Március idusán mindig a forradalom pillanatát ünnepeljük: a Pilvax kávéházat, a Nemzeti Múzeum lépcsőjét, Petőfit, a tizenkét pontot és a nyomdagépek zaját. De gondolunk-e elégszer a másnapra? Arra a március 16-ra, amikor a forradalmi mámor után kezdetét vette a hétköznapok átalakításának hosszú, kitartó, küzdelmes munkája?

Nemzeti ünnepünk másodnapján foglalkozzunk ezzel egy keveset. Annál is inkább, mert az idén 200 éves Jókai a hétköznapok magyarrá építésének hőse is volt.

Az a Jókai Mór, aki ott állt barátjával, Petőfivel a forradalom epicentrumában, talán jobban értette ezt bárkinél. Míg március 15-én a Landerer nyomdában felügyelte a cenzúra nélküli sajtótermékek nyomtatását, addig 16-án már a nemzetőrség szervezésében vett részt, hogy biztosítsák a főváros békéjét és rendjét. A tömeg fegyvereket követelt, ő pedig Rottenbiller Lipóttal együtt javasolta, hogy városnegyedenként válasszanak nemzetőröket – nem a harc, hanem a rend és a béke fenntartása érdekében. Merthát ez is magyar igazság, nékünk a szabadság rendet szül.

Ez a „másnap” nem csupán egy dátum a naptárban. Ez a forradalom igazi próbája: amikor a lelkesedés lángja után a parázsból kell tartós tüzet csiholni. Amikor nem elég kimondani, hogy mit kíván a magyar nemzet, hanem meg is kell azt valósítani – akár elnyomásban, vagy viharos ellenszélben is. Jókai egész életpályája erről tanúskodik. A szabadságharc bukása után bujdosnia kellett, de tollát nem tette le. Regényeiben nemzedékeket tanított arra, hogy mi is az a szabadság, amiért 1848-ban az utcára vonultak.

A filozófusok szerint a forradalmak ideje történelmen kívüli idő. Ugyanezt mondatja a józan ész is: minden forradalom sorsa a másnapján dől el. Hiába a zászlók, a szónoklatok és a kokárdák, ha nincs, aki másnap reggel is felébred és munkálkodik a forradalom céljainak megvalósításáért. Jókai írásaiban idealizálta 1848-at, de közben folyamatosan építette a magyar jövőt. Ahogy „A kőszívű ember fiai” lapjain megörökítette: a hősiesség nem csak a csatatéren nyilvánul meg, hanem a mindennapi kitartásban is.

Ilyenek a mi forradalmaink. Ugyanez történt 1956 után is. Hiába tiporták el a szovjet tankok a magyar szabadságvágyat, mi megnyertük a háborút. Mert a forradalom eszméje tovább élt a hétköznapokban, a családi legendáriumokban, a suttogva továbbadott történetekben. A Petőfi által is megénekelt „csendes mélység” lassan, de biztosan kimosta a diktatúra talapzatát, hogy aztán 1989-től visszazökkenjen a magyar idő.

Március 15-én nem csak a forradalom napját ünnepeljük tehát, hanem azt a bizonyos másnapot is, amikor kezdetét vette a valódi küzdelem. Március 16-át. És az utána következő 177 esztendőt. Azt a szívós magyar életet, ami túlélte az osztrák önkényuralmat, majd a XX. században két világháborút, a náci és a kommunista diktatúrát. Azt a nemzedékeken átívelő kemény munkát, aminek és csak ennek eredményeként lehet béke, szabadság és egyetértés.

Kiemelt kép: Demeter Szilárd a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ elnöke (Fotó: MTI/Vasvári Tamás)