Csűrös Csilla elmondta, hogy tizennégy éve dolgozik másodjára a Kossuth Rádióban. 1982-ben jelentkezett a Rádió riporterképző stúdiójába, így került kapcsolatba az akkor még sokak által Magyar Királyi Rádióként emlegetett Bródy Sándor utcai épületben dolgozókkal. 1983-ban aztán felvették.

Ám akkor nem sokáig állomásozott a Kossuth rádióban. Elküldték újságíró iskolába, mert ez akkor kötelező volt. Ezután nem sokkal indult egy új műsor, egy mai napig élő adása a Magyar Rádiónak, Napközben címmel a Petőfi rádióban, amelynek alapító tagja lett.

Az a Petress István volt a Napközben életre hívója és a szolgáltató rovat vezetője, aki a Csúcsforgalom – Vízen, sínen, úton és a levegőben című közlekedési műsorától kezdve mindarról híres volt, ami az élő rádiózás varázsát és professzionalizmusát egyszerre jelenti.

Ő adta azt a feladatot egyszer a leendő riportereknek, hogy menjenek le a Múzeumkertbe, és beszéljenek két percig arról, hogy mit látnak.

„És ugye, milyen kevés is két perc bizonyos esetekben? És milyen rengeteg idő is két perc, ha szabatos mondatokban, a látványt a hallgatók számára érthetővé és élvezhetővé téve kell beszélnünk?” – emlékezett a gyakorló évekre Csűrös Csilla, aki úgy vélte, a rádiózás olyan szakma, olyan hivatás, amelyet csak a gyakorlatban lehet megtanulni.

Ez történt vele is. Rapcsányi László, aki a kulturális újságírásnak valóságos ikonja volt, azt magyarázta egyszer, hogy „ha csak egy picit mosolyogsz, drága gyerekem, akkor sokkal kedvesebb lesz a hangod, és sokkal könnyebben eljut a hallgatóhoz, amit mondani akarsz.”

És tényleg mindig ott bujkált Rapi szája szögletében egy kis mosoly

– idézte fel alakját. De nemcsak ezért, hanem a hatalmas műveltsége miatt is mindig fontos volt, amit ő mondott.

A kulturális rádiózás másik nagy öregét – sajnos, ő sincs közöttünk már – Sediánszky Jánost is felemlegette Csűrös Csilla, akitől úgyszintén azt a virtuozitást tudta az ember megtanulni, ellesni, ami a szabatos, élményszerű, élvezetes, élő beszéd varázsát és hatását jelentette.

Hiszen mindannyian tudjuk, hogy a felolvasott szöveghez képest az élő beszéd mennyivel hitelesebben és hatásosabban tud eljutni a hallgatóhoz. Szerinte a mai rádiózás egyik fájó deficitje a pontosan fogalmazott, tisztán artikulált, mind formáját, mind tartalmát tekintve szép magyar beszéd. Mert ebben is minták vagyunk – állítja.

Nemcsak abban, hogy milyen értékeket mutatunk fel vagy közvetítünk, hanem abban is, hogy ha már a riporter is azt kérdezi alanyától: „Jelezte a polgármester felé, hogy mi történik?” – akkor a hibás megfogalmazás óhatatlanul belemászik az ember fülébe.

És nem kezd el gondolkodni azon, hogy ha a polgármester felé jelzek valamit, az soha nem fog eljutni hozzá, de ha a polgármesternek mondom vagy küldöm az üzenetet, akkor ő akár még intézkedni is tud.

E vesszőparipái és irodalomszeretete magyar szakos mivoltából is adódnak, ahogyan a történelem iránti érdeklődése a történelem szak révén.  Az értékcentrikusság a neveltetése, az értékek átadása a tanári végzettsége miatt fontos számára.

Ám egy percig nem bánta meg, hogy a rádiózás varázsát nem engedte el, még akkor sem, amikor volt egy törés a pályáján: 2007-ben elbocsátották, majd 2010-ben visszahívták. Szabadúszóként írt könyveket, készített televíziós portrésorozatot, de az a néhány esztendő elegendő volt ahhoz, hogy ráébredjen: a rádiózás az igazi szívszerelem.

Csűrös Csilla a műsorban beszélt arról is, hogy a rádiózás reneszánsza érdekes módon a vizualitás világában következett be, de nem véletlenül.

Mert a rádiót nem nézni kell, a hallottakat a saját belső képernyőnkön lehet elképzelni, miközben tehetsz-vehetsz, mosogathatsz, autót vezethetsz, bármit csinálhatsz e felgyorsult világban. Rádióműsor készítésekor nekünk kell képet teremtenünk a hallgatók számára a szó szoros és átvitt értelmében.

A hangsúly, a hangszín, a hanglejtés, a ritmus, a dinamika éppúgy üzenetértékű, érzelmileg mozgósító hatású, mint amikor egy riportban nekünk kell leírnunk, láttatnunk a történést, a szituációt, a helyet, a helyzetet. Ma is dolgoznak hál’ Istennek nagyon ügyes, rátermett riporterek – mondja. Élvezettel figyeli azoknak a „szárnyalását”, akikre akár öt-tíz évvel ezelőtt figyelt fel.

2010 után észlelt egy nagy törést vagy hiátust. Valahogy akkor vette át az uralmat a rádiózás világában a technika. Oly mértékben eluralkodott ez a szemlélet a fiatal műsorkészítők között is, ami miatt sokan úgy gondolták, az eszközök profi kezelése által ők már profi műsorkészítők is.

A mi generációnk – folytatta Csűrös Csilla – nyilvánvalóan a digitális bennszülötteké, és én meghajlok az utánunk jövők digitális képzettsége előtt, míg ők talán kevésbé vagy alig hajolnak meg a mi – nem a technika használatából fakadó – szakmai tudásunk, a „humanizált műsorkészítés”, a kapcsolatteremtés fortélyai előtt.

És ebben persze, az is benne van, hogy a fiatal kollégáknak sokszor fogalmuk sincs az előttük járók szakmai múltjáról, a műsorainkról, és – tisztelet a kivételnek – nem is nagyon kíváncsiak rá… Ránk.

A mi generációnk talán jobban odafigyelt az elődeire – vélte. Az emberi kapcsolatok – az egész világban így tapasztalható – fájdalmas mértékben háttérbe szorultak a technicizáltsággal szemben. A másik fontos kérdés, amely számára alapja ennek a hivatásnak, hogy mindig, minden beszélgetésre, egy kétperces interjúra is fel kell készülni.

Ő azt tanulta, úgy szocializálódott, és azt tartja ma is vezérlő elvének, hogy nem saját magát akarja látni egy másik ember tükrében. Úgy gondolja, munkájának az a lényege, hogy visszhangosítson, felerősítsen, továbbadjon, felmutasson olyan gondolatokat, olyan értékeket és érzéseket, olyan történéseket és eseményeket, amelyek fontosak, amelyek megérdemlik, hogy nyilvánosságot kapjanak, amelyek a hallgatók sokasága számára adhatnak szellemi-érzelmi fogódzót, hogy abból fontos érzelmek és új gondolatok szülessenek.

Kiemelt kép: Csűrös Csilla