:
A gettómentés az ügy jelenlegi állása szerint valóban nem bizonyított tény, hanem következtetésekre alapozott hipotézis. Az eredeti cikkemben azt írtam – Karsai kritikájával egybecsengően -, hogy a gettó teljes megsemmisítésére az SS- rendőröknek és a nyilasoknak nem volt már lehetőségük akkor, amikor Schmidhuber, Szalai [nyilas rendőrségi összekötő] és Lucska [VII. kerületi nyilas vezető] találkozása megtörtént. Az azonban, hogy néhány száz vagy akár ezer embert legyilkoljanak, nem volt kizárható. […] A gettó és az embermentés története még ma sem teljesen feltárt, és lehet, hogy soha nem tudjuk meg a teljes igazságot. Schmidhuber személye azonban emlékezetpolitikailag kiváló lehetőség volna arra, hogy a jelenleg megosztott emlékezés helyett valamilyen konszenzus alakulhasson ki. (Ungváry Krisztián: A konszenzus lehetősége, in: Népszabadság, 2015. február 6., 10.o.)
Az ostrom után (MTI)
De miféle „megosztott emlékezés”? És miféle „konszenzus”? És kinek az „emlékezetpolitikája”?
Mielőtt azonban ezekkel foglalkoznánk, egy pillanatra még foglaljuk össze a fenti idézetet.
Tehát: NEM Schmidhuber nevéhez fűződik a gettó 70 ezer túlélőjének megmentése. Pont. De az is biztos, hogy vélhetően közreműködött abban. Többek között Sipos Péter húsz éve (Egy legenda újrafelfedezése, in: Historia 2006/3.sz., 33.o.), Szekeres József pedig csaknem harminc évvel ezelőtt (A pesti gettók 1945 januári megmentése, Budapest Főváros Levéltára, 1997., 117-118.o.) már felhívták a figyelmet arra, hogy Schmidhuber az ügyben Pfeffer-Wildenbruch Waffen-SS tábornokkal, a német parancsnokkal egyeztetve járt el. Hogy miért? Mert utóbbi az elöljárója volt, Schmidhuber ilyen súlyú döntést nyilván nem hozhatott meg… Pfeffer-Wildenbruch pedig még magasabb szintről kapott erre nézve utasítást. Mindkét előbb említett szerző egészen Himmlerig, az SS fővezéréig vezeti vissza ezt a taktikát. Szekeres „A pesti gettók 1945 januári megmentése” című kötetében így fogalmaz: „A pesti gettók tehát Himmler és a környezetében lévő »mérsékeltebb« SS vezetők, mint Schellenberg, Wolff, Becher és mások túlélési taktikájának következtében a német-nyilas hatalmi szóval végrehajtandó intézményes elpusztítástól megmenekültek, de a bennük lévő 120 ezernél is nagyobb számú üldözött élete egyáltalában nem volt biztonságban.” (100.o.) A megmaradt magyar zsidókat ugyanis Himmlerék először tárgyalási alapnak szánták, később pedig életbenhagyásukat „jópontnak” gondolták nyugati tárgyalófeleikkel elkönyveltetni.
Izgalmas kérdés, hogy a fenti taktikai megfontolásokkal nem törődő németeknek és nyilasoknak volt-e lehetősége még január 15-én a pesti gettó ellen a Royal Szállónál az Erzsébet körúton több száz fegyverest összevonni. Többek között félezer (!) harcost a Feldherrnhalle hadosztályból – ahogyan az a korabeli szóbeszédek szerint lett volna. Mindezt úgy, hogy a Rákóczi úttól északra ívben a Nagykörúton a Dunáig bekanyarodó védelmi szakaszt tartó Schmidhuber-csoport harcoló állománya január 14-én 920 főre esett vissza… (Szekeres, i.m., 113.o.) Ungváry – aki szerint a teljes pesti oldal parancsnoka volt Schmidhuber – adatai szerint pedig január 14-én a Feldherrnhalle hadosztály létszáma az annak alárendelt magyar alakulatokkal együtt (!) 865 fő volt. (Budapest ostroma, 5. kiadás, 124.o.).
Nos, annyi bizonyos, hogy a nyilasok és a németek egyes elvakult, vadállati vezetőihez kapcsolódóan már december végétől fel-felröppentek a nagy gettó likvidálását (vagyis a bennük levők kiírtását) szolgáló tervek. De hogy az idő előrehaladtával ezek a tervek mennyire voltak valóságosak, az a fentiek tekintetében kérdéses. Az ominózus napon, január 15-én pedig talán még kevésbé lehetett valóságos egy ilyen terv kivitelezése – három nappal a pesti harcok befejeződése előtt!
Január 10-én például a XIV. pártkerület pártszolgálatos nyilasai már részben elszéledtek, részben pedig „visszavonultak” a Dohány utca és a Szövetség utca sarkán egy bútorraktárba, majd két nap múlva a Dohány utca 5. sz. alatti szenes- és fáspincébe. A zuglói nyilasok fő foglalatossága ezekben a napokban a rablott értékek mentése volt. A Royal-házi nyilasok, vagyis a VII. kerületiek közül is volt, aki a „visszavonulással” foglalkozott: a kerület egyik körzetének vezetője, Bányász József például január 13-án az Andrássy út 60. „átköltöztetésével” volt megbízva a Városház utca 14. sz. alá. Róla azt mondta az egyik tanú népbírósági perében: „Hallomásból tudom, hogy Bányász szerint őreá volt bízva a gettónak kellő időben való végső elintézése, mint kerületi körzetvezetőre.” Egy néhány háztömböt jelentő kis körzet vezetőjére bíztak volna egy ilyen nagy feladatot? Mindez inkább a korábbi vérengzések, a felsejlő, még lehetséges gyilkoságok, a széteső nyilas apparátus, a visszavonuló német erők káoszában terjedő rémhírek közé tartozhatott. Illetve a nyilasok „házon belüli” dicsekvéséhez. Persze egy-egy, akár több tucat áldozatot követelő akció nem volt kizárható a harcokból még hátralevő másfél napban sem. De nem is mondhatjuk valószínűnek, hiszen január 16-án estére a szovjetek már elérték a gettó külső falát, január 17-én pedig már magában a gettóban folytak a harcok.
Ennél a pontnál zárjuk is le a történelmi események felfejtését és térjünk vissza az Ungváry-féle „emlékezetpolitikára”. Ha egy pillanatra józanul gondolkozunk, akkor nyilvánvaló, hogy aki kitörés-túrára megy, az nem fog átváltani kizárólag az Ungváry-féle, szoftmarketing „emlékfutásra”. Kissé frivol hasonlattal: a két dolog úgy viszonyul egymáshoz, mint a sör és az alkoholmentes sör. A „megosztott emlékezés” nem megosztott. A kitörés-túra igenis a szélsőséges eszmék pillanatnyi rehabilitálása; a nagy nemzetiszocialista kísérlet álságos mítoszának borzongató átélése. A „XX. század mítosza” még akkor is a náci ideológus Rosenberg nevéhez kapcsolódik, ha a kitörés résztvevői többségében sorállományúak voltak, akik nem találták a kiutat katonai esküjük és a szovjetek jelentette fenyegetés árnyékában. Ma egy csomó ember ezt át sem gondolja, és nekik csak arról szól, hogy tiltakozni lehet a világ jelenlegi állapota ellen, s mivel ha nem is illegális, de semmiképpen sem „mainstream”, ezért a tiltott gyümölcs romantikája is társul a világ elleni dac kifejezése mellé. Mindennel együtt egy rossz emlékezetű eseménysorozat hamis jelképe a kitörés-túra.
Hogy a német-kultuszt és a Reich-nosztalgiát ennek egy „light”, amolyan mindenmentes változata – a Schmidhuber-emlékfutás – is kifejezi? Ez bizony tény. Igaz, dacot itt is lehet találni: az „én jobban tudom, hogy kire kell emlékezni mint a Fidesz” alapállását. Meg hát Schmidhuber nem afféle földszagú, provinciális magyar akárki, hanem igazi Panzergeneral! Egy européer figura a kisszerű magyar szereplők között!
Mi sem lehetne nagyobb tévedés. Az igaz, hogy katonatisztnek, parancsnoknak nem volt rossz. S néha talán a lelkiismerete is megszólalt – ugyanis mégiscsak egy gyilkos, totalitárius diktatúrában teljesített szolgálatot. Hozzájárulhatott a gettó megmentéséhez? Egy adott pillanatban igen. De rajta kívül még számosan járultak hozzá a gettó megmeneküléséhez. Végső soron németek is – de Wallenbergen és néhány külföldi diplomatán kívül elsősorban magyarok, mégpedig köztük is legfőképpen a magyar zsidók, akiknek bátor tevékenysége egy igazi hőseposz. A gettó megmentése ugyanis nem egy pillanatnyi döntés műve volt, hanem sok-sok végigküzdött napé.
Schmidhuber a német emlékezetpolitikában talán elmegy. Ezt döntsék el a németek. Én azonban hadd tekintsek rá magyar szempontból, s ebből a szemszögből Schmidhuber nem más, mint egy idegen, hazánkkal és nemzetünkkel szemben ellenséges nagyhatalom megszálló erőinek egyik vezetője.
A kiemelt kép forrása: MTI