Poór István a műsorban elmondta: Amikor a Magyar Rádióba kerültem a KAF-ra jöttem, ez a Külföldi Adások Főszerkesztősége volt. Stúdióba kerültem, és nálam jóval idősebb, ötvenes, főleg hölgyek dolgoztak akkor ott. Tőlük sok mindent el lehetett lesni. Megtanultuk a technikát, az egész hierarchiát, ami a Rádióban volt, hogy mit kell csinálni, hogy kell viselkedni, mi a felépítés. Fontos volt, és ez máshogy nem is működött volna. Hogyan kell hozzáállni a műsorokhoz, a szerkesztőkhöz, riporterekhez, ezt mind ott tanultuk meg és láttuk, hogy ők hogyan csinálják, milyen alázattal – folytatta Poór István. Nem arról van szó, hogy kénytelenek voltunk átvenni, hanem arról, hogy a Rádió azért mindig ilyen hely volt, és azért most is ilyen, és a fiatalok, akik ide jönnek, azért ilyenek, mert a műsoroknak szentelnek alá mindent, hogy az adás készen legyen és működjön. A fiatalok is ilyenek, akik ide jönnek most is, bár igazából a Rádióban a mostani hangmérnöki garnitúrának nagy része negyvenöt-hatvan körüli, tehát a mi korosztályunk. Most többen jöttek fiatalok, ők már egészen más világban nőttek fel, máshogy gondolkodnak, de ők is ugyanígy mindent megcsinálnak.

1985-ben, amikor először beléptél a Magyar Rádióba a Bródy kapun keresztül, a Pagodán át a stúdiókba, az milyen érzés volt?

Mindenre emlékszem. Közgazdasági szakközépiskolát végeztem, ami itt is, a későbbiekben előnyömre válik. A precizitás, ami ott van, nagyon fontos. Ott számok vannak meg különböző oszlopok, sorok. Én a közgazdasági szakközépiskolában 1985 tavaszán érettségiztem, és amikor elvégeztem, mondtam a szüleimnek, hogy most egy évet szeretnék pihenni. Az utcánkban lakott egy rádiós fejlesztőmérnök. Ő kérdezte, hogy nem lenne-e kedvem idejönni. Mondtam, hogy dehogynem! A Magyar Rádió és a Magyar Televízió akkor olyan volt, mintha most a Holdra mennénk föl. Olyan volt, hogy te jó ég! Hallgattuk, néztük, fantasztikus dolog volt. A stúdiók, a műszak és a műsorkészítés világába kerültem. A Pollack portán léptem be, és soha nem felejtem el: beléptem a Pollack portán, és jöttünk föl… Hatalmas nagy bejárat, épület, lépcsők. Amikor beléptem, soha nem felejtem el, megilletődött voltam, és először egy nagyon ismert sportriporterrel találkoztam. aki odaköszönt nekem: szia! Teljesen megdöbbentem, főleg abban az időben, a 80-as években még az idősebbeket az ember magázta. A médiában, a Rádióban mindenki tegezett mindenkit, kivétel az idős hölgyeket, akiket nagyon tiszteltünk és csókolommal üdvözöltünk. A műsorkészítés folyamatában megismertük a Rádiót, a különböző helyiségeket, a szerkesztőségeket. Ez egy nagyon átfogó ismeretszerzés volt. Akiket a tévében láttunk, a rádióban hallottunk, őket most testközelből láttuk és beszélhettünk velük. Nem ijedtem meg. Izgatott minket, főleg úgy, hogy rögtön utána bele is kerültünk a műsorkészítésbe. Dolgoztunk rögtön a stúdiókban, ellestük a munkafolyamatokat, és oda is ültettek minket a keverőasztalhoz, hogy csináljuk. Bedobtak minket rögtön minden műsorkészítési folyamatba.

A hőskor igazából egy szalagos magnó-szerű időszak volt. Korábbi technikát láttál? Dolgoztál ennél korábbi technikával?

Ekkor már hanglemezre nyomás, vagy viasznyomás nem volt. A szalagos magnós időszakról beszélünk, ami szerintem a hatvanas évek elején, közepén kezdődhetett el. De viszont még orsós magnók voltak. Átjátszó magnónak hívták, ahol dolgoztunk, és ahol a riporterek, a szerkesztők hozták vagy az orsós magnójukat, vagy a kazettás magnójukat és az azokon rögzített felvételeket játszottuk át stúdiószalagra. Aki engem behozott, a mérnök ismerősünk, külön osztályon volt, aki fejlesztette ezeket a technikákat, és nagyon profi volt. Számítástechnika még sehol. Érdekes világ volt, a műsorkészítés is más volt.

Mondják, hogy aki megszereti, az itt marad örökre a Magyar Rádióban, a Rádióban, a rádiózásban, aki pedig nem, rögtön elmegy. Ez választóvonal volt mindig, de te maradtál, hiszen 1985 óta folyamatosan a Kossuth Rádiónál dolgozol.

Igen ez így van, vagy korán elment sok kolléga, vagy itt maradtak. Egy mag azóta is itt van, akár fel is tudom sorolni őket. Vagy akkor, vagy egy kicsit előbb, vagy egy kicsit később, de ez a mag kitartott. Bevonzotta őket nem csak a Rádió, hanem az a légkör, az a különleges munka. Itt mindenkivel találkozol, aki megfordul az országban, politikusok, művészek, sportolók, mindenki. A kilencvenes évek eleje táján például én alapítottam meg Szepesi Gyuri bácsi segítségével, és pár kollégámmal a Magyar Rádió kispályás focicsapatát. A csoport nagyon sokáig élte az életét, bajnokságokban, kupákban játszottunk. Igazi sportélet volt… Hiszen ez egy nagycsalád. Rengeteg történetre emlékszem, amelyeket még most is sokszor felelevenítünk, szinte éjjel-nappal együtt voltunk. Aztán a kilencvenes évek közepén bejött a számítástechnika. A Szülőföldünk szerkesztőséget mindenki ismerheti, idegen nyelvű műsorokat sugároztunk a világ minden tájára, először csak rövidhullámon, aztán már interneten keresztül is. Itt kezdtük el a számítástechnikát először alkalmazni a kilencvenes évek közepe táján. Először mindenki nagyon ódzkodott tőle, nem tudtuk, hogy ez micsoda? A mobiltelefon is kezdetleges technika volt. Teljesen más technikai felkészültség kellett hozzá, meg kellett tanulni, hogy lehet vele dolgozni, mit lehet vele csinálni. A mérnökeink nagyon jó adáslebonyolító programot vettek meg. Amikor megtanultuk, és elkezdtünk vele dolgozni, akkor meg nem tudtuk, hogy miképp voltunk képesek korábban a régivel dolgozni, mert a számítástechnikával könnyebb is és sokkal jobb is dolgozni, szebben lehet vele adást készíteni. A jövő is ilyen érdekes lesz. Bejön a mesterséges intelligencia is, és hogy hová fejlődhet ez az egész azt nem tudom, beláthatatlan. Talán ebben az egész digitális világban a média fejlődik szerintem a leggyorsabban, a legjobban. Jó, hogy ennek az egész fejlődésnek részese vagyok, és talán bele is tudok egy kicsit szólni a jövőben…

Kiemelt kép: Poór István (Fotó: MTVA)