Ne barátkozzanak kortárs írókkal, költőkkel. A magyar költészet napja után beszéljünk azokról, akik nem írnak ki a lap széléig. Költőből alapvetően kétféle van: aki mondja, és aki csinálja.

Az előbbivel mindannyian találkozhatunk. Költő vagyok, mondja köszönés helyett, ráhagyod, ha költőnek akarod tudni magad, hát légy költő. Ártalmatlan szerepjáték, nem bánt senkit, nem akar megváltoztatni téged, nem kell helyeselned őköltőségét. Néha ugyan öngyilkos akar lenni, vagy valami hasonló, de egy üveg borral megváltható a világfájdalma, ennyit igazán megfizethetsz a barátod lelki békéjéért.

A gondok akkor kezdődnek, amikor a költő nekiáll ténylegesen verset írni. Olyankor meneküljön, ki merre lát. A versvajúdáshoz képest egy apás szülés könnyed esti sorozatbambulás. Felébredsz, rápillantasz a telefonodra, valamilyen formában ott villog egy vers, amit el kell olvasnod, véleményezned kell, nyilván, el kell ájulnod, hogy mennyire zseniális.

Vagy mondjuk bútort cipelsz, bevásárolsz, vagy épp a munkából hazafelé találkozol a kutyáját sétáltató költővel. A költővel, aki maga a verse. Rémálomszerű, kérdőjel formájú versárnyékként magasodik föléd, elolvastad, kérdi, a választól függ az életed.

Minden okom megvan rá, hogy utáljam a költő barátaim legújabb köteteit. Amikor írnak, hosszú heteken, hónapokon keresztül hajnali ötkor már verseket olvasok, osztályozok, véleményezek – tudván, hogy nem értek a versekhez, és tudván, hogy ezt a költő barátaim is tudják.

Több évtizedes barátságok mehetnének rá, ha a versek rosszak lennének, mert ahhoz senkinek sincs joga, hogy rossz versekkel traktálja az olvasót, az alkotás szabadsága eddig azért nem terjed ki. (Az már más kérdés, hogy a mai korcsmában a közlésnek nincs gátja, a szerkesztők sem gátőrök, zúdul ránk a medréből kilépett irodalom, és ahol nagy a víz, ott hordalék is jön.)

Ennek ellenére olykor kiszakad a kortársakból is egy-egy jó kötet, ami elcsábítja a gyanútlan olvasót. Aztán fölzabálja a lelkedet. Aki túléli, erősebb lesz. És talán ez kell ahhoz, hogy a való világot is túléljük.

Aki ilyen művet tud írni, az viszont már följebb lép a ranglétrán, ő a kényelmetlen szerző. Hál’ Istennek, vannak kényelmetlen kortársaink. Így, vannak, jelen időben, mert a kényelmetlen emberekben az a legkényelmetlenebb, hogy még haláluk után is jelen maradnak az életünkben. A kényelmetlen alkotó azért kényelmetlen, mert nem tűri a beskatulyázást.

Ráteszel egy címkét, lerázza magáról. A kényelmetlen alkotó néha igazat mond, néha meg olyan igazat, ami nem a te igazad, de úgy mondja azt az igazat, ami nem a te igazad, hogy muszáj foglalkoznod vele. A kényelmetlen alkotót nem tudod zárójelbe tenni.

A kényelmetlen alkotó nemcsak a műveiben kényelmetlen, hanem a hétköznapjaiban is, mert nem szobor, hanem emberből van, az „embernek lenni” minden nyűgével. A kényelmetlen alkotó azért kényelmetlen, mert szabad, és a megélt szabadsága emlékeztet téged arra, hogy neked is szabadnak kell lenned.

Kiemelt kép: Demeter Szilárd, a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ elnöke (Fotó: MTI/Hegedüs Róbert)