A 2025-ös irodalmi Nobel-díjait Krasznahorkai Lászlónak ítélte oda a Svéd Akadémia. Kertész Imre után bő két évtizeddel tehát ismét van egy magyar Nobel-díjas írónk. Mindenekelőtt innen is gratulálunk Krasznahorkainak. Vagy helyesebb inkább egyes szám első személyben: gratulálok? Az óvatoskodás azért indokolt, mert amilyen bolond időket élünk, nem tudhatjuk, hogy akarva-akaratlanul kivel vállalunk sorsközösséget, egyáltalán sorsközösség-e, amit vállalunk, kit sértesz meg, ha egy oldalra kerültök, ki kéri ki magának, hogy egyáltalán elismerően biccenteni merészelsz és a sort hosszan folytathatnám.

Márpedig a teljesítmény akkor is teljesítmény, ha olyan valaki mutatja fel, akivel nem tartozol egy politikai táborba.

A művészi teljesítmény meg pláne: néhány évtized, netán évszázad távlatából teljesen érdektelenné válik, hogy egy adott alkotó mit mondott vagy írt aktuálpolitikai kérdésekről – hacsak nem abból épített magának ingatag piedesztált a maga korában. Szenvedélyes olvasóként engem évtizedekig nem érdekelt, hogy a kedvenc szerzőim milyen világnézetet vallottak, hová szavaztak, mert éppen amiatt bizonyult írásművészetük időtállónak, hogy ez a műveikből nem derült ki. Most is csak a munkám miatt tudok többet róluk, ettől még nem lettek rosszabbak a műveik. Sem a Sorstalanságból, sem a Sátántangóból nem lehet következtetni arra, hogy szerzőik mit gondolnak a magyar képviseleti demokrácia pártjairól, percembereiről.

A teljesítmény akkor is teljesítmény, ha az azt honoráló elismerés előtörténete nem éppen folttalan.

És most nem arra gondolok, hogy a művészi alkotások megítélésében nem létezik objektív mérce, a róluk szóló csörték szubjektív ízlésviták, amelyek értelemszerűen megnyerhetetlenek – pont azért, mert nem létezik objektív mérce. Hanem arra, hogy

a Nobel-bizottság döntései kapcsán többször felmerült a vád: nem esztétikai, hanem politikai megfontolások álltak egyes díjazott személy kiválasztása mögött.

Ez is lehetséges, persze, a bizottság tagjai még innen vannak jón és rosszon, teljesen semlegesek nem tudnak maradni. Kertészt 2002-ben, a holokauszt-emlékezet intézményesülésének csúcsán díjazták. Krasznahorkait most, amikor az apokalipszis nem metafora, hanem közhangulat – csak címszavakban:

klímaválság, háborúk, illegális migráció, az értelmes világ összeomlásának érzése.

A Sátántangó hangulatvilága 2025-ben talán aktuálisabb, mint 1985-ben volt. A Nobel-díj egyfajta olvasata is a jelennek. Nem is lehet másként, ez a dolguk.

A teljesítmény akkor is teljesítmény, ha egy alkotó esetében szükségszerűen egyedi elismerést szül.

Kertész és Krasznahorkai egyéni teljesítménye önmagában nem teszi jobbá a magyar írókat, viszont megmutatja a világnak, hogy létezik magyar irodalom. De hogy ebből előnyt tud-e kovácsolni a magyar irodalom egésze, az már nem a díjazottakon múlik. A bő két évtizede Kertész Imre, most meg Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díja kapcsán kirobbant viták, jelenleg inkább a közösségi médiumok kommentszekcióiban zajló süketek párbeszéde egy dolgot bizonyít: függetlenül attól, hogy olvastuk-e, szerettük-e az adott szerző műveit, még mindig azt gondoljuk, hogy megy könyvek által előrébb a világ. Az érvek, vagy az érveket pótló indulatok azt mutatják meg, hogy számunkra, magyarok számára az irodalom még mindig fontos. És ez jó. Még vannak történeteink. Ragaszkodunk hozzájuk.

És amíg el akarjuk, el tudjuk mesélni, hogy kik vagyunk, honnan jövünk, addig – talán – ellent tudunk tartani a múltat végképp eltörölni akaró erőknek.

Addig van hová visszatérni, ha netán eltévednénk.

Kiemelt kép: Krasznahorkai Kossuth-díjas, 2025-ös irodalmi Nobel-díjas író (Fotó: MTI/Marjai János)