A világpolgár magyar értelmiség egy részének van egy nagyon irritáló szokása: alighogy átlépi az országhatárt, hátraköp a válla fölött. Magyaroznak ha kell, ha nem, mintha ez lenne a belépő a világpolgári klubba.

Emlékszünk még Kertész Ákosra Kanadából, aki szerint a magyarok „genetikusan alattvalók”. Idézzünk abból a szövegéből, amiben megpróbálta megmagyarázni a magyarokra alkalmazott nagy botrányt okozó „genetikusan alattvaló” stigmáját: „[Az,] hogy a nyugati modernizáció eredményeit magyar földbe átplántálni nem lehet, nálunk nem rendszerfüggő. Ez genetikus, vagyis a magyar néplélek által meghatározott.”

A napokban Krasznahorkai László borzolta a kedélyeket. Egy interjúban kifejtette, hogy Magyarországon már nincs remény, és ez nemcsak az Orbán-rezsim miatt van, hanem a társadalmi problémák miatt is. Kritizálta, hogy Orbán Viktor és kormánya dicsőségesnek mondja a magyar történelmet, miközben az szerinte csak vereségekből áll. Krasznahorkai szerint az emberek elvesztették a gyökereiket, és a demokrácia törékeny, mivel hatalmas a jogfosztott, tanulatlan tömeg, amelyben sok a „szemétláda”. Egy szélsőjobbos tüntetésen látott „Vissza Trianont” feliratot is műveletlenségnek tart, hiszen Trianon egy párizsi kastély volt, ahol a békeszerződést aláírták. Krasznahorkai úgy látja, hogy Magyarország az elmúlt évtizedben egyre jobban eltávolodott a Nyugattól, és az országban egy elveszett generáció él.

Egyáltalán nem csoda, hogy ha ilyeneket olvasunk, kinyílik a töltőtoll a zsebünkben. De ezt sem érdemes túltolni. Kezdjük azzal, hogy szerény véleményem szerint mindkét író sommás megállapításai úgy hülyeségek, ahogy vannak. Mondhat butaságot egy nagy író? Mondhat. Ettől még lehet nagy író? Lehet, ha a művei túlélik a percemberi dáridóját.

Ezekben az írói megfejtésekben az a csapda, hogy éppen annak nyitnak teret, amit kárhoztatnak: ha ők magyaroznak, akkor miért vitatják el a jogot arra, hogy bárki más is magyarozhasson – ellenkező előjellel?! Az ő logikájuk alapján ugyanolyan érvénnyel nyugodtan állíthatjuk, hogy mi, magyarok nagyszerű nemzet vagyunk, és erre van több mint ezer évnyi bizonyítékunk. A magyar közgyűjteményekben legalábbis nap mint nap ezzel szembesülünk.

A Krasznahorkai által emlegetett trianoni táblával szemben tehát sokmillió műtárgyat tudnék ellenérvként felmutatni, de nem a cáfolat a célom. Az írói állításokat ugyanis nem nekünk kell véglegesen cáfolnunk vagy helyben hagynunk, hanem az időnek. Például bő száz évvel ezelőtt élt egy Ady Endre nevű költő, aki szintén ostorozta a magyarokat, és őt ma is nagynak és fontosnak érezzük. Hogy Krasznahorkaira, Kertész Ákosra száz év múlva hivatkozunk-e, azt majd az idő megmutatja.

Ez az idő (és tér!) az, amiért érdemesnek tartottam reagálni erre a „botrányra”. Mert Krasznahorkai és Kertész Ákos valamifajta világpolgárként a „bárhol” mai korcsmájából beszélnek kifelé.

És ez a lényeg: a világpolgár a folyamatos jelenben él – a honpolgár a történelemben. A világpolgár a bárhol szabadságában élve nem tudja, hogy merre tart – vele szemben a honpolgár azt is tudja, hogy miért van ott, ahol.

És ez nem demokrácia, vagy jogállamiság, vagy nyugati minták kérdése. Ezt egyszerűen haza- és nemzetszeretetnek hívják. Ez az irodalmon túli támaszték az, ami a vitathatatlan alkotói zsenialitás mellett időtállóvá teszi a magyar klasszikusok többségét. Illyés Gyula megfogalmazásában: „Nincs minden irodalomnak irodalmon túli feladata. A mienknek van, mindig is volt. […] Ágazhatnak reménységek és bizodalmak erre és arra, de a magyar ma igazán arról ismerszik, hogy bizalma magában van. Aki túl sokat vár a külső erőktől, az a maga képességét gyöngélli, egy kicsit saját sorsát adja fel. Meg kell találnunk helyünket nagyon is Európában, de a magunk erejéből, amiben az is benne foglaltatik, hogy olyan helyünk lesz, amilyen erőnk…” – írta még 1942-ben.

Megnyilatkozásaik alapján sem Krasznahorkai, sem Kertész Ákos a nem hiszik azt, hogy lenne saját erőnk, tehát helyünk a Nap alatt.

Pedig van. Mohács közelgő ötszáz éves évfordulója kapcsán kezdik ismét idézgetni azt a történelmi igazságot, amit egy itthon maradt írónk, Ottlik Géza fogalmazott meg az időpróbát kiálló Iskola a határon c. klasszikusában: „A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk.”

Valahogy így. Mink, mucsai magyarok itthonjában ünnepelgetünk, és azon dolgozunk, hogy Krasznahorkait is túléljük – az ő érdekében. Hogy száz év múlva is legyen magyar olvasója.