Amikor 2019 elején pályázat útján véglegesen elnyertem a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatói tisztségét, egy nagyon okos barátom azt mondta:

nekünk nem új Petőfinek kell lennünk, hanem új Kazinczynak vagy Széchenyinek.

Ez a barátom megsejtett valamit abból a radikális változásból, amiben élünk, pedig akkor még sem világméretű pandémia, sem háború, sem a mesterséges intelligencia térnyerése nem látszott a horizonton. Azóta ezen gondolkodom és így olvastam újra a bicentenáriumok alatt a reformkor történéseit. Ekkor ugyanis Magyarország olyan átfogó modernizációt kísérelt meg, amely nem választotta szét a kultúrát, a gazdaságot, a tudományt és az erkölcsöt, hanem egyetlen összefüggő rendszerként gondolta újra a nemzet jövőjét.

Széchenyi olyan nemzedék élén állt, amely tisztában volt azzal, hogy a politikai függetlenség vagy a gazdasági fejlődés önmagában nem elegendő.

A reformkor gondolkodói felismerték:

a nemzet fennmaradása nem terület-, hanem tudatkérdés.

Nem arról szól, hogy mit birtoklunk, hanem arról, hogy mivé válunk – milyen közösséget alkotunk, milyen értékeket őrzünk, milyen tudást hozunk létre, és hogyan adjuk tovább mindezt az idő során. Széchenyi munkásságában már megjelent az a gondolat, ami ma leginkább foglalkoztat engem: a kultúra, a gazdaság és az erkölcs nem külön szférák, hanem egyetlen organikus rendszer részei. Ez az integrált szemlélet – hogy nem elég a gazdaságot fejleszteni, ha nincs mögötte kulturális tartalom; nem elég a kultúrát ápolni, ha nem önfenntartó gazdaságilag; és egyik sem marad életképes erkölcsi alap nélkül – talán ez a reformkor igazi öröksége. Széchenyi soha nem volt szolgai Nyugat-másoló, bár elismerően tekintett az angol ipari forradalomra és brit alkotmányosságra.

De azt is tudta, hogy az idegen intézmények mechanikus átvétele nem jelent megoldást.

Az általa támogatott vasútépítés, a gőzhajózás bevezetése, a Lánchíd megépítése, a lóversenypálya létrehozása – mindez nem pusztán technológiai import volt, hanem kulturális fordítás:

a nyugati technológiát magyar célokra, magyar közösség számára, magyar léptékben alkalmazni.

Ez az adaptációs képesség Széchenyi legfontosabb felismerése volt: a magyarság nem ellenáll a világnak, nem is idomul szolgaian, hanem átírja a szabályait a saját mértéke szerint. Széchenyiék számára a nemzetépítés nem politikai program volt, hanem civilizációs projekt: olyan rendszer kiépítése, amelyben a nyelv, az oktatás, a gazdaság, a közlekedés, a kultúra és az erkölcs egyetlen szövetté fonódik össze. Nem tudok jobb szót rá: ez volt a magyar tudatipar első nagy kísérlete.

Ugyanakkor a reformkor nemcsak sikertörténet, hanem figyelmeztetés is.

Széchenyi tragédiája abban állt, hogy vízióját nem tudta átültetni a politikai valóságba. Túl sokat akart egyszerre, túl gyorsan, és amikor a forradalom 1848-ban radikálisabb irányt vett, ő már nem tudta követni. A döblingi magány nem pusztán személyes sors, hanem szimbolikus tanulság: a túlzott idealizmus, a türelmetlen reformvágy, a politikai realitás figyelmen kívül hagyása –veszélyes. Ha tehát igaza van a nagyon okos barátomnak, és most valami hasonlóban kell gondolkodnunk, akkor a koncepció nem lehet „mindent egyszerre”-program. Nem lehet voluntarista állami projektként felülről ráerőltetni a társadalomra. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a politikai érdekkonfliktusokat, az elosztott hatásköröket, a bürokrácia tehetetlenségét. A másik tanulság Széchenyi arisztokratikus nézőpontjából fakad. Ő a népet „felemelendő tömegként” látta, nem egyenrangú partnerként. Ez az elitizmus végül Kossuth demokratikusabb retorikájával szemben vereséghez vezetett. Ez a ma számára azt jelenti, hogy civilizációs projektünk nem lehet „magaskultúra-centrikus”.

A népszerű kultúrának, a közösségi médiának, a sport és a szórakoztatóipar világának is szerepet kell kapnia.

A reformkor legnagyobb tanulsága tehát így foglalható össze:

a nemzet akkor marad fenn, ha nem pusztán védekezik, hanem alkot.

Ha képes a szellemi erőforrásait gazdasági, technológiai és kulturális értékké alakítani – és mindezt úgy tenni, hogy közben nem veszíti el önmagát.

Kiemelt kép: Barabás Miklós 1864-es olajfestménye a Lánchíd alapkőletételéről (Fotó: Wikipedia)