Megszólalt nemrég Király Erzsébet, a Krónika szerkesztője is, aki még 1977-ben került a közmédiához, így Novotny Zoltán és Zsoldos Barnabás után a harmadik legrégebben érkezett rádiós műsorkészítő. Érdekesség, hogy gyerekként, tízévesen került a Miska bácsi levelesládája című műsorhoz.

Király Erzsébet a műsorban elmondta, hogy még gyerek volt, amikor hallgatta a rádiót, egy műsort, amelynek az volt a címe, hogy Miska bácsi levelesládája. Levelezni kezdett Miska bácsival, a szerkesztővel, akit egyébként Padisák Mihálynak hívtak. Lehetett írni Miska bácsinak, és mindig válaszolt is, általában elég gyorsan.

Egyszer azonban úgy alakult, hogy Erzsébet még nem küldte el a válaszát, de a szerkesztőtől már érkezett egy levél. Kicsit meg is ijedt, hogy talán le fogják szidni a késlekedésemért. Persze később kiderült, hogy Miska bácsi egyáltalán nem ilyen volt. Kibontotta a levelet, és kiderült, hogy szó sincs arról, hogy megdorgálta volna bármiért is Padisák Mihály, egyszerűen csak meg akart ismerkedni Erzsébettel, mert szerinte értelmes leveleket írt. Így kezdett el szerepelni a műsorban.

Király Erzsébet úgy fogalmazott: tízéves voltam akkor. Beszélgettünk, és valószínűleg jó benyomást tettem rá, mert végül itt ragadtam. Onnantól kezdve minden héten az egyik állandó szereplője lettem a Miska bácsi levelesládája című műsornak.

Én voltam az egyike azoknak a gyerekeknek, akik a levelezők soraiból idéztek az adásban.

Majd később, amikor főiskolára mentem, már nemcsak szereplője voltam a műsornak, hanem a szerkesztésbe is besegítettem. Egyik héten Miska bácsi szerkesztette a műsort, a másik héten pedig együtt készítettük. Természetesen a javát akkor én végeztem, hogy terhet vegyek le a válláról. Valamint a műsorvezetőtársa is lettem. Szóval így kezdődött a rádiós pályafutásom.

Nagyon jó, felemelő érzés volt, és nagyon büszke voltam arra, hogy itt lehetek – folytatta. Szinte mindig láttam ismerős arcokat, akiket színdarabból, filmből, bárhonnan ismertem, felismertem, és nagyon büszke voltam arra, hogy ott lehetek az ismert színész mellett a Pagodában vagy a folyosón, és hallhattam élőben a hangját. Nagyon jó volt itt felnőni!

– Hogyan lett aztán ebből hírműsor, Krónika, ahol a mai napig dolgozol? Akkor sem voltál több 20-22 évesnél, amikor a Krónikához kerültél, emlékszem Rád…

Ez is egy véletlen folytán történt. Az akkori főszerkesztő megkérdezte tőlem, hogy nincs-e kedvem egy olyan műsorban is dolgozni, amelyik nem gyerekműsor. Mondtam, hogy miért ne. A Krónikát hozta fel példaként, ahol szerinte mindig emberhiány van. Mi lenne, ha kipróbálnám magam a Krónikában? Izgalmasnak tűnt a feladat, el is mentem az egyik kollégával, hogy megnézzem, mégis mit és hogyan kell csinálni.

Azt hittem, hogy hetekig járhatok ki így a helyszínekre, és ismerkedhetem a műfajjal, de egyszer – elég hamar – váratlanul megkérdezték, hogy van-e mikrofonengedélyem. Az kötelező volt, csak annak birtokában lehetett megszólalni a rádióban. Mondtam, hogy igen, van mikrofonengedélyem, méghozzá végleges. Jaj, de jó! – jött a válasz, akkor menjek ki a német mezőgazdasági miniszter sajtótájékoztatójára. Egyedül. Úgy, hogy én tudósítsak.

Ez volt életem első önálló krónikás eseménye. Közölték, hogy fél 12-ig be kell adni az anyagot, az a végső határidő, úgy, hogy 11-kor kezdődött a sajtótájékoztató. „Természetesen” 11 óra 15 perckor kezdték el, köszöntöttek mindenkit, majd a tolmács lefordította, ezután ismét mondtak mindenféle – nem túl lényeges – dolgot, amelyet ugyancsak lefordított a tolmács.

Úgyhogy vártam, vártam… ketyegett az óra… Uram atyám, hogy fogok én ebből bármit fél 12-ig leadni? De amikor úgy éreztem, hogy már van három értelmes mondatom, akkor azt gyorsan összefűztem, és rohantam a telefonhoz, hogy leadjam. Akkor még nem volt mobiltelefon, fülkéből vagy hivatalos irodai telefonról tudtunk bejelentkezni.

Azt pedig senki sem mondta, hogy felkonferálást is kell mondanom, nem csak a tudósítást, így életem első bejelentkezése pontosan fél perc lett. Az első mondatomat ugyanis levágták, azt elmondta a műsorvezető, és a maradék hangzott el az én számból.

De nagyon büszke voltam arra, hogy miután bedobtak a mély vízbe, rögtön az első anyagom adásba került.

Bemondóként a Petőfi Rádióban dolgoztam, és dolgozom most is, ahol írni is kell a híreket. Egyébként a Petőfi Rádió hírolvasói közé is úgy kerültem, hogy bedobtak. Megkérdezték, hogy mi lenne ha…, merthogy kevesen vannak, nekem pedig olyan fiatalos hangom van. És miért ne? Ez is hírműfaj, amit imádok. A Petőfi ráadásul pörgősebb is, mint a Kossuth.

Lehet könnyedebb híreket is írni és mondani, én nagyon élvezem. Ha ez a csúcs, akkor elértem a csúcsra – tette hozzá Király Erzsébet, majd folytatta: imádom a híreket, imádom a hírműfajt, mert röviden, érthetően kell fogalmazni úgy, hogy eljusson az emberek fejéhez, az emberek tudatába, hogy mit szeretnék üzenni, és ez nekem bejött.

De az nem teljesen igaz egyébként, hogy magazinban nem dolgoztam, mert amikor még másmilyen volt a Petőfi Rádió, nem a mostani szerkezetben működött, nem zenei rádió volt, hanem például szocioriportokat adtak, én azokat is nagyon szerettem csinálni. Van néhány, amelyre a mai napig emlékszem, és még ma is összeszorul a szívem, amikor eszembe jut.

Elmesélem az egyik ilyet. Egyszer arról készítettem riportot, hogy egy kisfiút otthagyott a családja úgy, hogy amikor költöztek, visszaküldték szegényt a házba azzal az ürüggyel, hogy hozzon még ki valamit az épületből, és amíg ő bent volt, a szülők elhúzták a csíkot, elmentek az autóval, szerencsétlen gyerek pedig ott maradt a ház előtt, egyedül. Én hoztam össze őket a mikrofonom előtt.

Akkor találkoztak az eset után először. Kicsit aggódtam, hogy hogy sül el a dolog, de szerencsére happy end lett a vége. Sírtak-ríttak… mindannyian. Örömükben és a meghatottság miatt. Nyilván a szülők megbánták ezt az elég csúnya cselekedetüket, a kisfiú pedig visszakerülhetett a családjához. Nagyon szívet melengető riportokat lehetett készíteni akkor a Petőfi Rádióban.

 A hírműsorban biztosan megtanulja az ember, hogy miképpen fogalmazzon tömören, érthetően, és azért az nem hátrány egy háttérműsorban sem, ha nem eresztjük bő lére a gondolatainkat – közölte. Kétségtelenül a szívem csücske a hírműsor.

Elég fiatal voltam, amikor belecsöppentem, és nem tudtam tőle azóta sem elszakadni.

Volt, amikor elhívtak tévézni, sokkal több pénzért, de egyszerűen nem volt kedvem, mert azt mondtam, hogy én itt nőttem fel a rádióban, én rádiós vagyok, nem szeretnék tévés lenni, a rádióban szeretnék megöregedni.

A rádiózás jövőjével kapcsolatban Király Erzsébet úgy vélte, szerinte olyan túl nagy változáson talán nem megy keresztül ez a műfaj, hiszen mindig figyelni kell, hogy mik a friss hírek, azokat nagyon gyorsan fel kell dolgozni, hírverseny van. Szerinte ebben olyan nagy változás nem lesz. Talán egyre több kütyü lép be.

Régen szalagot vágtunk, most azért, amikor már itt vannak a számítógépek, akkor kicsit még jobban felgyorsult ez a dolog. Most már lassan a mesterséges intelligencia is segíti majd a munkát, bár ettől kicsit fél. Ha a mesterséges intelligenciát is bevetik, és helyettünk mondják majd a híreket a gépek, az nem biztos, hogy annyira jó.

De remélem, hogy nem jutunk el idáig! – mondta el Király Erzsébet Krónika szerkesztő a Kossuth Rádió műsorában.

Kiemelt kép: Király Erzsébet