– 1991-ben, amikor leszereltünk a katonaságtól, nem sokkal később lehetőségem volt a Magyar Rádióban rendészként elhelyezkedni. Igazából azon a területen, amely nem a legkellemesebb, ugyanis kint a Pollack Mihály téri dolgozói parkolóban igazítottam az autókat, mert kevés volt a parkolóhely és túl sok a kocsi. Itt találkozhattam ismert emberekkel, segíthettem nekik a parkolásban, akiket addig csak messziről nézhettem, kicsit közelebb kerültünk egymáshoz.

– Érdekes volt valóban, nagyon sokan voltunk, rengetegen parkoltunk a Pollackon, és olyan helyekre álltunk be, ahova nem lehetett. Nem volt szabad behúznunk a kéziféket, hogy az autó mozdítható legyen, egy ilyen kis tologatással megoldottátok a parkolásunkat, erről beszélünk most ugye?

– Igen, „Kézifék ki, kerekek egyenesbe!”, ez volt a későn érkezők jelmondata. Igyekeztünk mindenkinek helyet biztosítani, de hát végesek voltak a lehetőségeink. Aztán innen a rendészettől prózai okok miatt másfél év után megváltam, elhagytam a céget, viszont pár év múlva sikerült visszakerülnöm. Akkor már eredeti szakmámhoz közelebb, műszaki területre, a telefonközpontba. Ez egy hatalmas szoba volt a Bródy Sándor utcai porta fölött, amely az évek alatt egyre kisebb lett. A lényeges változás 1998-ban történt, amikor a régi matávos rendszert kicserélték egy új digitális központra. Ez nagyon kis helyen elfért, innentől kezdve már szinte zsebkendőnyi terület lett belőle.

– De azt nem tudják a hallgatók, sőt a kollegák se nagyon, hogy hol volt a telefonközpont… Mert ugye a rendszerváltoztatás előtt a telefonközpont szigorúan titkos hely volt. Egy rendészek által védett elzárt bázis vagy objektum. Ti hívtátok föl a külföldi tudósítókat, minisztereket, akkor mi még ezt csak úgy nem tehettük meg, tehát csak rajtatok keresztül lehetett minden kommunikációt intézni. Tehát nagyon sok minden olyat hallottatok vagy láttatok, amelyet hát… hétköznapi ember földi halandók nem nagyon. Nem is ismertünk benneteket arcról…

– Így van, igazából a hívások lebonyolítását a lányok, a kezelő hölgyek végezték. Nekünk, műszakiaknak inkább az élő műsoroknál, a kapcsolásokban volt fontos feladatunk, illetve kiszolgáltuk a dolgozókat például a költözéseknél, vagy a mindennapos hibákat javítottuk. Nekem érdekes volt, hogy a külföldi tudósítók, akiket szintén csak úgy messziről ismertem, arc nélkül jelentek meg, csak a hangjukat ismertük, és nagy élmény volt, amikor néhányan hazalátogattak, benéztek a központba is, és láthattam őket élőben. Amikor az ember lát valakit a tévében, majd személyesen találkozik vele, meglepődik, hogy hű, nem is olyan, mint amilyenek gondoltam. A rádiónál ez hatványozottan jelentkezett, mert csak a hangot hallottuk, és a hang mögé egy embert elképzelni sokkal nehezebb.

– Ha már lányok, például Nagy Szilvi, akivel már akkor együtt dolgoztatok, még mindig itt van a közmédiánál, ő is bekerült ebbe a kötetbe. A 80-as évek vége felé telefonközpontosként kezdte. Ő aztán tényleg mindent hallott és látott…

– Igen, nagyon sok múlt rajtuk, nagyon sok mindenkivel tartották a kapcsolatot. Itt mindent egyeztetni kellett, mindennek pontos időpontja volt. Nagyon sokszor szaladtunk élő műsorokba is segíteni, hogy ezek a telefonos kapcsolások létrejöhessenek. Amikor hibajavításon voltunk, akkor bizony ott kellett hagyni és vissza kellett szaladni a központba, ha ezt az élő adás megkívánta.

– Ráadásul, ami nagyon kedves, hogy a születésnapod is december 1-jén van, és a rádiózás is 1925. december elsején indult el. Ez fontos volt, hogy a rádiózás napján születtél?

– Ezt nem is tudtam, míg nem kezdtem itt dolgozni, így nem volt fontos, viszont meglepő, vicces, érdekes kapcsolat. Sok minden kötődik ehhez a naphoz, ahogyan a rádió születésnapja is. Mindig örültem magamban, hiszen így egy kicsit nekem is szóltak a Magyar Rádió szülinapi rendezvényei, mert, hogy régen ilyen is volt.

– Egészen picit visszamehettünk a múltba olyan értelemben, hogy ha édesapád is a telefontközpontban dolgozott, akkor te gyerekként jártál már a Bródy Sándor utcában?

– Biztos voltam bent kisiskolásként, de nem nagyon emlékszem rá, nagyon-nagyon rég volt. Középiskolás koromban, már biztosan nem, akkor már az embernek más dolga van! Mikor néha-néha bementünk, akkor még a régi telefonközpont máshol volt, arra felnőttfejjel nem is emlékeztem, hiszen ekkorra az új felújított formájában maradt meg. Ez persze most már sajnos az enyészeté lett.

– Izgalmas volt az, hogy a titkos telefonközpontba, külön rendésztek engedtek be, vigyáztak rátok, pontosan a Bródy porta felett, egy kis szobában?

– Mi hivatalosan soha nem léptünk be a Rádió területére. A kezelő lányoknak is a portán kívülről kellett bejutniuk, ráadásul titkos útvonal volt, s ha kellett, egy másik úton mentünk be a területre. Egy jelöletlen ajtó vezetett hozzánk, egy hétköznapi, egyszerű faajtó a Rádió főbejáratánál. A rendészek melletti fura ajtóról senki nem gondolta, hogy milyen fontos hely van mögötte…

– Mondhatjuk azt, hogy te a névtelen hősök közé tartozol, hogy így mondjuk, tehát névtelen hőse vagy műszaki téren a Magyar Rádiónak? Amelynek ugye egy nagyon picike szeletét, a jéghegy csúcsát ismeri a hallgató, tehát a műsorvezetőket, szerkesztőket, gyártásvezetőket. De titeket igazából a hallgató nem ismer. Mi volt a szépsége ennek a munkának, úgyhogy abszolút a háttérben dolgozol, de mégiscsak nagyon fontos részét erősítettétek a Magyar Rádiónak?

– Talán pont ez, hogy ismeretlenül is hozzá tudtunk járulni ahhoz, hogy minden működjön. Mert tényleg a hallgatók csak annyit érzékelnek ebből, hogy igen, megint sikerült egy adás, megint elmúlt ez a műsor. Megint be tudtam telefonálni, megint egy kedves emberrel tudtam beszélni a túloldalon. Közben, hogy milyen műszaki felépítése volt mindennek, az teljesen titokban marad, és szép feladat, hogy mi biztosítottuk ezeket. De hát a műszaki terület más kollégái, technikusok vagy akár a karbantartók, mind hozzájárultak ehhez, hogy olajozott legyen a gépezet. Most, hogy a százéves rádiózásról beszélünk kollégákkal, derült ki számomra, hogy például Kovács Dezső diákmunkásként is dolgozott itt már, majd klímásként került be anno, talán a nyolcvanas évek elején, és még mindig itt van. Ez is meglepett, hiszen nagyon régóta dolgoztunk együtt. Most, hogy bezárták a Rádiót a Bródyban, vagyis be kellett zárni, ő volt az, aki lekapcsolta a villanyt a híres 6-os stúdióban, és bezárta az ajtót, mintegy véget vetve az ott töltött időknek.

– A Rádiónak az része, hogy bemondják a neved, hogy a másik oldalon, műsorkészítőként dolgozz, sosem vonzott?

– Nem, nem igazán. Nem szeretek előtérben lenni. Talán egyszer került képernyőre a nevem, a tavalyi Csináljuk a fesztivált! adása után, igen akkor kikerült a nevem. Érdekes volt, de hát többet nem is nagyon szeretnék így szerepelni.

– Mit jelent neked a rádiózás jelene és jövője? Hiszen említettük, hogy még mobiltelefon se nagyon volt, amikor elkezdtél rádiózni, most pedig ebben a digitális világban, ez teljesen átalakult, mint tudjuk…

– Így van, ez szépen átalakult, itt ugye az a tapasztalat, hogy sokkal több mobileszközt használunk, a vezetékes telefon minimalizálódott. A felgyorsult világban szükség van arra, hogy mindenkit mindenhol elérjenek, és sokkal egyszerűbb így a kapcsolatteremtés. Viszont ha meglepő is, a műsorokhoz még mindig a vezetékes telefont használják, sokkal stabilabb így a kapcsolat, sokkal jobb, és szebben is szól. Nagyon sokan mondják, hogy a rádiózásnak vége van, mert minden egyéb internetes lehetőség rendelkezésre áll, ahol mindenki elérhető. De én úgy gondolom, hogy az internet maximum zenehallgatásra, filmnézésre alkalmas. Viszont egy élő riportot egy különleges emberrel meghallgatni, nem lehet ilyen körülmények között, ehhez kellenek a szakemberek, kellenek a jó a riporterek.

– Emlékszem, ha vonalszakadás volt, eltűnt a vendég az éterben, ti mindig azonnal szaladtatok. Tehát ez egy érdekes dolog, hogy igazából nagyon közös bennünk az műsorkészítőkkel, hogy a műsorért mindent… és a műsor a legelső…

– Ez így van, mindenképpen az első az adás, a műsor. A rádió, a rádiózás fontos volt, második család, sőt sokaknál első. De szeretni kell, nincs más, ezt szeretni kell annak, aki ezt vállalja. Aki ilyen területen dolgozik, ne azért csinálja, mert muszáj valamit dolgoznia, hanem hogy próbáljon adni valamit, és ha már így áll hozzá, akkor csak jó dolgok sülhetnek ki belőle.

Kiemelt kép forrása: MTVA