Zilai Helga az adásban arról beszélt, hogy a hangjáték műfaja teljesen más, mint a hír- vagy magazinműsorok, mert ez egy játék, benne is van a nevében. Egy játék, amelyet nagyon komolyan vettünk. A Magyar Rádión belül egy zárt kör volt ez mindig is, mégis egy elég nagy műhely, amelynek munkájában részt vehettem én is – folytatta Zilai Helga. Más műsorokat nem is nagyon gyártottunk, csak az olimpiák közvetítésében vettünk részt. De főleg hangjátékokban és irodalmi műsorokban dolgoztam korábban, igaz volt egy pár magazinműsor is. Ez egy varázslás, mert a nemzetünk legnagyobb színészeivel dolgozhattunk együtt. Próbafelolvasásokat tartottak. Ráadásul fantasztikus volt, hogy még élő hangjátékot is tudtunk készíteni. Ez azt jelentette, hogy a Rádiónak – már nem tudom pontosan, hányadik születésnapján – előre lepróbálták, majd adásidőben megcsinálták a színészek a hangjátékot úgy, hogy zaj, zene, minden volt hozzá. Az nagy kihívás volt, de nagyon nagy élmény is egyben.

1990-ben, amikor megérkeztél, rögtön a hangjátékhoz kerültél, vagy volt valami más típusú munkád is?

Rögtön a hangjátéknál kezdtem. Választhattam: zenei csoport vagy hangjáték, de mivel nem volt semmifajta zenei képzettségem, a hangjátékot választottam. Nagyon sokat végszavaztunk, így történt minden felvétel, és miután már többet dolgoztunk egy-egy színésszel, már ismertük, hogy ki, hogyan dolgozik, milyen a habitusa. Egy idő után kialakult, tudtuk, hogy fél mondatot játszunk vissza neki, vagy három mondatot. Mindenki másképp dolgozott. Nagyon fontos volt az odafigyelés, a stábban dolgozás, az együttlét. Általában ezek az összejátszások este készültek, és volt olyan, hogy kétpercnyi tiszta műsoridőt, hatóra alatt próbáltunk összerakni, mert még magnóval dolgoztunk. Volt, amikor egyszerre hat magnó forgott, vagy huszonnégy sávoson dolgoztunk. Másnap bementünk, meghallgattuk, és tiszta füllel lehet, hogy újra kezdtük az egészet. De ehhez, hogy így dolgozhassunk, ehhez mindenkinek, mindent bele kellett tennie a történetbe. Ami fantasztikus volt a magazinműsorokhoz képest, hogyha elindult a felvétel, akkor senki mást nem csinált, nem beszélt, nem telefonált, hanem mindenki kizárólag a felvételre figyelt. Ebben szocializálódtam a hangjátékcsoportban, hogy a legelső a felvétel.

Mintha burokba kerültetek volna, amikor elkezdtetek egy hangjátékot csinálni, mintha színházban lettetek volna?

Pontosan. Voltak katartikus élmények is. Amikor másfél év alatt fölvettük Petőfi összes versét, volt, hogy már hatodjára mondta a színész ugyanazt a verset, mert annak olyannak kellett lennie. Minden instrukciót elfogadott, amit a rendező mondott neki. Ezt megtapasztalni egy olyan színésztől, akiről azt gondolná az ember, hogy öntörvényű és mégis, nagy alázattal végig csinálta az egész felvételt. De olyan is volt, hogy másnap behívták és újra kellett mondania mindent. Ezt megtapasztalni kívülállóként… nem tudod felfogni. Eleinte még azt gondoltam, hogy a művész maga hozza magát, és senki másra nem figyel. A színházban is biztos, hogy így van, ahogyan ez a hangjátékban is történt.

Technikai oldalon mit tudtál hozzátenni egy hangjátékhoz? Mikor kellett megszólalnod? Mikor volt az, amikor azt mondtad, hogy ez így nem jó?

A forgatókönyv egy példányát elolvastuk előre, fölkészültünk. A tereknek a hangzását, hogy hol játszódik például, azokat általában a hangmérnök döntötte el, hogy hol veszi fel, hogy milyen zaj kerül rá. Mivel sztereóban volt, a szereplőknek a mozgatása is általában a hangmérnöknek a feladata volt, hogy történjen. A zajoknak a nagy részét a hangmérnök, a zenéknél pedig a zenei szerkesztő döntötte el.

Zajtárunk is volt, azt ti nagyon sokat használhattátok…

Nagyon sok zajt használtunk, nagyon sok zajt mi vettünk föl. Volt olyan, hogy a metróba is ki kellett mennünk. Ami nekem megdöbbentő volt az első hangjátékomnál, hogy egy olyan zajt játszottunk be, amit nem is gondol végig az ember, hogy miképp szólhat. Egy temetési jelenet volt, és azt imitáltuk, hogy a koporsóban lévő hogyan hallja a földrögöket, amelyek ráesnek a koporsóra. Ez félelmetes hatással volt rám. Nagyon sok ilyen zajt készítettünk és használtunk fel a hangjáték összejátszásoknál.

Ráadásul most a digitális világban ez talán könnyebb. Akkor tényleg csak egy zajtárra lehetett támaszkodni. Emlékszem, hogy sima magazin riportokba is néha kellett egy csengő, valamilyen zaj, amivel kiegészítettük a riportot és nem volt meg az az egy másodpercnyi hang pont. Ez a zajtár akkor, a nem digitális világban hatalmas segítség lehetett.

Ez így igaz, nagyon bő zajtárunk volt, sok mindent lehetett használni. Visszatérve a csapatmunkára, fontos volt az együtt dolgozásnál a zenei szerkesztő, a két hangmérnök (a magnós és a pultnál ülő hangmérnök) összhangja, mert mindig ritmusra kellett indítani mindent. Volt, amikor több zajt, zenét indítottunk el. Például szél, víz, vagy bármilyen szöveget… Együtt kellett tudni dolgozni, mert ha nem, mivel szalagra dolgoztunk, újra kellett kezdeni, ha bárki elrontott valamit.

Gondolom, az nálatok is érvényesült, ha jókedvű volt a stáb, akkor tényleg jobb lett a műsor is. Ha volt egy nagyon rosszkedvű csapattag esetleg, akkor el tudta rontani akár az adást is. Nálatok ez megint csak azt gondolom, hogy még fontosabb volt, hogy jó kedvvel és szeretettel csináljátok ezeket a műsorokat.

Ez így igaz, de voltak kialakult stábok, akik nagyon jól tudtak együtt dolgozni. Ezek nagyon jól működtek és jobb lett ezáltal a műsor, a végeredmény, mert fél szavakból tudták, hogy ki, mit szeretne.

Fél szavakból értjük egymást – Szilágyi György humorista, a rádiós Kabarészínház megteremtőjének szavaival élve… Hol van a hangjáték jövője? Mert aztán te messze kerültél ettől a műfajtól, talán mert kevesebb ilyen műfajú adás is készül… Végül bekerültél a magazinműsorokhoz.

Maradt egy pár olyan magazinműsor, amelyet elejétől fogva csináltam, például a Gondolat-jelet, az Irodalmi újságot, ezek valamennyire pótolták a műfajt, de maga az a játékos forma, amit a hangjáték adott, az nagyon hiányzik. Hiszen olyan művekkel is találkoztam, amelyeket nem biztos, hogy kézbe vettem volna, olyan emberekkel dolgozhattam, közvetlen közelükben lehettem, akikkel máshol nem találkozhattam volna. Nagyon sok élményem volt. Voltak olyan hetek, hónapok, amikor mindennap verset vettünk fel. Mikor olvas az ember ennyi verset? Mondhatom, hogy nagyon-nagyon sokat kaptam… Érzékenyebb vagyok sok mindenre. A hangjáték nem egy olcsó műfaj, elég drága ahhoz, hogy profi legyen technikailag is, és elég drága is az elkészítése. De azért én nem írnám még le a hangjátékot.

Az is fontos, hogy nagy tisztelet övez téged a kollégák között. Mivel máshonnan jöttél, a hangjátékból, és nem nagyon ismertünk, de mindenki tudja, hogy valami iszonyatos szakmai tudásod van, és ezt egy egyszerű műfajnál talán még jobban tudod kamatoztatni. Kamatoztatod is?

Megtisztelő, hogy ezt mondod, köszönöm szépen. Igen, szeretnek a kollégák, ezt én is tapasztalom, de még mindig úgy érzem, ha összerakunk egy műsort, és egy zenével föl kell úszni, akkor mindig megkeresem, hogy melyik a legjobb helye ennek. Szeretném azt megcsinálni, hogy ha nekem tetszik, akkor biztos, hogy jó lesz. Még mindig úgy dolgozom, mintha egy hangjátékot készítenék, legyen az bármilyen magazinműsor. Ennél lejjebb nem tudom adni. Ez nem múlik el. Meghallom, ha más műsorokban, tévében is, ha nem úgy úsztatnak el egy zenét, ahogyan kellene.

A magyar rádiózás százéves évfordulója alkalmából indult sorozat előző cikkei itt érhetőek el.

Kiemelt kép: Zilai Helga (Fotó: MTVA)