/
50 évvel ezelőtt az idén 100 éves Nagy Lászlót kérdezte Kormos István a kamerák előtt. Az interjú elhíresült részét pedig emlékeztetőül idézem:
Kormos István: „Tegyük fel, amiről itt beszélgettünk, elmondtad itt a gondolataidat, és ez a film megmarad. Mit üzensz azoknak, akik 100 vagy 500 év múlva ülnek szembe veled?”
Nagy László: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Emberi szellemük ha lesz, tudatom velük üzenem: csak ennyit tehettem értük.”
Nézem a költőt, aki a portrébeszélgetés címe szerint „nem tévedhet”, és arra gondolok, amit József Attiláról, József Attilának írt:
„Segíts, hogy az ember
árulók szutykát erővel győzze a szív,
szép szóval a száj.”
Azért jut ez a vers eszembe, mert a megidézett portrébeszélgetésben Nagy László megsejt valamit abból az abszurditásból, amiben ma élünk. Idézem őt:
„A jövőben az emberen változtatni lehet művi úton, tehát lehet csinálni szorgalmas, szelíd és egyéb embereket. A kérdés csak az: nem változik-e meg úgy az ember, hogy már nem ember többé?”
Nagy László 1975-ből az unokámnak üzen. Az unokája kapcsán kérdés, hogy lesz-e emberi arca, lesz-e emberi szelleme – és hogy legyen neki, nemcsak hogy nekem nem szabad emberárulóvá válnom, hanem az unokám apjának, vagyis az én fiamnak sem szabad azzá válni. Ebben segít nekem, nekünk, Nagy László.
Ma fájdalom nélkül akarunk élni. A leginkább használt fájdalomcsillapítók viszont nem a fájdalmat magát, hanem a fájdalomérzetet gyengítik. Még a halált is leválasztjuk az életről, kórházakba és elfekvőkbe száműzzük. Nem akarjuk látni, nem akarunk szembesülni a végességgel, nem akarjuk, hogy fájjon a valóság, ezért gyengítjük az „embernek lenni” érzetét.
A filozófusok mindezt poszthumán kornak nevezik. Csakhogy az „ember utáni” gender nem visz át semmit fogában tartva a túlsó partra – főleg nem a szerelmet. Az ember utáni gender már nem tudja azt mondani: „Nagyon fáj.” A fájdalomhoz egyébként a magyar nyelvben szoktunk kapcsolni egy másik szót is: barázda. A fájdalom barázdálta arc: emberi arc.
Mi, magyarok, tehát úgy gondoljuk, hogy a fájdalom mélységet ad az emberi létezésnek. A barázda fogalmát és képét viszont a földművelésből kölcsönöztük. Szerintünk, tehát az emberi létezés műveléséhez, vagyis a kultúrához hozzátartozik a fájdalom is. A fájdalom megélése nélkül nincs kultúra.
Ha kikapcsoljuk a fájdalom receptorokat, akkor csupán kétdimenziós közösségi médiumokban tenyészünk, otthontalanul bolyongunk a filterezett álvalóságban, identitásokat váltogatva ugrálunk az értelmetlenül dadogó multiverzumban.
Káromkodni még káromkodunk, de már nem építünk káromkodásból katedrálist.
A 100 éves Nagy László nem tud megváltani bennünket, de elénk tud állni, hogy soha ne juthassunk el ama fennsíkra, ahol a képzeletünk „már minden rejtelmeit kimond, és végül már semmi se fáj.”
Ha semmi se fáj, akkor mindent lehet, és mindent szabad. És ha jól értettem Nagy Lászlót, éppen ettől félti az unokámat:
ha mindent lehet és mindent szabad, akkor az ember már nem lesz ember többé.
Ezért vigasztaltam úgy a kisfiamat, amikor az iskolában a mászókáról leesve eltörte a kezét, és sírva panaszkodott arra, hogy fáj.
„Átérzem. De a fájdalom elmúlik, te meggyógyulsz – és legalább tudod, hogy élsz. Mert a fájdalom csak annak fáj, aki él.”
Nagy László az emberi élet egyik legnagyobb magyar költője. A legtöbbet tette értünk, amit költő tehet: megmutatta a túlsó partot. Így nem képzelhetjük azt, hogy az innenső part lenne a világ vége.
És az már a mi felelősségünk, hogy mit kezdünk ezzel a tudással.
Kiemelt kép: Nagy László (1925) Kossuth-díjas költő. (Fotó: MTI/Molnár Edit)