Jeney Erzsébet a műsorban elmondta: 1988-ban léptem át a Rádió varázslatos küszöbét és tényleg azóta is csak a legszebb emlékeimet tudom felidézni az intézményben eltöltött éveimről. Ez számomra olyan volt, mintha egy szentélybe léptem volna be, minden egyes alkalommal, csodálattal néztem az ott dolgozókat, csodálattal néztem a vendégeket. A hírességeket, rajongva csodált művészeket, akik átlépték a Bródy Sándor u. 5-7. küszöbét. Mindenkitől lehetett tanulni, és kellett is tanulni. A mi generációnk, még olyan rádiós generáció volt, amely boldogan leste el a szakma műhelytitkait az idősebbektől, az előttünk járóktól, ők pedig olyanok voltak, akik boldogan osztották meg a tudásukat. Hálát adok az Istennek, hogy a Magyar Rádióban tölthettem a legszebb aktív éveimet.

– Nemcsak zenei szerkesztőként dolgoztál. Most a Duna Médiaszolgáltató Zrt. munkatársa vagy, de sosem felejtem el, hogy egyszer sétáltam a Szent István körúton, és a Vígszínház egyik hatalmas plakátján láttam, hogy zenei szerkesztő: Jeney Erzsébet. Te nem csak rádióztál ezek szerint?

– Abban az időben gyakorlatilag mi minden adóra dolgoztunk, a Kossuth és Petőfi összes műsorához szállítottuk a zenéket.. A Bartók egy más világ volt. Én elsősorban könnyűzenei szerkesztő voltam, és hozzánk tartozott minden egyéb is. Népzene, filmzene, mikor, mire volt szükség a magazinműsorokban. Gyakorlatilag egy széles adatbázist, teljes zenei könyvtárt kellett a fejünkben hordanunk. Mivel rengeteg műsorban dolgoztam, színházi emberekkel is találkoztam, rendezőkkel, színészekkel. Gondolom, hogy innen jöhetett a kezdeményezés részükről, hogy amikor egy darabban gondolkodtak, és kerestek egy zenei szerkesztőt, akkor felhívtak engem. Ez például egyik este úgy zajlott, hogy ültünk Solymáron, vacsoráztunk és megszólalt a telefon: – Erzsi? (Ismerős volt a hang, de ilyen rövid megszólalásból nehéz azonnal beazonosítani, hogy ki az, aki így köszönt.) Mondtam, hogy igen. – Kern vagyok. A József Attila színházban lesz egy darabom, Spencer a címe, elvállalná a zenei szerkesztését? Mondtam, persze, nagyon szívesen, küldjék el a forgatókönyvet, megcsináljuk. Nagy élmény volt ez a munka, a rendezővel, Tordy Gézával való együttműködés. Rengeteget tanultam a színházi emberektől. De ahhoz, hogy tanulni lehessen, kell, hogy az emberben legyen egyfajta alázat is. Ha csökönyösen ragaszkodunk a kis sztereotípiáinkhoz, reflexeinkhez, amelyek a fejünkben vannak, akkor nem tudunk előbbre lépni. Van egy pont, amikor ezeket el kell engedni és figyelni azt, hogy milyen impulzusok jönnek a környezetünkből. Ezekből, a rendezőktől, színészektől érkező visszajelzésből, az ember, tanul. A következő produkcióban már nyilván ezzel a tudással fölvértezve dolgozik az ember, még sikeresebben. Az Össztánc a Vígszínházban például életem egyik legnagyobb élménye. Ez a Vígszínház felújítása után, ha jól emlékszem 1994 őszén volt, amikor újra megnyitotta kapuit a teátrum, és előtte Marton igazgató úr körbevezetett engem az épületben, olyan helyeket is megmutatott a színházban, ahová egyszerű színházlátogató emberek nem jutnak el. Felejthetetlen élmény volt. Arra felkészülni azonban nem volt egyszerű. Nyilván a hallgatók között vannak olyanok, akik látták ezt a darabot, mert nagyon sokáig ment. A XX. századi magyar történelmet mutatta be, de csak zenében és táncban. Egy szó sem hangzott el a színpadon. Komoly feladat volt olyan zenéket kiválogatni, amelyek egy adott történelmi kort azonnal előhívnak a néző fejéből. És nem csak a magyarokéból, hanem a külföldiekéből is, hiszen sok külföldi jött a Vígszínházba épp azért, mert itt nem volt magyar szöveg. Könnyen lehetett dekódolni ezt a darabot.

– Arra emlékszel, amikor 1988-ban beléptél a Magyar Rádióba, a Bródy Sándor utcán keresztül a Pagodán át a stúdiókig?

– Igen, rettenetesen izgultam. Most, ahogy mondtad, az az érzet is előjött bennem, hogy mennyire dobogott a szívem, amikor beléptem egy stúdióba. Most is végigfutott rajtam ez a leírhatatlan érzés. Igazi varázslat volt minden élő adás. Persze féltem, nehogy valamit rosszul csináljak, ugyanakkor mindenkinek segíteni akartam, hisz a stúdiómunka csapatjáték.  Ha bárki szólt, hogy egy kávéra lenne szüksége a vendégnek, én azonnal rohantam és hoztam. Ha zenei felvételre volt szükség, ugyanúgy szaladtam, hoztam a szalagtárból. Ennek következtében a Bródy Sándor utcai épületnek minden szegletét igen jól ismertem. Tudtam, hogy lehet hajnalban bemenni a Szalagtárba, hogy lehet átvetődni a kiadópulton, hol van a kis kazettában a kulcs elrejtve… Nekem tényleg a második otthonom volt a Magyar Rádió. Rajongva szerettem rádiózni és alig vártam, hogy beléphessek a stúdiók világába. Mindig nagy kedvvel mentem a munkahelyemre, igaz a hajnali 3 órás felkelések nem mentek könnyen.

– Az, hogy tudtuk, hol van a kulcs, ez nagyon fontos része volt az életünknek. Hajnalban, ha jól emlékszem, a Reggeli Krónika hajnali ötkor indult, akkor tényleg nem volt bent olyan háttérdolgozó, aki segített volna ezekben. Mindenhez értenünk kellett, mindent tudnunk kellett. Ráadásul forgatóként kezdtétek, amikor a zenei szerkesztőknek hoztátok a pici tekercseket és feldobtátok a nagy stúdiómagnóra, amely akkor asztalnyi méretű volt.

– Igen, a Reggeli Krónikákban milliószor adódott olyan helyzet, hogy jött hirtelen egy interjú, pl. egy frissen megjelent színészlexikonról, amit az előzetes megbeszéléseken, egyeztetéseken nem mondtak nekem. Láttam, hogy Tolnay Klári fog beszélni… Tudtam, hogy Tolnay Klárihoz illik egy szép dal, a Boldogság című, amelyben arról énekel, hogy az a nagy siker, amikor felmegy a függöny és az egész közönség tapsol. Gondoltam, ide ez kell. Ilyenkor mit csinál az ember? Rohan föl a szalagtárba és ötperce van arra, hogy ezt a felvételt előássa, lehozza, felrakja és adásba készítse.  Igazi kihívás!

– Emlékszem, hogy a teljesen kihalt hajnali folyosókon szaladgáltál zenékért, így van, ahogy mondod!

– Tényleg így volt, rohangáltunk és ez szó szerint versenyfutás volt az idővel. Tudtad, hogy az adott zeneszámnak mikor kell pontosan elhangoznia adásban, és addigra vissza kellett vele érnünk a stúdióba.

– A zenei szerkesztés, mint műfaj, valahogy megváltozott az idők során egy kicsit, ha a jelenről beszélünk. Vannak bizonyos fajta munkakörök (a bemondó ilyen, vagy a zenei szerkesztő), ahol kevesebben vagytok, más típusú munkát végeztek. Megváltozott a világ. De mégis hogyan változott meg mára ez a világ?

– Követve a nagyvilágban meglévő trendeket, a rádiós szerkesztők munkája is megváltozott – a tiétek, újságíróké is, nem csak a miénk. Azzal, hogy az adáslebonyolítás komputeres adáslebonyolítássá változott át, gyakorlatilag a szerkesztői munka is kénytelen-kelletlen megváltozott. Már nincsenek szalagok, lemezek, amelyekről a felvételeket beforgattuk, a legtöbbet azonban szerencsére már digitalizálták. Nagyon hiányzik ez az érzet, amikor megfogsz egy szalagot, felteszed, a szagok, az illatok, hogy beállsz vele, hogy kiadod a kulcsot… Ki tudja ezt már a mai fiatalok között, hogy mi volt az, hogy kiadtuk a kulcsot?

– Hogy adásba engedtük a szalagot…

– Így van. Az a magnó ettől a pillanattól élt, onnan kezdve bármit megnyomtunk, az már ment adásba. Ezek hozzátartoztak az élőzésnek a hihetetlen izgalmához. Nyilván sokkal több hiba lehetőség is volt ennél a fajta adáslebonyolításnál, de nagy élmény volt. Most a gépi adáslebonyolításnál a zenei szerkesztő feladatát nagyban segíti a Selector, amelynek a legfontosabb feladata az, hogy összeállítsa az adásmenetet. Egy olyan szoftver, amelyikben különböző könyvtárakba rendezve millióféle zenei felvétel van, nyilván adóspecifikusan. A Petőfin, a Bartókon a profilhoz illő zenék vannak.  A zenei szerkesztő tölti föl a zenei könyvtárat, határozza meg ezzel az adó arculatát, fontos feladata az, hogy a bevitt zenéket ellátja a megfelelő adatokkal, és összeállítja azt a clock-rendszert, amely szerint adásba kerülnek majd a megfelelő felvételek. Kitalálja azt, hogy az első ötpercben milyen jellegű zene szól, szöveges, vagy instrumentális, ezt követően mondjuk egy régi idők slágere, majd egy teljesen új felvétel következik. A negyedik ötpercben meg épp egy olyan zene szól, amely az adónak a névjegye, amelyet fontos akár ötóránként játszani, mert ezzel azonosítják a hallgatók a rádiót. Most egy könnyűzenei rádió programozásáról beszélek.  A Bartók rádióval ugyanez a helyzet, leegyszerűsítve az a lényege, hogy egy bizonyos adatbázisból a zenei szerkesztők behúzzák ebbe a bizonyos clockba a megfelelő helyre a megfelelő zenéket. Ilyen értelemben egyszerűsödött a zenei szerkesztők dolga.

– A Kossuth Rádió úgy is átalakult az idők folyamán, hogy szöveges, beszédes rádió lett, tehát nagyon kevés a zene, amely sokkal inkább aláfestésre szolgál. Régen más szerepe volt talán, de most nem. A Duna Médiaszolgáltató Zrt.-nél most részben te felügyeled a Bartók rádió zenei műsorait. Ez kiemelt dolog, azt gondolom.

– Ezt úgy élem meg, hogy megpróbálok segíteni, megpróbálom ezt a munkát arra használni, hogy a gyártásban dolgozó kollégáknak háttérbázis legyek, akire tudnak támaszkodni. Megpróbálok mindenféle észrevételt úgy elküldeni a gyártó kollégák felé, hogy az segítségnek tűnjön, akármilyen hibajavítási kérésről van szó. Szerintem ez egy rettentő fontos dolog, mert az utánunk jövő generációnak muszáj a mesterség alapjait átadni. Én úgy látom, hogy hiába érkeznek kommunikációelméletből meg ilyen-olyan képzésekből, valójában az, ami nekünk rendelkezésünkre állt, hogy élő adásokban tanulhattuk meg a nagy öregektől a szakma titkait, az a mostani fiataloknak nem adatott meg. Úgy érzékelem, hogy a fiatalok most bekerülnek egy óriási gyártóbázisra, és mintha egy kicsit lógnának a levegőben. Kapják a nagy feladatokat a nyakukba, de azt a mesterségbeli tudást, amit az „öregektől”, tapasztaltabbaktól kellene, lehetne elsajátítani, arra szerintem igazán nincs alkalmuk ebben a felgyorsult világban, ebben a más típusú műsorgyártásban. Ezért szerintem fokozottan nagy szerep hárul azokra, akik első fülként hallgatják ezeket az adásokat – ezek vagyunk mi a Duna Médiaszolgáltató Zrt.-nél, az átvevő szerkesztők. Nagyon fontos az, hogy első fülként próbáljunk a civil hallgató fülével ezekhez a műsorokhoz viszonyulni. Mi hiányozhat a hallgatónak? Például egy visszakonferálás, ha egyszerűen csak úgy mennek egymásután az anyagok. Vagy valamilyen hozzáadott, érdekes információ. Ezeket az észrevételeket visszacsatoljuk a gyártó kollégáknak, akik nagyon hálásak ezért. Előfordul, hogy egy dátummal kapcsolatban tévednek, esetleg véletlenül más zenét húznak be egy adott felkonferálás után. Ezek javítását is kérjük, ami nagyon lényeges és fontos feladata az átvevő szerkesztőknek, ezért vagyunk mi.

– Dankó rádió, Szakcsi rádió… Alakulnak folyamatosan új rádiók a közmédiában. Zenei téren mi a jövője a rádiózásnak? Sokszor temetjük magát a műfajt is, de mindig kiderül, hogy reneszánszát éli és hasít a rádiózás.

– Erről még nem beszéltünk, de én húsz évig képviseltem Magyarországot az EBU-ban (European Broadcasting Unionban), annak is az ifjúsági munkacsoportjában, az Eurosonicban. Ezt csak azért mondom, mert ennek a munkacsoport tagságnak kapcsán rengeteg olyan szakmai fórumon vettem részt, ahol a legújabb média innovációk szóba kerültek, néha még olyanok is, amelyekre nem is volt magyar kifejezésünk. Amikor erről beszámolót írtam, egyszerűen ki kellett találni az adott angol kifejezésnek a magyar megfelelőjét. Ezek hihetetlen tanulságos konferenciák voltak. Volt egy előadás, „Kihal-e a közszolgálat a rádió hallgatóival együtt?” címmel. Hihetetlenül érdekes kérdés, és mindnyájunkat foglalkoztat, hogy tényleg kihal-e? Aztán mindig kiderül, hogy sosem hal ki, hogy gyakorlatilag életképesebb, mint a televíziózás. Miért? Mert a televíziózáshoz le kell ülni egy adott helyre, helyhez kötött vagy. A rádiót bárhová viheted magaddal, autóban hallgathatod, viheted a konyhába, miközben dolgozol, nem köti oda a szemedet, a tekintetedet, egyedül a füledre van szükség, és nagyon értékes, kedves társ tud lenni. Saját anyukámnál látom, hogy nem tud úgy elaludni, hogy ne legyen mellette a kisrádiója, és akárhová megy – amikor pl. szegény kórházba került –, akkor is ott volt mellette a kisrádió, mert a rádió az kell. Azzal kel, azzal fekszik. Ezt a tévével nem lehet megcsinálni. Isten éltesse a rádiózást nagyon sokáig!

Fotó: Mernyó Ferenc