/
Az 1848-as Tizenkét pont utolsó követeléseként egyetlen szó szerepel: „Unió”. A márciusi ifjak a történelmi együvétartozás tudatát és kívánalmát sűrítették ebbe az egy szóba. Bő százötven évvel később, 2007-ben a megváltozott történelmi kontextusra reagálva ugyanezt így fogalmaztuk át szülőföldünkön, de már nem a Petőfiék által megálmodott magyar országban: „Unió, Erdéllyel!” Úgy gondoltuk – és gondoljuk a mai napig –, hogy az Európai Unió eszmeiségébe benne foglaltatik az az európai történelem párezer éves múltja során kicsiszolódott együvétartozás, aminek alapján senki nem kérdőjelezheti meg példának okáért a magyar nemzeti kultúra egységét. Mi akkor már túl voltunk azon a tapasztalaton, hogy a múltat nem csak végképp eltörölni, de radikálisan új múltat kitalálni is lehet, Ceausescu nacionálkommunista diktatúrájában székelyek gyártották a szentegyházi vasüzemben a dák leleteket, hogy bizonyítani lehessen a dákoromán-kontinuitás elméletét, miközben gyermekként nekem románul próbálták lenyomni a torkomon az átírt történelmet.
Évek óta magyar múzeumokat igazgatok. És egy múzeumi dolgozó alaptapasztalata – Petőfit némiképp a helyzetre igazítva –, hogy „Anyám, a tárgyak nem hazudnak…” Az utókornak lehetnek ugyan értelmezési vitái, mindig adódnak újabb és újabb szempontok a korábban kikristályosodott álláspontok árnyalására – de nincs másik múlt.
Ezt nekünk, magyaroknak is tanulnunk kellett és kell a mai napig. A magyar kommunisták annyira internacionalisták akartak lenni, hogy évtizedekig elhallgatták a trianoni határokon kívülre zárt nemzetrészek létét is, és lemondtak mindarról az örökségről, amit eleink fölhalmoztak. Éppen akkor, amikor román elvtársaik gyakorlatilag egy nemzedéknyi idő alatt radikálisan átformálták Erdély arculatát, a hazudott dicső jelenhez hazudott dicső múltat fabrikáltak. És mindez nem ért véget a diktatúrák bukásával. Alig pár hónapra az 1989-es forradalom után etnikai pogromot szervezett a bukottnak hitt kommunista titkosszolgálat Marosvásárhelyen, ráment Sütő András fél szeme. A kilencvenes évek közepén ott ültem Fadrusz János zseniális Mátyás-szobra tövében, néztem a piros-sárga-kékre festett padokat és kukákat Kolozsvár főterén, miközben azt bizonygatták nekem, hogy Mátyás királyunk román volt.
Nagyjából innen indult Magyarország és Románia a vágyott Európai Unióba.
És – sokak meghökkenésére – kiderült, hogy a demokrácia máza alatt azért olyan sok minden nem változott. 2004-ben a magyar elvtársak gyalázatos kampányt folytattak véreik ellen, az Erdélyben „hazátlannak” csúfolt magyarokról Gyurcsányék kimondták a verdiktet: románok. A mindenkori román államhatalom meg igyekszik befejezni azt, amit Ceausescuék elkezdtek. És ha elnézzük a nagyobb erdélyi városainkat, akkor azt kell megállapítanunk, hogy meglehetős sikerrel teszik a dolgukat.
2007-ben azt hittük, hogy Románia európai uniós csatlakozása majd megoldás lehet az őshonos nemzeti közösségek jogfosztottságára. Azt mondták nekünk, hogy a határok átjárhatósága, a személyek és javak szabad mozgása, a kultúra határok fölöttisége magától értetődővé válik. Reménykedtünk benne, hogy megszűnik a nagyromán görcs Erdély visszacsatolása kapcsán. Abban bíztunk, hogy történelmi sorsközösségünkre közös ügyként tudunk majd tekinteni, közösen vállalunk felelősséget a Kárpát-haza Isten és ember alkotta örökségért.
Azt hittük, hogy az Európai Unióból legalább annyira hangsúlyos Európa, mint az unió.
És hogy miért most jutott ez eszembe? Március 15-én a Magyar Nemzeti Múzeumban újra megmutatjuk „A fejedelmek aranya” című kiállításunkat, ami az előbb felsorolt tudásból, hitből, reményből és akaratból fogant – és aminek erdélyi utaztatása kapcsán ismételten kiderülhetett számunkra, hogy nagyromán szemüvegen keresztül nézve az az Európa, amibe visszavágytunk a Vasfüggönyön innen, hát az még nagyon messze van. Az az Európa, amelynek történelme értelmezhetetlen Erdély sokrétű, izgalmas igazi történelme nélkül.
Kiemelt kép: A 2014-ben felavatott Turul-emlékmű a „székelyek szent hegyeként” is ismert zarándokhelyen, a Madarasi Hargitán, Székelyföld legmagasabb hegycsúcsán (Fotó: MTVA/Molnár-Bernáth László)