Advent negyedik vasárnapja. A koszorú teljes díszben áll. Ma meggyújtjuk az utolsó gyertyát is. A hagyomány szerint ez a szeretet gyertyája. De ne tévesszük össze ezt a szeretetet a romantikus filmek érzelgősségével vagy a szeretet ünnepe marketingjelszavaival. Ez a szeretet: fegyelem és figyelem. Ez a szeretet: jelenlét. Ez a szeretet nem azt kérdezi, hogy vagyok, hanem azt, hogy mit kell megtennem akkor is, amikor épp nem esik jól. Amikor a gyerek beteg éjszaka, amikor az idős szülő elfelejtette, hogy már megkérdezte. Amikor a közösség szolgálata áldozatot kíván.

Nézzünk a négy lángra. Az első gyertya a magányos virrasztás volt. A második az iránytű. A harmadik a közösség megszületése. A negyedik lánggal a kör bezárul, és a koszorú teljes értelmet nyer. A négy gyertya együtt már nem csak világít: a négy gyertya együtt őrtűz.

A téli éjszaka sötétjében az őrtüzet azok rakják, akik tudják: van mit védeni, és van kire várni. Ez a tűz jelöli ki a határt a kint és a bent, a vadon káosza és az otthon rendje között.

Nem azért állunk mellette, mert félünk a sötéttől. A félelem reszket, a remény viszont vigyázóan áll. Az őrtűz nem magányos láng. Más őrtüzekkel felelget. A hegytetőkről válaszolnak egymásnak a lángok, így rajzolódik egybe a táj, így marad egyben a közösség. A nemzet őrtüzei beszélgetnek: lángnyelvük átível völgyeken, hegyláncokon, határokon.

Azért állunk itt, mert őrizzük a helyet a Megérkezőnek. Ez a szeretet természete: őrizni a másik helyét akkor is, amíg ő nincs ott. Fenntartani a hiányát, tisztán tartani az érkezését. Így őriz helyet az apa az asztalnál, az anya az imában, így őriz helyet egy nemzet azoknak, akik még meg sem születtek.
A 21. századi világ azt harsogja: minden azonnal a tiéd lehet. Ha sötét van, kapcsolj villanyt. Ha csend van, csinálj zajt. Az őrtűz melletti virrasztás azonban türelemre tanít.

Arra, hogy az időt nem sürgetni kell, hanem betölteni. Az őrt álló katona, az imádkozó szerzetes, a gyermekét váró édesanya, az őrtűz mellett lángmesét bámuló kisfiú tudja ezt. Hogy az ember feladata nem a hajnal csinálása – az úgyis jön. Az ember feladata: nem aludni el előtte. Ébren maradni. Készenlétben.
Tudjuk, hogy a legsötétebb óra mindig a hajnal előtti. De tudjuk azt is – és ez a mi bizonyosságunk –, hogy bármilyen sötét az éjszaka, eljő majd a pirkadat. Ez nem esélylatolgatás. Ez törvényszerűség.

Aki az őrtűz mellett áll, az már látja a lelki szemeivel a Napot, akkor is, amikor a horizont még fekete. A mi kultúránk, a magyar keresztény hagyományunk ilyen őrtüzekből áll össze. Minden versünk, minden imánk, minden megőrzött szokásunk egy-egy hasábfa ezen a tűzön, hogy ki ne aludjon a láng, mire a Gazda megérkezik. Négy gyertya ég. A fényük most a legerősebb.

Nemcsak önmagukat világítják meg, hanem egymást is. És ebben a közös fényben kirajzolódik az arcunk. Már nem vagyunk idegenek. Akik együtt virrasztották át az éjszakát, azok reggelre bajtársakká válnak.

A karácsony titka ez: Isten úgy döntött, hogy nem hagy minket egyedül a sötétben, hanem közénk telepszik az őrtűz mellé. Ő maga lesz a Tűz. A várakozás ideje lejárt. A felkészülés ideje véget ért. Évezredes bizonyosságot élünk meg újra: nem hiába vártunk. Valaki jár a fák hegyén. A Fény most születik meg – közöttünk, köztünk, értünk.

Áldott, békés karácsonyt kívánok mindenkinek!

Kiemelt kép forrása: Shutterstock