Advent harmadik vasárnapja. Meggyújtjuk az öröm gyertyáját. Az örömről is nehéz ma már a félreértés kockázata nélkül beszélni. A fogyasztásra kondicionált világunkban a 21. század embere összekeveri az örömöt a szórakozással. A szórakozás zajos, a külvilágból jön, ingerek kellenek hozzá, és gyorsan elillan. Az anyanyelvünk itt is segítségünkre siet megérteni a lényeget. A „szórakozás” szavunk ugyanis a magyar nyelvújítás terméke, a régi „szór” igéből (ami azt jelenti, hogy eloszlat, szétterít) keletkezett a visszaható képzővel, és a német sich zerstreuen (szétszórja magát, azaz felfrissül, kikapcsolódik) egyfajta fordítása; alapjelentése a figyelem szétszóródása, a gondoktól való eltávolodás. Szétszórjuk a figyelmet, szétszórjuk a lelket.

Az adventi öröm más. Ez nem szétszór, hanem összegyűjt. Nem hangos nevetés, nem a pillanatnyi siker mámora. Ez az öröm: belső klíma. Egyfajta csendes hangoltság, amely akkor is ott parázslik a mélyben, amikor a felszínen viharok dúlnak. Ez a kitartók, az építők viszonyulása a világhoz.

Három gyertya ég már. A hit, a remény és most az öröm fénye. Ha egy láng a virrasztás, két láng az irány, akkor három láng már a közösség. Az a pont, ahol a magány és a párbeszéd után megszületik a befogadás. Az a kör, amelyben megoszthatóvá válik a fény.

Az öröm ott születik, ahol a másik ember boldogsága fontosabbá válik a sajátunknál. Ahol a szeretet cselekvővé válik. Ez az öröm olyan, hogy minél többet adunk belőle, annál több lesz nekünk is. Ez a közösségépítés titka. Egy nemzetet, egy hazát sem lehet csak összeszorított fogakkal, kötelességtudatból építeni. Kell hozzá a derű, az örömmel végzett szolgálat. A mogorva közösség törékeny. Az az igazán erős nemzet, amelyik a nehézségek közepette is tud együtt örülni annak, hogy egyáltalán vagyunk.

Márai Sándor így írta át Wittgenstein egyik legmélyebb filozófiai tételét: „Nem az a csoda, hogy Magyarország olyan, amilyen; az a csoda, hogy van”. Az eredeti így hangzik: „Nem az a misztikum, hogy milyen a világ, hanem az, hogy van.” Számunkra ma ez a két állítás egyszerre igaz. És ez az öröm lényege is: rácsodálkozni arra, hogy létezünk. Erről szól az Advent. Ez a várakozás gyümölcse. A hit és a remény által előkészített lélekben születik meg. Nem külső körülményektől függ, hanem belső bizonyosságtól. „Örüljetek az Úrban mindenkor” – írja Pál apostol. Nem a helyzetünkben, nem a gazdasági mutatókban találjuk ezt az örömöt, hanem az Úrban. Ez az öröm, amely függetlenedik a világtól, mégsem válik közömbössé iránta.

A sötétségben gyullad fel a fény, a csendben szólal meg az ének, a várakozásban születik meg a jelenlét. Ez az öröm nem tagadja a világ sötétségét – nem naiv optimizmus –, de nem is adja meg magát neki. Hanem felfénylik benne.

Nem követel figyelmet, mégis megváltoztatja a teret. Sokszor észre sem vesszük azonnal, csak később jövünk rá: könnyebb lett a szívünk, tisztább a tekintetünk, reménytelibb a szavunk.

És talán ez Advent harmadik vasárnapjának leglényegesebb üzenete: hogy az öröm gyakran ott születik, ahol nem is keressük. Egy jó szóban, egy felénk nyújtott kézben, a másik ember figyelmében. A hétköznapok apró, törékeny pillanataiban, amelyeket ha nem kapkodunk, ha nem a híreket pörgetjük, észre lehet venni.

A harmadik láng azt üzeni: már több a fény, mint az árnyék. És lehet, hogy a fény nem mindig nagy, nem borít el mindent, mint egy karácsonyi izzósor – de mindig elég. Elég ahhoz, hogy ne tévedjünk el. Elég ahhoz, hogy meglássuk egymást. Elég ahhoz, hogy a világ sötétebb sarkait is kicsit otthonosabbá tegyük.

Három gyertya. Három láng. A közösség fénye, amely már majdnem teljes. Még egy vasárnap, még egy láng hiányzik. Az, amikor a kör végleg bezárul, és befogadjuk azt, Akit várunk. Amikor a mi fényünk találkozik az Ő fényével. Amikor kiderül, hogy amit mi gyújtottunk, valójában csak tükrözte azt, amit Ő hoz. A közösség Vele lesz teljes. Addig várunk. Örömmel várunk. Mert tudjuk: aki jön, már majdnem itt van.

A kiemelt kép illusztráció (Fotó: Shutterstock)