Van egy meghatározó élményem, és sajnálnám, ha a fiamnak nem lenne hasonlóban része. Fura módon ez az élmény az áramszünethez kapcsolódik.

Félreértés ne essék, nem az áramszünetet kívánom az utánunk következő nemzedékeknek – hanem azt az időt, amit ezalatt tartalommal kellett kitölteni.

Az alapélmény: egy emberöltővel ezelőtt, tizennégy évesen ülök Székelyudvarhelyen a Tamási Áron nevét viselő bentlakásban a lépcsőn, magyar dalokat gitározok, és Isten tudja, hányan ülnek, állnak, ölelnek körülöttem. Sokan vagyunk, az biztos, de ami még fontosabb, hogy együtt vagyunk. A lányok énekelnek, a fiúk, mondjuk úgy nagy szeretettel, hogy megpróbálnak énekelni. Sötétben danolászunk, áramszünet lehet, pedig akkor már véget ért a Ceausescu-korszak.

Aztán a kirándulások csöves hátizsákkal (!), nótázás a tábortüzek mellett, és kivétel nélkül minden egyes alkalommal megtapasztaltam, hogy a gitár közösséget teremt.
Többszáz dalt tudtam jól, vagy nagyjából korrekten lekísérni, és legalább száz dal esetében biztos voltam, hogy mások is tudják a szöveget, nem egyedül kell nekem produkálnom magam.
Száz dalnyi nemzeti minimum.

Száz dal, amibe beleadtunk apait-anyait, és ezt most értsük szó szerint.

Ezért is támogatom a Kulturális és Innovációs Minisztérium (KIM) kezdeményezését a ballagóknak adott daloskönyvvel. Lehetett volna más dalokat is beválogatni, persze, személy szerint én más nótákat is tettem volna bele, de ez ízlésvita, ami objektíve megnyerhetetlen, ezért nem is ragoznám tovább.

Én csak arra kértem engedélyt Hankó Balázs miniszter úrtól a minap, hogy az online verziót bővíthessük, kidolgozzunk olyan tartalmakat is (és ezt folyamatosan tesszük az elkövetkező időkben!), amelyekkel képesek lehetünk a nemzedékek közötti kulturális szakadékot áthidalni, és rámutatni, hogy mindegy, melyik a kedvenc muzsikád, az sem létfeltétel, hogy professzionális hangszeres tudással bírj, a fontos az, hogy közösségben énekelj, zenélj.

Ezért külön is öröm számomra, hogy a népdalokat beválogatták, Bartók Bélától Дevaig elég sokan nyúltak úgy hozzá közös örökségünkhöz, hogy attól csak jobbá váltunk. Ez volt és így lesz alapja a kortárs magyar daloknak is.

Nem tudom, hogy a gyermekeink tudnak-e tábortüzet gyújtani, de ez olyan tudás, amit wellnessben nem lehet átadni. Nem tudom, hogy az újgenerációs dalokat lehet-e egy szál gitárral kísérni. Valahogyan biztosan meg lehet oldani, ha lélekből énekelsz, odahallod azt, amit kell.

Nem tudom, hogy mennyire számít menőnek ma a hangszeres tudás. De azt tudom, hogy minimális hallással el lehet jutni a gitár felhangolásáig és pár akkordfogás megtanulásáig.

Láttam elég példát rá, hogy nem is olyan nagy akarattal, szorgalommal, kitartással gyakorolva olyanok is el tudtak pengetni egy-egy dalt, akiről soha nem feltételezted volna. De nem vagyok benne biztos, hogy a képernyők bűvöletében élő gyermekemet azzal tudnám motiválni, hogy bezzeg az én időmben a gitárral csajozni is lehetett.

Azt viszont tudom, látom, hogy koncerteken a fiatalok együtt énekelnek az előadóval. Szóval az alapképlet ugyanaz. Igény van rá.

Ezt tudom mondani. Ne csak kultúrafogyasztó légy, hanem kultúrahordozó is. Mert az vagy. A tied, rólad és általad szól.

Kiemelt kép: Shutterstock.