Voith Ágiról a szakmában úgy tartották: nem egyszerűen színész volt, hanem jelenség. Olyan művész, akinek élete – saját szavaival – „valóságos történelemkönyv”. A Kossuth Rádiónak utoljára adott mélyinterjújában azonban nem legendát épített magának, hanem emlékezett: őszintén, öniróniával, néha fájdalommal és sokszor nevetéssel. „Pesszimista ember vagyok egyébként, csak mindig igyekszem túltenni magam a problémákon, és azért úgy tűnök, mint aki rettentően vidám, de nem vagyok én egy vidám ember” – osztotta meg életfilozófiáját.

Gyerekkorának képei filmszerűen elevenedtek meg a beszélgetésben: a Bartók Béla úti családi otthon, ahol felcseperedett, a katonatiszt édesapja, és mindenekelőtt az édesanyja, Mészáros Ági kétszeres Kossuth-díjas színművész. Az anya, aki árva gyermekként nőtt fel, és akiből „a sors csinált színésznőt” – Voith Ági számára örök mérce maradt.

Az adás egyik legmegrázóbb része az 1956 utáni időszak felidézése. „A királynőt ledobták a trónról” – mondta édesanyjáról, aki elsőként jelentette ki nyilvánosan: amíg az orosz csapatok Magyarországon vannak, nem lép színpadra. A tizenkét éves Voith Ági írta le nagy betűkkel azt a beszédet, amely a Parlamentben elhangzott tőle.

„Egy hegyi patak tisztasága volt benne” – mondta édesanyjáról, és hozzátette: magát egészen más alkatúnak tartja. „Sose voltam szép nő, inkább egy vagány csaj voltam” – jegyezte meg. Ez a karakteresség végigkísérte pályáját: a főiskolai felvételit, ahol 18 tanárból 17 igent mondott rá, a József Attila Színház „száműzetésnek” tűnő kezdetét, és azt az elszántságot, amellyel egy könnyű zenés szerepet is Lady Macbeth komolyságával játszott el. Felidézte annak történetét is, hogyan született a Jamaicai trombitás című slágere. Szerinte a dal sikerét annak az energiának köszönheti, amely gyerekkora óta kísérte: „Van, amikor három méter a hatósugarad, és van, amikor ötszáz. És ezt érzed.”

 A beszélgetés végére kirajzolódik Voith Ági ars poeticája is. Úgy fogalmazott a színház nála nem szakma, hanem kétpólusú kapcsolat: színpad és közönség egymás nélkül nem léteznek. „Én játszani szeretek. Nem katona vagyok, nem felhúzott bábu. A játék tartja életben a színészt, és akit egyszer megfertőz a színház, az visszajár” – hangsúlyozta.

A teljes beszélgetés újrahallgatható a Kossuth Rádió Médiaklikk-oldalán.

 Fotó: MTVA/Zih Zsolt